2014-es emlékképek Dél-Kaliforniáról, Nevadáról és Arizonáról

In medias res (a dolgok közepébe vágva): 2012 végén egy villanásnyi időre Fortuna asszony látómezejébe kerültem, akinek egy felületes pillantása elég volt ahhoz, hogy jelentősebb pénzösszeghez jussak. Nem volt akkora summa, hogy házra vagy új kocsira tellett volna belőle, de megütötte azt a szintet, aminél már érdemes elgondolkodni, miféle értelmes célra fordíthatnám?
Eleinte nem akadt jobb ötletem, az egész összeget állampapírokba fektettem, s bár alig kamatozott, legalább nem állt otthon készpénzben, miáltal kihúztam az oktalan költekezés méregfogát.
Mindeközben a magyar tévéadók évek óta sugározták a többnyire a Los Angeles melletti Malibuban játszódó, Két pasi meg egy kicsi címet viselő sitcom-sorozatot, főszerepben Charlie Sheennel, illetve az Alant megszemélyesítő Jon Cryerrel. Az epizódok többsége tetszett, mindet láttam, legalábbis addig, amíg Sheen a nyolcadik évadban ki nem szállt.
Gyermekkorom óta a földrajz, s ezáltal a térképek barátja vagyok. A Google műholdas térképe segítségével mind elmélyültebben tanulmányoztam Malibut, illetve a feltételezett forgatási helyszínt, Malibu Colonyt. 
Később egyre több időt fordítottam a Malibuhoz közeli, számomra teljesen ismeretlen Los Angeles utcáinak, épületeinek felfedezésére, s a szórakozásnak indult szemlélődés fokozatosan szintet váltott, mígnem heves érdeklődéssé fajult. Ráadásul azon kaptam magam, hogy valami halvány érzelmi kötődés kezd kialakulni bennem a távoli nagyváros iránt. 
Innen már csak egy lépés választott el, hogy 2013. november közepén, egy alkonyi órán belém nyilalljon a felismerés, miszerint a parkolópályára állított pénz kifejezetten arra vár, hogy életem párjával, Anikómmal karöltve felkeressem, és testközelből szemügyre vegyem a Csendes-óceán partján fekvő Los Angelest, és persze Malibut.
Aztán, ahogy az lenni szokott, evés közben jött meg az étvágy, és az eredeti úti célok mellé újabbak sorakoztak fel.

Kezdetben vala a kezdet, vagyis az utazásra való ráhangolódás időszaka. 
Miként a fenti bevezetőben említettem, 2013 végén hirtelen megvilágosodtam, s lázas optimizmusomban szinte már készpénznek vettem a Los Angeles központú, kilencnaposra tervezett amerikai utat. Az elhatározás részemről megvolt, a pénzügyi fedezet nagyja rendelkezésre állt, a többi meg, reméltem, időközben innen-onnan összejön.
A legfontosabb teendőkről hevenyészett gyorslistát készítettem, úgymint: a régebben lejártak helyébe új útlevelek készíttetése, bankkártya igénylése, az amerikai vízum, a repülőjegyek és a szállodai foglalás(ok) intézése, a költőpénz kikalkulálása.
Terveimről az első adandó alkalommal szóltam a feleségemnek. 
Nos, a józanító mélyütés onnan jött, ahonnan a legkevésbé vártam, Anikóm irányából. Mondván, ő nem akar menni, mert egy: zsigerből irtózik a repüléstől (hiába bizonygattam, hogy én is, ezért nem ültem idáig gépre), kettő: arra a kilenc napra kire bízzuk a szemünk fénye kiskutyánkat, s végül a legfőbb adu: miszerint csodálkozik, hogy képes lennék annyi pénzt áldozni Amerikára.
Ez utóbbi megjegyzésétől szívtam a fogam, ugyanakkor nem ért meglepetés, mivel életem során tapasztaltam elégszer, hogy bár a nők rengeteg jó tulajdonsággal bírnak, a nagyvonalúság nem tartozik az erényeik közé.
Néhány napba beletelt, mire ráeszmélt, hogy mégsem olyan rossz ötlet az amerikai út, s bár már optimistán és kíváncsian állt a dologhoz, a repüléstől továbbra is tartott. Félelmét azzal a tréfásnak szánt megjegyzéssel igyekeztem tompítani, hogy higgye el, magam sem lelkesedem a sokórás repülésért, viszont macerás lenne vonaton vagy autóbuszon eljutni Amerikába. Az a fránya óceán, ugye. A hajó pedig, lássuk be, feleslegesen hosszadalmas és költséges megoldást jelentene.
Megígértem, hogy az utazás során vigyázni fogok rá, azon leszek, hogy jól érezzük magunkat ebben a kivételes kalandban. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy lépteinket a sors irányítja, tehát csak remélhetem, hogy ha elvisz innen messzire, épségben vissza is vezet bennünket. Ez utóbbi, vagyis a sors akaratának vonatkozásában eszemben sem volt megosztani Anikómmal a nézetemet, gondoltam, elég lesz neki lelkiekben felkészülni a mintegy tizenhárom órás repülésre. Az egészben az lesz az emberpróbáló, merengtem tovább a jövőn, hogy miközben titkon a magam démonjaival birkózom, lesz mellettem valaki, életem párja, akiben ugyancsak tartanom kell a lelket, s ha úgy adódik, elterelni a figyelmét a félelmeit felerősítő gondolatokról.
Miután az asszonypajtás nézete markánsan megváltozott a világ túloldalára tervezett kirándulással kapcsolatban, tettünk néhány gyakorlati lépést a cél érdekében.
Elsőként egy belvárosi térképboltban beszereztem Los Angeles, Las Vegas és San Diego részletes térképét. Feltételeztem, s nem ok nélkül, hogy a maga idején nem érjük be az Angyalok Városával.
Mivel ötven szónál többet nem tudtam angolul, vettem egy angol-magyar, magyar-angol, elemről működő, zsebben hordható kis fordítógépet, amiről aztán az otthoni gyakorlás során kiderült, hogy semmit sem ér. A drága masina végül itthon maradt, s két zsebszótárt vittünk magunkkal.
Interneten bejelentkeztünk a kerületi okmányiroda útlevélosztályán, s a megbeszélt időpontban megjelentünk. Az öt évre igényelt világútlevelekhez szükséges személyes adatok felvétele gyorsan megvolt, akárcsak az ujjlenyomatok rögzítése (egyet a jobb, egyet a bal mutatóujjról). Az arc és az írisz fotózása is gördülékenyen ment. Fizettünk, s mehettünk. Az útleveleket körülbelül tíz nap múlva hozta ki a postás.
Következett az ESTA-engedély lekéréséhez és az USA-beli kiadások fedezéséhez elengedhetetlen bankkártya igénylése. A dombornyomású MasterCard mellett döntöttem. 
A munkahelyemhez közeli OTP fiók ügyintézője értette a dolgát, minden flottul ment. Bemutattam néhány személyi okmányt, válaszoltam pár kérdésére, átnyújtottam a MasterCard kiváltásához szükséges százötvenezer forintot (ez automatikusan rákerült a kártyára), készen is voltunk. Napok múltán ezt is a postás szállította le.
Miután kézhez kaptam a tetszetős kis plasztiklapot, a kötvényeket készpénzre váltottam, s a repülőjegyekre elkülönített négyszázezer forint kivételével minden ment az alapból százötvenezret érő bankkártyára.
Az USA-ban is közkedvelt, mindenütt használatos bankkártya megszerzése előfeltétele volt a következő nagy lépés megtételének, az ESTA-engedély lekérésének.
Az ESTA valójában nem más, mint a budapesti amerikai nagykövetség által kibocsátott beutazási engedély (turistavízum), ami nélkül semmi értelme a repülőjegyek és a szállás(ok) foglalásának, mivel az ESTA hiányában nem engednek be az USA-ba. Ha csak nincs "rendes" vízumod, de az más súlycsoport, és körülményesebb megszerezni.
Igaz, az ESTA megléte sem biztosíték arra, hogy beléphetsz Amerikába, ugyanis a döntés joga a hosszú ellenőrzési sor végén várakozó, lényegében teljhatalommal felruházott amerikai vámtiszté. Ha az ellenőrzés során hibát talál az iratokban, netán úgy érzi, oka van feltételezni, hogy ártani jöttél a hazájának, akkor a küszöbről fordít vissza, s az engedélyeddel, meg a semmiért kifizetett repülőjegyeddel együtt mehetsz, ahonnan jöttél. Reklamációnak helye nincs.
Az ESTA tehát úgy van kitalálva (az USA önvédelmének részeként), hogy lehetőleg csak tiszta lelkiismeretű, büntetlen előéletű emberek vegyék igénybe. Ők is legfeljebb három hónapig tartózkodhatnak az országban.
Anikómmal joggal izgultunk, amikor leültünk a számítógép elé, néhány perc alatt kitöltöttük, és egy kattintással online elküldtük a nagykövetségnek a személyre szóló kérdőíveket. Én az engedélyek megadásáért izgultam, Anikóm meg miattam, hiszen az utóbbi időben közelről tapasztalhatta, amint fokozatosan elhatalmasodik rajtam a Los Angeles-i utazási láz, s féltett, nehogy traumát váltson ki a nemleges válasz.
De tizenöt másodperc múlva megjött az értesítés a kérelmek jóváhagyásáról, s ettől a szoba is felragyogni látszott. A sors kegyes volt hozzánk, és simán vettük az elintézendő dolgok közül legnehezebbnek tartott akadályt.
Másnap délután (amúgy január elején jártunk), immár a beutazási engedélyek birtokában, elmentünk a legközelebbi üzletközpont utazási irodájába (ahol néhány nappal korábban puhatolóztunk a várható árakról), és megvettük a repülőjegyeket. Az egy átszállásos, oda-visszaútra szóló, turistaosztályra igényelt helyfoglalások egyenként 181.000-be, plusz némi apróba kerültek, vagyis a két jegyért durván 362.000 forintot fizettünk. Erre fejenként tízezerért rájött a biztosítás, azaz mindösszesen 382.000 forint körüli összeget hagytunk ott.   
       

Az adminisztrátor hölgy, biztos, ami biztos alapon, szóban is tájékoztatott minket mindarról, ami a frissen kinyomtatott, A4-es méretű "jegyeken" amúgy is olvasható volt.
Vagyis a KLM légitársaság gépe május 9-én, péntek reggel 6 óra 15 perckor indul Ferihegy 2-ről, és 8 óra 20-kor landol Hollandiában, Amszterdam Schiphol repülőterén. Körülbelül másfél órába telik, mire elindul velünk a másik KLM gép, az interkontinentális Boeing 747-400-as, a naponta közlekedő 601-es járat. Az óriásgép Los Angeles nemzetközi repülőterén (LAX, KLAX), helyi idő szerint 11 óra 50 perckor landol (idehaza majdnem este 9 óra lesz), Amszterdamtól odáig 11 órás a repülőút.
A visszaútra a következő hét szombatján, május 17-én kerül sor. Az Alitalia gépe 16 óra 25 perckor száll fel velünk a LAX-ról, 11 óra és 50 perc alatt repít minket Rómába, ahová helyi idő szerint 13 óra 15 perckor érkezünk. Csaknem kétórányi várakozást követően egy kisebb géppel 15 órakor elindulunk hazafelé, s 16 óra 40-kor megérkezünk Ferihegy 2-re.
A hölgy ránk nézett, hogy minden világos-e, majd megköszönte, hogy kirendeltségüket tiszteltük meg a bizalmunkkal. Legyen máskor is szerencsénk!
A bevásárlóközpontból hazaérve máris (és megint) a számítógép elé ültünk, hogy most a Los Angeles-i szállásunkat foglaljuk le. Némi kutakodás után rátaláltunk a Hollywood központjához közeli, viszonylag olcsó, igényünknek megfelelő Hollywood LaBrea Inn-re, ahol kettőnknek 8 éjszakára, minden adóval együtt, napi árfolyamon átszámítva 160.000 forintért kínáltak szobát. Ez nagyon jó árnak számított. Fizetni érkezéskor, bankkártyával kell. Lefoglaltuk, s pillanatokon belül jött a visszajelzés, hogy az adott időpontban miénk a szoba. Hurrá!
Az utunkat mind ez idáig úgy terveztem, hogy Los Angelesen belül a tömegközlekedés segítségével fogunk mozogni, a helyi buszjáratok, de leginkább a metróvonalak igénybevételével. Ha pedig elhagynánk a várost, egyszer Las Vegas, másszor San Diego felkeresése céljából, akkor vagy távolsági busszal, vagy vonattal megyünk.
Napokon keresztül korzóztam az interneten, mialatt alaposan utánanéztem mindennek: indulási és érkezési időknek, jegyáraknak. A begyűjtött információk meggyőztek, hogy a távolsági busz és a vonat sok vesződséggel járó alternatíváját felejtsem el. 
Hiába olvastam annyi ijesztőt a Los Angeles-i csúcsforgalmi idők megpróbáltatásairól, s láttam megannyi videót a zsúfolt sztrádákon lépésben botorkáló, vagy a dugókban veszteglő autókról, a többi közlekedési lehetőség ennél is problémásabbnak ígérkezett.
Akkor hát, nem maradt más hátra, béreljünk autót! Gyakorlott vezető vagyok, majd csak megszokom a kuplung nélküli automata váltót. Merthogy odakint csaknem minden kocsi automataváltós, s bérelni szinte csak ilyeneket lehet. 
Tíz nappal a repülőjegyek megvételét követően megint az internet vallatása következett.
Félórán belül kiválasztottam a kölcsönző céget, a Los Angeles-i repülőtérhez közeli Aviation Blvd-on található Alamo-t. Lekértem egy középkategóriás, megbízható márkájú autó bérleti díját, az ajánlatukat méltányosnak találtam. Lefoglaltam a kocsit, és a MasterCardról mindjárt ki is fizettem a 130.000 forint körüli összeget. A magyar nyelvű visszaigazoló bizonylat egy ötüléses, négyajtós, légkondival felszerelt, automataváltós Toyota Corolla (vagy hasonló) márkájú autót ígért. A járgányt az érkezésünk napján délután kettőtől vihetjük, leadni az elutazás napján, délelőtt 11-ig kell.
Miután bizonyossá vált, hogy Amerikában automatás kocsit kapunk, pár nap múlva megkértem az ilyen váltóval felszerelt autóval rendelkező főnökömet, engedje meg, hogy gyakorlás céljából pár száz méteren át vezessem a járgányát. Tudott a tervezett utamról, szó nélkül beleegyezett egy kisebb körbe. Így aztán én a volán mögé, ő az anyósülésre ülve kerültünk egyet a József Attila lakótelep elhagyatottabb részén. Talán ötszáz métert furikáztunk, ezalatt többször megállítottam a kocsit, hogy a legrázósabbnak vélt indulást gyakoroljam. Nos, automataváltós vezetésből ennyi tapasztalatot bírtam szerezni. Reméltem, alapnak ez is megteszi. 
Mivel a kint tartózkodásunk idejére most már kocsival is rendelkeztünk, egyértelművé vált, hogy azzal megyünk Las Vegasba (és mindenhova máshová), de ha már ott járunk (majd), akkor egy ott töltött éjszaka is belefér.
A kocsi lefoglalásának másnapján újból a világhálón találtam magam, és rövid megfontolást követően a kaszinóváros központjában álló Bellagioval szemközti Hotel Bally's mellett döntöttem. Május tizenharmadikára foglaltam szobát (keddi napra esett), ugyanis a városban szerettem volna megünnepelni a hatvanadik születésnapomat. Az egy éjszakára igényelt szoba ára, tekintettel a turistaidény elejére és a hétközi időpontra, nem érte el a húszezer forintot. Zsúfolt hétvégéken, illetve a nyári főszezonban legalább duplájára ugrik az összeg.
Január utolsó harmadára az utazás előtti tennivalók zömét letudtuk. Elkészíttettük az új útleveleket, kiváltottuk a bankkártyát, e kettő birtokában megszereztük az ESTA-engedélyt, lefoglaltuk a Los Angeles-i és a Las Vegas-i szállásainkat, illetve autót béreltünk. Minderről azért írtam ennyire részletesen, hogy a magam módján segítségére legyek azon honfitársaimnak, akik először vágnak bele egy amerikai kalandba, és a kezdeti teendőket illetően bizonytalanok.
Itt jegyzem meg, hogy írásomban nem reklámcélból, nem terelési célzattal neveztem meg az általunk igénybe vett légitársaságot, autókölcsönzőt, illetve azokat a szállodákat, ahol szobákat foglaltunk. Természetesen mindenkinek szíve joga a számára szimpatikus szolgáltatót igénybe venni. Azonban egy személyes hangvételű útleírás esetében értelmetlennek tartom a kínos körülírásokat, úgyhogy a jövőben is mindent a nevén nevezek. 
Attól fogva, hogy minden adminisztrációs akadályt vettünk, az indulásig hátralévő időben leginkább két feladatra összpontosítottam.
Először is, igyekeztem minél több információt beszerezni a kinti közlekedési szokásokról és viszonyokról, minél többet megtudni a felkeresni szándékozott épületekről és egyéb látványosságokról, illetve, a kínos meglepetések elkerülése végett, alaposan feltérképezni az odavezető útvonalakat. 
Eddig is gyakorta bújtam az internet idevágó térképeit, ebben annyi változás történt, hogy ezután még gyakrabban és hosszasabban tanulmányoztam őket. Ennek eredményeként olyan Amerikára, közelebbről Los Angelesre, Kaliforniára, Nevadára és Arizonára vonatkozó földrajzi, városi, városrészi adatok, illetve utcaelnevezések váltak tudatom szerves részévé, amelyekről korábban alig értesültem. Most azonban napi szinten ismételgettem őket magamban, akár egy elvakult hívő a lelkét erősítő mantrát.
A mentális afrodiziákumként ható szavakból szívemnek kedves kaleidoszkóp kerekedett, amelyben örvénylőn kavarogtak a Hollywood, West Hollywood, La Brea Avenue, Los Angeles, Malibu, Santa Monica, Venice, Santa Barbara, Kalifornia, Simi Valley, Van Nuys, Pacific Coast Highway, San Fernando Valley, Temescal Canyon, Sunset Boulevard, Hollywood Boulevard, Wilshire Boulevard, Downtown, Chinatown, Beverly Hills, Mulholland Drive, Hollywood Signal, Griffith Observatory, LAX, San Bernardino, Universal Studios, Laurel Canyon, Topanga, Bel Air, Long Beach, Redondo Beach, San Ysidro, San Diego, Balboa Park, La Jolla, Coronado, Barstow, Primm, Nevada, Las Vegas, Strip, Henderson, Mojave Desert, Hoover Dam, Grand Canyon, Dolan Springs, Skywalk, Kingman, Arizona, Colorado River, Palm Springs stb. elnevezések. Kreatív fantáziám segítségével építettem magamnak egy hétköznapi gondűzésre felettébb alkalmas mesevilágot, amit a pozitív elvárások tündérkellékeivel népesítettem be. Most már csak el kellett jutnom a kapuig, s belépnem rajta.
A másik feladat, amit értelemszerűen magam elé tűztem, a bankkártyán szereplő pénzösszeg minél magasabb szintre való tornászása. Már január végén is volt rajta elég, de a komfortérzet megőrzése érdekében még több kellett. Ennek érdekében különféle internetes eladási lehetőségek révén pénzzé tettem jó néhány értékes, ugyanakkor nekem nem sokat jelentő holmit. A havi fizetéseinkből is átirányítottunk valamennyit a kártyára, úgyhogy egy idő után a szükségesnél jóval több pénzünk volt félretéve.
Közben azért teltek a napok, a hetek, a hónapok, mindinkább közeledett az indulás időpontja.
Időközben a kiskutyánk felügyeletét is sikerült megnyugtatóan rendezni, ugyanis egy szintén kutyatulaj kolléganőm, némi anyagi ellenszolgáltatás fejében, elvállalta az eb körüli teendőket.
Aztán, amikor egy hét sem volt hátra, hogy felszálljon velünk a repülő, azon kaptuk magunkat, hogy a legapróbb részletig mindent elrendeztünk, minden szükséges holmit beszereztünk. Beleértve az olyan spéci kütyüt is, mint a feszültségszabályzó kézi készülék. Amerikában ugyanis a hálózati áram 110 Voltos, szemben a 220 Voltos európai szabvánnyal. Átalakító hiányában odakint hiába próbáltuk volna feltölteni a fényképezőgépeink és a videokameránk lemerült akkumulátorait.
Anikóm barátnőjének férje, Guszti, lelkesen elvállalta, hogy péntek kora hajnalban kifuvaroz minket a reptérre, tehát taxira sem kellett vadásznunk.
És akkor eljött az utolsó, teljes egészében itthon töltött nap, a csütörtök. Délelőtt minden szükséges ruhát és egyéb cuccot bepakoltunk a még télen vett gurulós kínai bőröndbe, a kézipoggyászainkat ugyancsak elrendeztük. Különösen odafigyeltünk, hogy nehogy kimaradjon valami az irataink közül, a tárolásukra szolgáló válltáskát háromszor is átnéztük. 
Délután leszállítottuk a kiskutyánkat a tőlünk kocsival tíz percre lakó Szandi kolléganőmnek. Néhány perces beszélgetést követően gondjaira bíztuk a kölyköt, aki kissé zavarodottan vette tudomásul, hogy a gazdái idegenben hagyták. 
Hazaérve, bár odakint még javában tűzött a Nap, a behúzott függöny árnyékában ágyba ugrottunk, mert csak sejtettük, de pontosan nem tudhattuk, milyen fáradalmakkal jár a mindenképpen rendhagyónak ígérkező másnap. Egyikünk sem aludt sokat, de legalább a testünk pihent.

Írásom hosszúra nyúlt bevezető szakaszának végére értem. Innentől fogva pontos kronológiai sorrendben számolok be a nagy kalandot felölelő kilenc nap eseményeiről.

2014. május 9. péntek (első nap)

Anikómmal kivételes korán, éjjel fél kettőkor keltünk ki az ágyból. Már félórája ébren voltam, de, gondoltam, kinyújtóztatom a tagjaimat, amíg lehet, mert a hosszú repülőút kényelmi szempontból kegyetlennek ígérkezett. 
A felkelés után annak rendje-módja szerint megmosakodtunk, felöltöztünk, elvégeztük magunk körül a szokásos napkezdeti rituálét. A csillagokkal megszórt égbolt alatt vaksötétbe borult a csendes udvar, a levegő hőmérséklete 10 fok körül lehetett. Egyedül a lakásunk ablakán szűrődött ki fény, a többi lakó az igazak álmát aludta.
Dugig tömött csomagjaink katonás rendben sorakoztak az előszobában. Anikómmal ritkán szóltunk egymáshoz, a várakozás fokozódó feszültségétől megsűrűsödött a lakás levegője. A hideg némaságba úgyszólván berobbant Guszti mobilhívása, miszerint a kocsiját most parkolta le az utcán, és Ancsával jönnek befelé, az egyetlen fényforrás irányába.
A holmijainkat gyorsan bepakoltuk Guszti autójába, s már lódultunk is ki a zsenge forgalmú Hungária körútra. 
Mivel az anyósülésen kaptam helyet, menet közben igyekeztem elhajolni a kormánynál folyton krákogó és köhögő Guszti felől jövő, némi bacilussal való telítettséget feltételező légáramlat elől. Merthogy nem óhajtottam elkapni semmilyen megfázást vagy influenzát, ami tönkre tehette volna a nyaralást. Vagy valami hasonlót.
De Guszti neje, a szintén velejéig megfázott Ancsa jóvoltából ugyanez a helyzet állt fent a hátsó ülésen, ahol a feleségem védte magát a kósza baciktól, ahogy tudta. Na, szépen vagyunk!
Elhúztunk a Népliget mellett, ráfordultunk az Üllői útra, onnan a gyorsforgalmira, aztán egyszer csak a reptéri parkolóban találtuk magunkat. A fűtött kocsiból kiszállva kimondottan csípősnek éreztük a levegőt, a csomagjainkat cipelve kiléptünk, hogy mielőbb a nagy várócsarnok langymelegébe érjünk. 
Nagyon korán volt, legfeljebb három órára járhatott. A jókora csarnokban alig kéttucatnyian ücsörögtek a bőröndjeik mellett, várva a biztonsági vizsgálatra, illetve a gépük indulására.
Guszti és Ancsa félóra múltán - jó utat kívánva - elköszönt, s a lassan múló éjszakában magunkra maradtunk a kicsimmel. Na, gondoltam magamban nem kevés férfias szorongással, innentől fogva nincs segítség, minden felmerülő problémát magamnak kell megoldanom. Kitartóan bátorítottam magam, hogy eddig milyen ügyesen intéztem a dolgokat, és sikerként élhetem meg, miszerint egyáltalán eljutottunk az indulásig.
Gépünknek, a holland-francia KLM légitársaság Boeingének (az 1972-es járatszámúnak), mint korábban írtam, negyed hétre volt kiírva az indulása, addig azonban rengeteg idő volt hátra.
Hajnali négy után felgyorsultak az események. Az addig üresen kongó várócsarnok kezdett élettel telítődni, ahogy egyre gyűltek, s mind nagyobb létszámú csoportokba rendeződtek a korai repülésre érkező népek.
Hamarosan még inkább a dolgok sűrűjébe csöppentünk. A beszállás előkészületei közül első lépésben a megfelelő pultnál felmutattuk az iratainkat, majd Los Angeles végcéllal feladtuk a gurulós bőröndünket, megkaptuk a beszállókártyáinkat, és egy helyiséggel odébb átestünk a biztonsági vizsgálaton. Mindezek után, vállainkon a repülőgépre vihető kézipoggyászokkal, beléptünk az afféle senki földjének számító tranzitváróba.

Egy itteni kávézóban, reggeli gyanánt, bedobtunk egy kis édes süteményt, ittunk rá valami üdítőt, aztán megkerestük a beszállókaput, amin át majd feljutunk a gépre. 

Ferihegy-2. Az Amszterdamba készülő gépünk. Miski György felvétele

A tranzitváró nagy üvegfalán át épp ráláttam a mi kék madarunkra, amint az erősödő hajnali fényben fázósan gubbasztott a harmonikaszerű, fedett beszállófolyosó végén.

Végre elérkezett a beszállás ideje, és rövid keresgélés után lehuppanhattunk az üléseinkre. Egy hölgy ült az ablaknál, mellé került Anikóm, én pedig a közlekedőfolyosó melletti harmadik ülést foglaltam el.
Pontosan negyed hétkor indultunk. 
Repülőnk nyugodtan, mondhatni szerényen gördült a kifutópálya végébe, majd rövid várakozást követően felbúgtak a szárnyak alá erősített turbinák. Noha életemben nem repültem, szemernyi félelem sem bujkált bennem, pedig a rokonság gyerekkorom óta ijesztgetett a légi utazással járó veszélyekkel. Különös tekintettel a lezuhanásra. Szorongás helyett inkább türelmetlen kíváncsiság dolgozott bennem, alig bírtam kivárni, hogy végre megtudjam, milyen látványt nyújt odafentről a messzire került lenti világ. S egyáltalán, milyen érzés több száz kilométeres sebességgel hasítani az eget. 
A képzeletbeli kötelékeitől szabadult gép gyorsulva rohant a nyílegyenes betonsávon, aztán egy pillanat alatt megszűnt a kerekek által közvetített rázkódás, és a levegőbe emelkedtünk. Minden simává, nyugodttá és álomszerűvé változott. Repültünk. Kifejezetten élveztem a dolgot.
Még vagy öt percig emelkedtünk a ritkás, áttetsző felhőfoszlányok között, aztán elértük az utazómagasságot, a motorok hangja zümmögőre váltott. Miután vízszintes pályára álltunk, megszólalt az övek kicsatolását engedélyező diszkrét csengőhang. 
Menet közben kiadós és változatos reggelit kaptunk, hozzá üdítőt, úgyhogy szavunk nem lehetett az ellátásra. 
Elrepültünk Szlovákia, Csehország és Németország városai, folyói, hegyei és zöldellő erdőségei felett, s az indulás után alig két órával, pár kisebb légörvényt leszámítva sima út végén landoltunk Amszterdam Schiphol repülőterén.
Hála a sűrűn kihelyezett irányítótábláknak, a lépten-nyomon előforduló elektromos kijelzőknek, a hatalmas területen fekvő repülőtéren könnyen rátaláltunk a Los Angelesbe induló járat beszállókapujára. 
Elölről kezdődött az útlevelek és beszállókártyák ellenőrzése, ismét lejátszódott a Ferihegyen (pardon, Liszt Ferenc repülőtéren) megismert biztonsági ceremónia, azaz a ruházat és a kézipoggyászok alapos átvizsgálása.
Mindenkinek át kellett haladnia egy detektoros kapun, ami mögött egy üvegfalú zuhanyfülkéhez hasonlító szerkezet állt. A fülkébe lépve addig kellett feltartott kézzel álldogálni, amíg egy röntgensugár letapogatta a vizsgált személyt, nincs-e elrejtve tiltott holmi valamelyik testüregben? Miután Anikóm és én minden kívánalomnak megfeleltünk, a tranzitváróba jutottunk.

Az épület panoráma üvegablakának túloldalán, tíz méter távolságban, orral felénk parkolva ott tornyosult a KLM légitársaság jellegzetes kék színére festett Boeing 747-400-as gépe. Eredetileg ezzel mentünk volna Los Angelesbe. Az üvegen át percekig figyeltük, amint a repülőgép csomagtere sorra elnyeli a meredek futószalagra helyezett nehéz bőröndöket. Nagyot néztünk, amikor ugyanezek a pakkok egyszer csak kezdtek visszafelé utazni! 

Amszterdam. Majdnem ezzel a géppel indultunk Los Angelesbe. Miski György felvétele

A hangosbemondó már kérte is (angolul) az utasokat, hogy szíveskedjenek átfáradni a távolabbi, ilyen-olyan számú beszállókapuhoz, mert valami probléma akadt a járművel. 
A gyér angoltudásommal persze semmit sem értettem az egészből, szerencsére a közelünkben álló, szintén Los Angelesbe készülő háromfős magyar férfitársaság egyik tagja lefordította számunkra. Na, a tervezett indulási időpontnak ezzel biztosan lőttek!
Ezek után nem elég, hogy tíz percet gyalogoltunk, míg a tömeget követve eljutottunk az újabb beszállási ponthoz, de megint át kellett esnünk az ellenőrzési procedúrán, ami kezdett unalmassá válni.
Amint megvolt az újabb hosszadalmas átvizsgálás, beengedtek bennünket a négyszáz főt befogadó Boeing belsejébe, és mindenki elfoglalhatta a beszállókártyán kijelölt helyét. Anikómmal újfent nem volt szerencsénk, ugyanis a középső üléssorba szólt a jegyünk, távol az ablakoktól. 

Valahol az Atlanti-óceán fölött. Miski György felvétele

Egyébként, az ülések elrendezése itt olyan volt, hogy a két ablaksor mellett három-három, míg az ezektől szűk közlekedőfolyosókkal elválasztott középső sorban négy ülés helyezkedett el egymás mellett. Egy sorban tehát mindösszesen tíz ülést lehetett megszámolni (3+4+3), amelyek a menetirány szerinti baloldaltól indulva az ABC betűjelzéseit kapták. Anikómnak az F, nekem a G jelű jutott, a jobb vállam enyhén kilógott a mellettem elhúzó folyosóra. Mindegyik ülésen gondosan összehajtogatott kék takarót láttunk, néhány óra múlva az utasok fele ezek alá bújva szendergett. Kézicsomagjainkat, ahogy a többiektől ellestük, az előttünk lévő ülések alá csúsztattuk.
A hivatalosan megadott tíz órás induláshoz képest erős háromnegyed órás késéssel szaladtunk neki a kifutópályának. A bivalyerős, négymotoros gép szédítő lendülete belepréselt minket az amúgy kissé kemény ülésekbe, de aztán meredeken emelkedve egykettőre túljutottunk a felhősávon, és a mennyekben érezhettük magunkat.
Az út hosszú volt, de számomra cseppet sem unalmas. 
Perceken belül elértük a kontinentális Európa szélét, berepültünk az alant szürkén csillogó Északi-tenger fölé, majd a fentről fehér füstpamacsoknak tűnő bárányfelhők mögött Skócia zöld és barna árnyalatú hegyei tűntek fel, s már az Atlanti-óceán északi felének végeláthatatlan víztömege fodrozódott alattunk.
Mindezt a saját szememmel láthattam, ugyanis az övem kicsatolását követően azonnal terepszemlére indultam, s a géptörzsnek a hátsó vécé előtti részén felfedeztem egy mindenki számára hozzáférhető ablakot. Ugyanolyan ovális szabványablak volt, akár a többi, de ide nem helyeztek ülést, s az nézhetett ki a külső világra, aki akart. Én például akartam.

Kabát nélkül senki se menjen ki! Miski György felvétele

Anikómat az iszonyú tériszonya tartotta távol a nézelődéstől, de, hogy ne maradjon le semmiről, afféle hírnökként ingázva az ablak és az üléseink között, alkalmanként beszámoltam az esedékes érdekességekről. 
Egy idő után látótávolságba került a nyolcvan százalékban hó és jég által fedett Izland szigete. Nagyjából tíz kilométer magasan repültünk, átlag 920 kilométer/óra sebességgel, s ebben a légritka közegben mínusz 55-60 Celsius fokos, fagyos tér fogott közre bennünket. Ezeket az adatokat, miként repülőnk mindenkori földrajzi helyzetének sematikus ábrázolását, az előttünk lévő ülés háttámlájába süllyesztett monitoron folyamatosan követhettük.   

Akadt, aki rejtvényfejtéssel múlatta az időt. Miski György felvétele

Anikóm, szegény, nehezen viselte a tizenegy órás utat. Nem bírt pihenni, mert az első öt perc után kényelmetlennek érezte az ülését (én is így jártam, többek közt ezért jöttem-mentem annyit), és nem tudott aludni, mert arra kizárólag vízszintes helyzetben képes. Ráadásul reménytelenül elromlott a képernyője, amelyen pedig figyelemlekötés céljából mozifilmeket nézhetett volna. Minden utas előtt volt monitor, ám még ennél a népszerű légitársaságnál sem mindegyik üzemelt. 
Grönland déli csücskét elhagyva jó darabig ismét az óceán töltötte ki a látómezőt, de aztán Kanada, közelebbről Québec fagyos tavai és hótakaró alá bújt hegyei tűntek fel, később átszeltük a Hudson-öböl déli részét. Akárhogy is, de már Amerikában voltunk, akarom mondani, az amerikai kontinens földje húzódott alattunk.   
Repülőgépünk a Nagy-tavaktól nyugatra érte el az USA határát, majd Észak-Dakota, Montana, Wyoming és Utah állam felett elsuhanva Nevada légterébe ért. 
Az utazás ideje alatt három alkalommal kaptunk előrecsomagolt, lefóliázott, eléggé ízletes ételt, vagyis átlag három és fél óránként ettünk. Szó nem érhette a ház elejét, ennyi bőven elég volt. Szomjasak sem voltunk, mert annyi üdítőt ihattunk, amennyit akartunk.

Utah felett, a nevadai határ közelében. Miski György felvétele

Hogy valami szorgalmi feladatot is kapjunk, a személyzet tagjai Utah felett mindenkinek kiosztottak egy kötelezően kitöltendő, a vámvizsgálatnál felmutatandó, angol nyelvű kérdőívet. Szerencsére, tudomásom volt az USA-ba bevinni szándékozott értékekről, pénzmennyiségről, illetve élelmiszerekről érdeklődő formanyomtatványról, itthon tanulmányoztam az interneten, úgyhogy előre kijegyzeteltem, melyik négyszögbe kell tenni x-et, s melyikbe nem.    
Nagyon vártam a pillanatot, amikor először megláthatom a filmekből gyakran visszaköszönő Las Vegast, s egyszer csak ott volt! Messze alattam, jobbra és távol, de ott volt. Annyit nézegettem a kisebb-nagyobb léptékű térképeken, hogy könnyen ráismertem a formájára, bár igazság szerint utazómagasságból nézve kisebb terjedelműnek tűnt, mint amire számítottam. 
De kétségkívül ő volt, középtájon a Las Vegas Blvd (Strip) mentén sorakozó, változatos formájú és magasságú kaszinószállodákkal, az elkülönülten álló Stratosphere sudár toronyépületével, a McCarran repülőtér szürke betonplaccával, a sárgásvörös sivatag szélén megtorpanó, nyílegyenes utcákkal.
Repülőgépünk nagyjából 15-20 kilométerre szállt el Las Vegas mellett, de annyira lekötött a városi tereptárgyak azonosítása, hogy észre sem vettem a valahol alattunk kanyargó Colorado folyót, meg a Grand Canyont. 

Ültetvények Nevada és Kalifornia határán. Miski György felvétele

Vegas után szinte azonnal Kalifornia fölé értünk. 
Miközben a Boeing fokozatosan ereszkedett, odalent, a Mojave-sivatag homokjában feltűnően megsokszorozódtak a nagy terjedelmű négyszögű, illetve szabályos kör alakú, gyönyörűen zöldellő termőföldek. Már öt-hat, egymás melletti zöld kör látványa is élményszámba ment, hát még ha tucatnyi, vagy annál több tűnt fel az ablak alatt.           

Körzővel rajzolt táj Nevada és Kalifornia határán. Miski György felvétele

Süllyedés közben magunk mögött hagytuk a Mojave homoktengerét, elértük az Alaszkától Mexikóig húzódó Parti-hegység előhegyeit, elhúztunk a sötét vizű Big Bear Lake mellett, és San Bernardino felől egyre közelebb lopóztunk Los Angeleshez.
Aztán egyszerre alattunk volt a párás, szmogos levegő opálos szűrőjén keresztül kibontakozó nagyváros. A távolban felderengő Downtown bizonytalan körvonalú toronyházai, a mind közelebbről látszó, egymásra merőleges utcák rácsos hálózata, a jobb kézről felsejlő Santa Monica-hegység árnyékszerű vonulata. 
Mindenki visszaült a helyére és becsatolta az övét, mert közel félnapos repülés után közeledtünk a végállomáshoz. A pilóták kieresztették a futóművet, a Boeing elhúzott a San Diego autópálya felett, és a kerekek fél percen belül elérték a LAX (KLAX) déli leszállópályáját. 
Megjöttünk, Amerika!
Egy darabig surrogva szaladt alattunk a beton (zene füleimnek), majd egy hosszabb fékezési periódust követően rákanyarodtunk a KLM járatai számára fenntartott 2-es terminál felé vezető szervizútra. Itt már csak tíz-tizenöt kilométeres sebességgel csorogtunk. Néhány perccel később, miután a külső kiszolgáló személyzet a Boeing oldalához csatlakoztatta a harmonikás kijárati folyosót, minden utas elhagyta a fedélzetet. 
A hosszú tétlenségre késztetett, minden porcikájában megviselt, fáradtságtól nyűgös tömeg megkezdte reptéri bolyongását a beutazási lehetőség valóra váltásáért. 
Vállainkon a kézitáskákkal, egy széles lépcsősoron leballagtunk addig a szintig, ahonnan mozgólépcső vitt tovább a mélybe. Odalent tágas, hűs és rideg benyomást keltő nagy csarnok fogadott. Ez volt a terjedelmes reptér földalatti szintjén található első állomás, ahol az isteni Amerikába igyekvő halandóknak kötelező volt előfordulni.
Az asszonnyal szorosan a nyomomban, beálltam a legközelebbi sorba, ami ide-odakanyargó vastag selyemkötelek között vezetett a hivatalos beutazási ceremóniát, azaz az adminisztrációt levezénylő tisztek fülkéihez. Ezek három oldalról plexivel védett, az ügyfél felé nyitott bokszok voltak, épp csak akkorára méretezve, hogy egy kényelmes forgószéken elférjen a többnyire mexikói vagy ázsiai származású tiszt vagy tisztviselőnő. Az egymástól három méterre elhelyezkedő kuckókból tízet számoltam össze, közülük mindössze egyben ült fehér ember.
A tisztviselők előtti keskeny pulton az elmaradhatatlan számítógépen és néhány paksamétán kívül egy érdekes elektronikus berendezés, az íriszvizsgáló foglalt helyet. Úgy nézett ki, mint egy vékony, hajlított fémszálra szerelt webkamera. Mivel az ember ujjlenyomata és írisze egyedi, személyre szabott, a belépésre váró utas e kettő ellenőrzése révén könnyen azonosítható.
Sorban állás közben irigyen figyeltem az épp sorra kerülő klienseket, milyen folyékonyan kommunikálnak az alapkérdéseket feltevő tisztviselővel. Fokozódó aggodalommal gondoltam arra, hogy angoltudás hiányában mit kezdek a feltett kérdésekkel, hiszen ha nem értem őket, nem is tudok válaszolni rájuk. Kivert a víz a gondolatra, hogy a pocsék nyelvtudásom miatt esetleg ellenszenvessé válok, mondjuk, annak a szigorú tekintetű vámos szenyórának, aki a pultja előtt ácsorgó fiatalember arcát fürkészte rideg alapossággal.
Mivel a hozzánk legközelebbi tisztviselő (pont az egyetlen fehér vámos) intett, hogy jöhet a következő, Anikómmal szorongva indultunk a végső megmérettetés felé. Úgy éreztem magam, mint egy felelni hívott kisdiák, aki már bánja, hogy előző délután nem mélyedt el jobban a matek rejtelmeiben.
Amint odaértünk a bokszhoz, megelőző védekezésként azonnal elsütöttem az egyetlen angol nyelvű mondatot, amit itthon sikerült bevágnom, s pont az ilyen kínos helyzetekre tartogattam: "Sorry, I do not speak English". Szabad fordításban: sajnálom, nem beszélek (nem értek) angolul.
A harmincas éveiben járó férfi, aki addig unottan nézett el a fejem mellett, most, mint aki álomból ébredt, rám villantotta a tekintetét, s önkéntelen mosoly suhant át az arcán. 
"No problem, no problem!" - ismételte párszor, s kézmozdulattal is jelezte, hogy emiatt ne izgassam magam. Még majdnem ő kért elnézést. Nos, ez volt az a pillanat, amikor megéreztem, hogy nem lesz baj. A vérnyomásom normális szintre süllyedt, a szívverésem lelassult, és a megkönnyebbüléstől parányit könnyes lett a szemem. 
Szerencsére először az úti okmányokat kellett bemutatni, s ezalatt összeszedtem magam. 
A fiatalember szavak nélkül, türelmesen elmutogatta, hogyan tegyük a kezünket az ujjlenyomat-vizsgáló üveglapjára, ezt követően miként nézzünk az íriszvizsgálóba. Végig jóindulatúan és megértően viselkedett. Máig hálás vagyok érte. 
A kétperces ceremónia végén mindkettőnk útlevelén koppant a belépést engedélyező pecsét, fél év fáradságos munkájának gyümölcse beérett. Bent voltunk Amerikában.
A tiszt már intett a következő utasnak, hogy fáradjon közelebb.
Már csak a repülőgépről időközben kipakolt csomagunkért (a rég látott gurulós bőröndünkért) kellett átfáradnunk a szomszédos terembe. Nyilak mutatták az utat, lehetetlen volt eltévedni.
Az előző csarnokhoz hasonlóan ennek a teremnek is márvány borította minden falát, a mérete pedig híven tükrözte a repülőtér óriási utasforgalmát. 
Az ovális pályán körbeforgó poggyászkiadóból négy volt. Elsőre rossz helyre álltunk, ott kizárólag a kínai légitársaság járataival érkezők csomagjai, bőröndjei köröztek a fémszalagon. Egy segítőkész alkalmazott átirányított minket a megfelelő futószalaghoz, és végre leemelhettük róla a Ferihegy óta nem látott, azóta a KLM információs címkéjével ellátott bőröndünket.
Útban a kijárat felé, átestünk egy végső ellenőrzésen, de itt már csak azt nézték, van-e pecsét az útleveleinkben. Volt, tehát mehettünk Isten hírével.
A 2-es terminál főbejáratán át a World Way-re kilépve értünk igazából az Egyesült Államok, s persze Los Angeles földjére. Illetve aszfaltjára.
Napfényben fürdött minden, a leszállás közben látott párás szmog elillant, a felhőtlen ég kéklőn mosolygott ránk.
Nagyot szippantottam a langyos kaliforniai levegőből (nagyjából 25 Celsius fok lehetett), s a szívem ismét hevesebben vert az örömmel elegy büszkeségtől, hogy simán teljesítettük az utazás és az érkezés emberpróbáló feladatát.
Az éjjeli ébredésünktől ez idáig közel húsz óra telt el. Odahaza, Magyarországon, este tízre járt, itt meg déli egy órát mutattak az utcai órák. Meg a karórám, amit a kilencórás időeltolódás miatt még a repülőn átállítottam. 
De nem sokáig ácsoroghattunk a babérjainkon (tréfás képzavar), hiszen innentől fogva folyamatos lépéskényszerbe kerültünk, versenyt futottunk az idővel. 
Most például csomagostól fel kellett szállnunk a kijárattal szemközt parkoló, nyitott ajtókkal várakozó shuttle-ra. Az Alamo és a National autókölcsönzők által közösen működtetett, felerészben kékre, felerészben zöldre festett ingyenes ügyfélszállító buszra. 
A néger sofőr ránk pillantott, de nem kérdezett semmit. A foglalási adatokból a kölcsönzőknél tudják, mikor landolnak a LAX-on a potenciális ügyfeleket szállító repülőgépek, a létszámmal is tisztában vannak. A megfelelő időben kiküldik értük a buszt, ami a telephelyig szállítja őket. A szolgáltatással járó kiadásokat nyilván beépítik a kölcsönzés összegébe.
A tiszta, takaros buszon hárman ültek a bőröndjeik mellett. Anikómmal épphogy lehuppantunk a fenekünkre, a vezető máris indított. Három percig robogtunk Inglewood egyik pálmafákkal kísért főútján, a West Century Blvd-on (szemeink mohón falták a temérdek újdonságot), majd bekanyarodtunk a csendes Aviation Blvd-ra, s már a végállomáson voltunk, tíz méterre a főépület bejáratától. 
Lekászálódtunk a buszról, beléptünk a légkondicionált ügyfélváróba, s miután Anikómat a csomagokkal együtt egy kényelmes bőrfotelnél hagytam, odaléptem a hívón felém intő ügyintézőhöz. Három adminisztrátor volt, mindegyik fekete (afroamerikai).
A negyvenes éveit taposó, kopaszodó férfi, miután megértettem vele, hogy felesleges olyan sebesen hadarnia, egy kukkot sem értek a szövegéből, átváltott lekezelőre, s onnantól fogva félvállról vette a kötelességét. Mintha megsértődött volna, hogy a világ olyan tájáról érkeztem ahol nem az anyatejjel szívjuk magunkba az angolt. 
Ezt a megalázó hozzáállást amerikai utam során kizárólag itt, ebben a szituációban tapasztaltam, egyébként semmi probléma nem adódott a nyelvi hiányosságokból. 
A fickó, miközben az útlevelemet, a bankkártyámat, és a kocsifoglalás papírjait ellenőrizte, valamit átszólt a társainak, akik erre lapos pillantással végigmértek, és összenevettek. Vállaltam a megaláztatást, hagytam, beszéljenek, amit akarnak, csak vihessem már azt a fránya autót. Amiről azt sem tudtam, pontosan miféle márka, és milyen méretű, hiszen a hónapokkal korábbi foglaláskor mindössze annyit ígértek, hogy valami Toyotához hasonló gépet tolnak alánk.
Az ügyintéző, aki, úgy tűnt, maradéktalanul kiélvezte a nyelvi fölényéből adódó helyzetet, végül átnyújtotta a számlákat és a bérlőt illető egyéb papírokat. Vaskos mutatóujjával rábökött az autó visszaszolgáltatásának időpontjára, majd megmutatta, merre találjuk a teremgarázst. 
Holmijainkkal együtt máris arrafelé vettük az irányt. A nem is terem, inkább csarnok méretű garázsban a "Medium" feliratú tábla alatt szebbnél szebb középkategóriájú autók várták, hogy egyiküket elvigyem. Egyelőre nem tudtam dönteni. A szemem sarkából láttam, hogy két család is ott bolyong a több tucat autó között, s ők sem tudnak választani. 

A Hyundai Sonata. Miski György felvétele

Kissé távolabb megpillantottam egy álomszép kocsit, s már nem foglalkoztam a többivel. Egyből magával ragadott a karosszéria nemes vonalvezetése, gyönyörű fekete fényezése, s egyáltalán, az erőt sugárzó autó fölényes eleganciája. Kiszemeltem egy új Hyundai Sonata volt.          
Az átmeneti gazdájukra váró járművek kulcsa a kormány felőli ajtók zárjába volt csúsztatva. Elsőre el sem hittem, hogy a kilencnapos itt tartózkodásunk alatt ezzel a gyönyörűséggel furikázunk majd mindenfelé. Egyből szerelmes lettem belé.
Hát még, amikor a makulátlan tisztaságú autó volánja mögé csusszantam, s a testemet barátian magához ölelő ülésben kényelmesen elhelyezkedve, elfogódottan elfordítottam a slusszkulcsot! Egy szempillantás alatt életre kelt a garázs félhomályában szunnyadó kocsi műszerfala. A digitális kijelzők készenléti állapotba ugrottak, a benzintank mutatója teli állást jelzett. A mérföldórában 395 mérföld (nagyjából 640 kilométer) volt, a jármű tehát egészen újnak számított, előttem egyetlen vezetője lehetett. 
Anikóm a kocsi mellett állva, a túloldali ablaküvegen át figyelte, mit bűvészkedek odabent. Most is libabőrössé válik a karom, ha az autóval való első találkozás gyönyörűségére gondolok! 
Igen ám, de ezek után némi nehézségem támadt a csomagtartó felnyitásával. Hiába nyomkodtam egyre zavarodottabban a slusszkulcs mélyedésébe gravírozott ikont, a csomagtartó makacsul zárva maradt. Pedig már nagyon beraktuk volna hátra a holmikat, hogy mielőbb indulhassunk a távoli Hollywood, s ezzel együtt a nagyjából 16 kilométerre lévő szállásunk felé.   
Jobb ötletünk nem akadt, megállítottunk egy arra elhaladó overallos alkalmazottat, aki készséggel segített a gondunkon. Kiderült, nincs semmi baj a drágával, csak kicsit tovább kell nyomva tartani azt a gombot, amit én egy pillanatra nyomtam le. 
Máris teljes lett a boldogságunk, a cuccokat gondosan beemeltük a kisebb zongora befogadására is alkalmas csomagtérbe. Anikómmal elhelyezkedtünk az ülésekben, s miután egy könnyű sóhaj kíséretében parkolóállásból "D"-be (drive) toltam a váltókart, a gyönyörű autó egy ereje tudatában lévő nagymacska méltóságával gördült ki a napfényes udvarra.
A telephely sorompóval lezárt kijáratánál két női alkalmazott ellenőrizte a papírjaikat, s mikor már arra számítottam, hogy utamra engednek, intettek, hogy még várjak. Nem értettem, kinek és miért telefonálnak, miközben úgy méregették a kocsit, mintha először látnák. Egy perc múlva széles mosoly kíséretében visszaadták a dokumentumokat, felnyitották a sorompót, és jelezték, hogy mehetek. Ez a kis incidens utunk legvégén, a kocsi visszaszolgáltatásának napján nyert értelmet. Akkor majd visszatérek rá.
Ahogy függőlegesbe állt a sorompó, kikanyarodtam az Aviation Blvd-ra.
Eleinte izgultam, mennyi idő alatt szokom meg a váltókar kezelését, de néhány sarokkal odébb már dalolni támadt kedvem, hogy ilyen kezes jószággal hozott össze a sors.
Azért, kiválóan kezelhető autó ide vagy oda, még nem szűnt meg minden félelmem, mert idehaza rengeteg ijesztőt olvastam össze Los Angeles pénteki közúti forgalmának szörnyűségeiről. Többek közt olyasmit, hogy ennek a csúcsforgalmi napnak a délutánján még a legedzettebb üzletkötők is kerülik a fél Dunántúl méretű nagyvárost, annyira tartanak a lépten-nyomon kialakuló dugóktól, torlódásoktól. Ám, szerencsére, az ezek után szorongva várt csúcsforgalmi helyzetek elkerültek bennünket, pedig a város sűrűjén hajtottunk át. 
Az Aviation Blvd kisvártatva elérte a West Manchester Ave-t, s a kereszteződésen túljutva máris rátérhettünk a keletre tartó Florence Ave-ra. Ez elhaladt a kétszer ötsávos, 405-ös jelzésű államközi sztráda, a San Diego Freeway felett, s mintegy másfél kilométerrel odébb, Inglewood központjában, a La Brea Ave lámpás kereszteződésénél voltunk. Balra ráfordultam a nevezett sugárútra (avenue - sugárút, boulevard - körút), s innentől fogva úri dolgom volt, hiszen a szakadatlanul északra tartó La Brea felvezetett a Hollywood Blvd és a North La Brea Ave találkozásánál lévő szállásunkig.
De persze az odáig tartó táv sem kizárólag a vezetésről szólt, hanem többek közt a környezettel való ismerkedésről, illetve a számunkra szokatlan jelenségek, megnyilvánulások felfedezéséről. 
Például, egyik útikönyv sem említi azt a pompás panorámát, ami épp a La Brea-ról tárul az utazó szeme elé. A Slauson Ave-i kereszteződés után meredeken felfelé tartó út a Strocker Street után lejtmenetbe fordul. A több kilométeres lejtőről hosszú perceken át rálátni a lassan közeledő, egyre jobban kitárulkozó Hollywood magaslataira és épületeire, ami felejthetetlen élményt jelent. 
A lejtő végül a Coliseum Street-nél elhalt, az út vízszintessé vált. Odébb átvágta vagy érintette Mid City, Miracle Mile, La Brea és Fairfax városrészeket, megcsípte West Hollywood keleti szélét, és a Fountain Ave után betért Hollywoodba. 
Innen már egy kilométerre sem volt a Hollywood Blvd sarka, ahol a lámpánál balra fordulva rátértem a nevezett útra. Mivel kettős záróvonal tiltja a motel udvarára való közvetlen befordulást, kissé odébb hajtottam, a Formosa Ave-nál szabályosan visszafordultam, s most már teljesen törvényesen suhantam be a Hollywood La Brea Inn nyitott kapuján. Mielőtt odabent leállítottam volna a motort, egy pillantást vetettem a műszerfalra: az Alamo telephelyétől pontosan tíz mérföldet tettünk meg, mindezt fél óra alatt.
A szállásra való bejelentkezés öt percet sem vett igénybe. A kínai származású "officer" jóval szolgálatkészebbnek bizonyult az Alamo nyegle beosztottjánál, pedig továbbra sem beszéltünk angolul. Mivel a hónapokkal ezelőtt lefoglalt szoba árát helyben, és kizárólag bankkártyáról lehetett kifizetni (a januári foglaláskor előleget sem kértek), a csicsás, dombornyomású MasterCard kártyánkról pillanatok alatt eltűnt nagyjából százhatvanezer forintnyi összeg. Nyolc éjszaka ára.

A La Brea Inn, és a parkolóként szolgáló udvara. Miski György felvétele

Az egyik emeleti szoba lett a miénk, mindjárt a vas lépcsőfeljáró melletti. Miután a La Brea motel kétszintes épület, úgymint földszint és emelet, feljebb nem is költözhettünk volna.
A csomagjainkat azon nyomban felcipeltük a mágneskártyával nyíló szobába. A franciaágyas, puritán módon berendezett, ámde megfelelő tisztaságú lakószoba mögött egy kisebb, budoárszerű helyiség következett. Egyik falát jókora tükör fedte, alatta kézmosó kínálta magát, kétfelől piperecikkek tárolására szolgáló polcok voltak felszerelve. Innen nyílt az ajtóval elválasztott harmadik helyiség, a vécét és az állózuhanyozóval ellátott kádat magába foglaló fürdőszoba.

A szobánk. Miski György felvétele

Anikóm a bőröndünk tartalmát a két kis ruhásszekrénybe rámolta, aztán lehuppantunk a székekbe, és kifújtuk magunkat.
Félórás szusszanást követően összeszedtük a maradék erőnket, s fényképezőgéppel, videokamerával, és a legfontosabb iratainkat meg a pénztárcánkat rejtő válltáskával felszerelkezve, gyalogos túrára indultunk a motel előtt elhúzó Hollywood Blvd-on.
Helyi idő szerint délután ötre járt. Odahaza, a kora reggel magunk mögött hagyott, kilenc időzónányira eső Magyarországon éjjel kettő körül volt. Közelebbi s távolabbi rokonaink, jó-rossz ismerőseink vélhetően az igazak álmát aludták. Otthon mi is ilyenkor szoktunk a másik oldalunkra fordulni, most meg a fáradtságtól kipirulva, a hosszú utazástól kótyagos, enyhén lüktető fejjel, könnyen csukódó szemhéjakkal még egy hevenyészett városnézésre vállalkoztunk. Hiába, tudomásul kellett vennünk, hogy mindössze kilenc napra szól az amerikai turné, s az ésszerűség határain belül minden percet ki kell használnunk, ha már egyszer személyesen akartuk látni és tapasztalni az eleddig filmekből és leírásokból ismert világot.
Mivel szállásunk a Hollywood központjának tekinthető Chinese Theatre-tól 300 méterre volt, hamar elértük a turisták által leglátogatottabb útszakaszt, ami, legalább pár képkocka erejéig, sok amerikai filmben szerepet kap.

Szemben a Hollywood Blvd, keresztben a La Brea Ave. Miski György felvétele

A La Brea Ave sarkán ácsorogva, kisebb társaság által körülvéve, türelmesen kivártuk, amíg a túloldali lámpán kigyullad a gyalogosoknak szóló szabad jelzés. Az úttestre festett (az itthoni zebrának megfelelő) párhuzamos vonalak között átjutva a másik oldalra, máris belebotlottunk abba a négy nőalakos alkotásba, amelynek elhelyezése alighanem Hollywood belvárosi határára utal. Nem hinném, hogy a helyi közigazgatási terminológiában létezik a Hollywood Downtown kifejezés, mégis, lényegében itt kezdődik Hollywood belvárosa.    

Négy plusz egy szépség a Hollywood Blvd mellett. Miski György felvétele

  
Az egymásnak háttal álló, azonos távolságot tartó szobrok felett (az arcukat régi hollywoodi filmszínésznőkről mintázták) stilizált kupola feszül, ennek közepéből emelkedik ki a szintén fémből öntött Hollywood felirat. A kompozíció mellett, a járdaszintbe süllyesztve a Beatles és Elvis Presley emlékcsillaga látható. 
S máris a Walk of Fame-nek, vagyis a Hírességek Sétányának nyugati végéhez, ha úgy vesszük, kezdetéhez értünk. Innentől fogva a Hollywood Blvd járdáin egybeérnek a magyar szemnek többnyire ismerős, vörös márványcsillag-keretbe foglalt nevek: világhírű színészeké, egyéb előadóművészeké és filmrendezőké. Nem sorolom őket, hiszen itt van mindenki, aki a filmiparban és a művészetek egyéb területein maradandót alkotott. A nevek közül néhányat nem tudtam személyhez társítani, ők alighanem inkább az amerikaiaknak jelentenek sokat.

Az El Capitan mozi előtti járdaszakasz. Miski György felvétele

Lassan ballagva, mindenfelé nézelődve, filmezve és fotózva, elértük az út túlsó felén magasodó, jellegzetes tetőzetű Chinese Theatre vonalát, ahol egy újabb zebrán átkeltünk a Dolby (korábban Kodak) Theatre előtt húzódó járdára. 
Ezen az oldalon a túloldalinál jóval töményebb emberforgatagban találtuk magunkat. S nem volt elég a világ minden szegletéből, és az Egyesült Államok különböző vidékeiről idesereglett népek lökdösődve bámészkodó hada, a széles járda babiloni hangzavarát tovább fokozta a sikerfilmek szereplőinek jelmezébe bújt utcai kóklerek, a jó pénzért közös fotózkodásra csábító, általában lengén öltözött csinos nők, és a saját zenéjükkel megírt CD-ket kézből árusító négerek (tudom, csak unom: afroamerikaiak) harsány kórusa. Zúgott a fejem, mire átverekedtük magunkat a zűrös embermasszán, s az ehhez képest a nyugalom oázisának számító Highland üzletközpont nesztelenül surranó mozgólépcsőjére lépve a csendesebb felső régióba emelkedtünk. 
A 2001-ben megnyílt, hivatalosan a Hollywood and Highland Center nevet viselő, nem túl nagy területű, viszont csinos, átriumos, belső szökőkutas, pálmafás, ötszintes üzletház legfőbb építészeti jellegzetessége a vaskos oszlopok tetején ülő két kőelefánt, és a szomszédságukban hatásosan emelkedő, ókort idéző reliefekkel díszített diadalkapuszerűség.

Hollywood & Highland Center. Miski György felvétele

A látványelemként funkcionáló nagyméretű alkotások eredetijei a D. W. Griffith rendező által 1916-ban készített Intolerance (Türelmetlenség) című filmeposz babiloni jelenetében fordultak elő, az üzletház belső kertjében látható szobrok azok élethű másolatai. Hollywood a múlt és a jelen relikviáinak efféle ötvözésével, elegyítésével üzeni, büszke az "őt" a névtelenségből kiragadó, világhírűvé tevő filmes múltjára, aminek egyik meghatározó személyisége a fent említett filmrendező volt. 
A bevásárlóközpont, mint jeleztem, amerikai viszonylatban nem tartozik a legnagyobbak és a legforgalmasabbak közé, többtucatnyi üzletének kínálata sem igazán egyedi, viszont a turisták szemszögéből nézve van egy páratlan előnye. Ugyanis az ókori diadalkapu-másolat második emeleti nyitott folyosójáról kitűnő rálátás nyílik a légvonalban három kilométerre lévő Hollywood Sign-ra (Hollywood Jelre), ami innen remekül fotózható.

A világszerte ismert, egyedi feliratot a Hollywoodtól északkeletre húzódó Griffith Park egyik hegye, az 521 méter magas Mount Lee délre néző oldalán, közvetlenül a napjainkban már adótoronnyal beépített csúcs alatt állították fel. 
Ennél a résznél nem árt egy kis történelmi kitérőt tenni, merthogy sokan nem tudják, végül is miből lett, hogyan alakult ki Hollywood? És miért van ott a Hollywood felirat, ahol van?
A történet 1886-ig nyúlik vissza, amikor a Kansasból Kaliforniába települt házaspár, Harvey H. Wilcox és felesége, Daeida (Ida) megvásárolta a környék legnagyobb ranchát. 
A területet az errefelé elterjedt, szúrós levelű, piros bogyótermésű bokorféleség, a magyal (Ilex opaca) után Hollywood névre keresztelték. (A magyal angol neve holly.) 
A puritán életvitelű, vallásos házaspár földvásárlásának elsődleges célja az volt, hogy az akkoriban a bűn városaként emlegetett, a számos gyilkossága révén hírhedtté vált Los Angeles tőszomszédságában megalapítsa és fejlessze a metodista felekezet kaliforniai központját. Idealista elképzelésük szerint Hollywooddal egyfajta bűnmentes övezetet hoztak volna létre, ami a rossz úton járó nagyváros számára követendő példával szolgált volna.
1891-ben a férj elhalálozott, s még ebben az évben elkezdődött a kiváló környezeti adottságokkal rendelkező terület felparcellázása, és az üres telkek értékesítése. A vásárlások révén az eleinte néhány szétszórtan fekvő házból és pár földutcából álló Hollywood erőteljes fejlődésnek indult, 1903-ban már önálló településként regisztrálták. 
A városka azonban 1910-ben feladta szuverenitását, és gazdasági megfontolásból (konkrétan az éltető ivó- és öntözővizet biztosító városi csatornahálózat használata fejében) csatlakozott Los Angeleshez. Ettől kezdve a nagyváros egyik kerületének számított, illetve számít.
Hollywood annektálásával megkezdődött a Los Angeles-i (kiváltképp az Edendale-i) filmstúdiók kiköltözése: az olcsó telekárak, a változatos környezet és a pazar klíma mágnesként vonzotta a filmvállalatokat. A filmipar fellendülése viszont jelentősen megemelte az ingatlanárakat.
Itt jön a képbe az idők folyamán a város egyik legfőbb jelképévé vált Hollywood felirat regényes története. 
1923-ban Harry Chandler, a Los Angeles Times (hírlap) és pár ingatlaniroda dúsgazdag tulajdonosa újabb ingatlanirodát nyitott. Friss vállalkozása a Hollywoodland fantázianevet kapta. Hogy az új cég neve mielőbb bekerüljön a köztudatba, s a forgalma fellendüljön, Chandler egy élénk fantáziájú ismerőse tanácsára a mindenfelől jól látható Mount Lee csúcsa alatt kirakatta az egyenként 15 méter magas és 9 méter széles, fehérre festett betűkből álló Hollywoodland feliratot. A reklámozás az esti sötétben sem szünetelt, a betűket ugyanis 4000 izzó világította meg, a nagyobb hatás kedvéért periodikusan felvillantva a Holly-wood-land szószakaszokat.

Az eredeti Hollywoodland felirat az 1920-as években.

A fából készült betűk, az eredeti elképzelés szerint, legfeljebb másfél évig lettek volna kint, addig, amíg a telkek zömét értékesítik. 
A dolgok azonban nem a tervnek megfelelően alakultak, a parcellák nem a remélt ütemben fogytak, ráadásul a '30-as évek gazdasági világválságának kései utóhatásaként Chandler vállalkozása tönkrement. 
(1932 szeptemberében egy tragikus eset kötődött a felirathoz, ugyanis a magát szakmailag mellőzöttnek érző, 24 éves Peg Entwistle színésznő a H betű tetejéről vetette magát a mélybe, és szörnyethalt.)
Chandler csődje után a betűket a város örökölte, ám a tanács hosszú időn át elhanyagolta a karbantartásukat, minek következtében 1949-ben kidőlt a H betű. Ennek apropóján a városvezetés az egész betűsort eltüntette volna, de a környék lakossága ragaszkodott a jelképpé nemesült felirathoz. Végül pótolták a H-t, de a szó végéről elbontották a LAND-et kiadó utolsó négy betűt. Így lett Hollywoodland-ből egy kis műtét révén Hollywood.
A várost továbbra is hidegen hagyta a betűk sorsa, amelyek idővel annyira lepusztultak, hogy a megsemmisülés veszélye fenyegette őket. 
1973-ban, a felirat felállításának 50. évében Gloria Swanson színésznő állt az óriásbetűk megmentésére létrejött polgári kezdeményezés élére, ám a helyzetet nem sikerült megnyugtatóan rendezni.
1978-ban a viharvert betűket ismeretlenek felgyújtották, s amikor már minden remény veszni látszott, színre lépett Hugh Hefner, a Playboy magazin befolyásos alapítója. A kastélyában tartott monumentális partin arra buzdította tehetős ismerőseit, barátait, hogy 27.000 dollárért vegyenek, vagy "adoptáljanak" egy-egy betűt. A meghökkentő kezdeményezés bevált, az összegyűlt közel negyedmillióból már belefoghattak a teljes generálba. 1978 augusztusában elbontották a régi fabetűket, s novemberben már állt is a betonalapozású új felirat, amelynek betűit időálló acélból készítették.
Mivel a városi tanács konokul hanyagolta a feliratot, Hefner 2010-ben 900.000 dollárt adományozott a betűk és környezetük karbantartására alakult szervezetnek. A Hollywood felirat utolsó felújítására 2012-ben került sor.
Röviden ennyit a városrész kialakulásáról, illetve a felirat sorsáról, s most vissza a Highland Centerhez.

A Highland Ave kanyarulata, távolban a Mount Lee. Miski György felvétele

Anikómmal tehát felmentünk az óriás kőkapu második emeleti nyitott, széljárta folyosójára, ahonnan néhány jól sikerült képet készítettem a távoli feliratról, illetve a közelünkben kanyarodó Highland Ave délutáni forgalmáról.
A mozgólépcsőkön visszatértünk az üzletház földszintjére, majd egy lenti kirakatnéző körsétát követően újra a zsúfolt járdán találtuk magunkat.    

Az El Capitan mozi a Hollywood Blvd túloldalán. Miski György felvétele

Szemközt, az El Capitan Theatre (mozi) díszes bejárata előtt, a csillagokkal borított járdán fiatalok várakoztak hosszú sorban, hogy mielőbb hozzájussanak az esedékes slágerfilm belépőjegyéhez. 
Erőtartalékaink utolsó morzsáin tengődtünk, miáltal jobbnak láttuk, ha véget vetünk az emberpróbáló nap kalandozásainak. Egy szabad jelzésnél megint átkeveredtünk az úton, s a motel felé igyekezve a Hollywood Blvd és a Sycamore Ave kereszteződése közelében felfedeztünk egy minden földi jóval felszerelt közértfélét. 
Betértünk a Hollywood Liquor névre keresztelt kiskereskedelmi egységbe, ahol nagyjából 25 dollár értékben hűtött üdítőket, fóliázott készételeket, valamint édes és sós nassolni valókat vettünk. A pénztárnál bankkártyával fizettem, s kissé elfogódottan nézegettem a kinyomtatott blokk fejlécén feltüntetett nevemet. 
Alig vártuk, hogy letudjuk a motelig hátralévő pár száz métert. 

Vacsorára elég. Miski György felvétele

A szobánk kerek asztalánál alaposan bevacsoráztunk, majd lezuhanyoztunk, s mielőtt fejest ugrottunk volna a vetett ágyba, éjszakai cuccba öltözve levegőztünk egyet az udvarra néző emeleti folyosón. 
A motel épületszárnyai és a szomszédos lakóház által közrefogott, a fennmaradó szakaszon négy méter magas kőfallal határolt, tiszta udvar parkolóhelyei egy szálig foglaltak voltak. Nem számoltam, de nagyjából harminc kocsi pihent alattunk katonás rendben. Többségüknek kaliforniai rendszáma volt, de akadt pár Nevadából és Arizonából, sőt egy Texasból érkezett jármű is. Kilencven százalékuk mintha most jött volna le a gyártósorról. 
Itt, Hollywoodban este fél nyolc múlt, odahaza reggel fél ötre járt. Anyámra gondoltam, meg a kutyámra, a virágos udvarunkra és a sarki kis közértre, s hallani véltem a Hungária körúti forgalom lakásunkig elhallatszó, megszűrt zaját. Ami azt illeti, forgalmi zajokból itt is kijutott valamennyi, ugyanis a Hollywood Blvd felől, igaz, nem bántóan, de behallatszott az elhaladó autók és motorkerékpárok zúgása. Meg lehetett szokni.
Mint ahogy - kicsimmel a korlátnak támaszkodva erről is beszéltünk - rövid idő alatt hozzászoktunk volna a lemerülő Nap vörös sugaraitól megvilágított sudár pálmák, illetve a közeli dombokra települt, virágos kertekkel közrefogott villák látványához is. A Hollywood Blvd-t kétfelől kísérő magasabb épületek üveghomlokzatáról vakítóan visszacsillanó napfényhez, a lüktető forgalom szüneteiben felerősödő galambbúgáshoz, s a valami ismeretlen dallamot ismétlő madár esti énekéhez.
Egy hűvösebb széllökés beterelt minket a nappal melegét visszasugárzó szobába, s ágyba bújva hamar elaludtam. Az ébresztőórát reggel fél hatra állítottam. Feleslegesen, mert öt órakor frissen-üdén kipattantak a szemeim, s olyan fittnek éreztem magam, mint aki fél napot aludt. 
Pénteken mindössze 25 dollárt költöttünk, az autóval 10 mérföldet tettünk meg.