2014. május 12. hétfő (negyedik nap)

Hát elérkezett a nagy nap, a várva várt hétfő, amikor is meg kellett mártóznunk Los Angeles igazán legsűrűbb sűrűjében, a Belvárosban, itteni nevén a Downtown-ban. Reméltem, a korai indulással, ami ottani idő szerint fél hetet jelentett, elkerülhetem a sztrádán munkába igyekvő alkalmazottak miatt kialakuló tumultust. 
Ott létünk negyedik napjára fordult a naptár, s most első ízben kényszerültem igénybe venni a Los Angeles belső területeit átszelő autópálya-hálózatot. Bár némi feszültséget éreztem a gyomromban, azért a Bronson Ave-t elhagyva - az anyósülésben a videokamerát nagy odaadással kezelő nejemmel - férfias lendülettel kanyarodtam le a Hollywood Blvd-ról, s vetettem bele magam az ismeretlenbe.
Mindjárt magával ragadott a Hollywood Freeway-en (101-es jelzésű állami út) északról, a San Fernando-völgy felől lezúduló autók áradata, és sodort a város szíve, a sztráda menti házak takarásában hol eltűnő, hol felbukkanó Downtown felhőkarcolói felé. Igazából nem is volt olyan félelmetes együtt úszni a gépiesített árral. Négy kilométer megtétele után keresni kezdtem a 3A jelzéssel ellátott sztrádakijáratot, amin keresztül le kellett volna jönnöm az útról, s akkor csak pár utcával vagyok arrébb a térképen előre kinézett belvárosi parkolónál. Lámpalázas izgalmamban elnéztem a táblát, és a négysávos útról egy lehajtóval előbb, a 3B jelű EXIT-nél tértem le. Jesszusom, most mi lesz? - söpört át rajtam egy hőhullámmal párosult röpke pánikroham, ám nem sokáig hüledezhettem, mert a mögöttem jövő gépkocsik szinte rátoltak a San Pedro városrész, illetve Long Beach város felé tartó Harbor Freeway-re. Maradt annyi lélekjelenlétem, hogy - 80 kilométeres tempónál - emlékezetemben villámgyorsan fellapoztam az otthoni nyugalmas körülmények között százszor tanulmányozott várostérkép idevágó szelvényét, s csak azon fohászkodtam, hogy ne verjen át a memóriám. 
Az első adandó alkalommal lejöttem a sztrádáról, visszakanyarodtam a magas épületek irányába, s a pálya hídja alatt máris rajta voltam a West 2nd Street-en. Ez az út egy sarokkal odébb, a Figueroa St kereszteződésén túl a Bunker Hill alatt elhúzó alagútban (Second Street Tunnel) folytatódik, s mire a mélyén eltűnő autók ötszáz méterrel odébb megint kijutnak a napfényre, már a South Hill Street-nél vannak. Amilyen orbitális szerencsém volt, bár alternatív útvonalon, de épp oda lyukadtam ki, ahová eredetileg igyekeztem. Balra nézve húsz méterre volt a parkoló. Mivel a kereszteződésnél tábla tiltotta a közvetlen balra fordulást, tovább kellett mennem száz métert, hogy megforduljak, s most már szabályosan behajthattam a nyitott kapukkal váró parkolóba. 
A kerítéssel közrefogott terület sarkában egy vastag porral lepett, talán évekkel korábban leállított kocsi gubbasztott, egyébként a kihalt placcba csak a középen álló üres őrbódé, és a mellé telepített jegyváltó automata vitt némi színt. Hm, a hatodik érzékem azt súgta, hogy itt, senki által nem őrizve, nem lenne biztonságban a méregdrága bérelt kocsi. Úgyhogy inkább kihajtottam onnan, s a szomszédos meredek kis utcán (ez is a West 2nd Street része) felmenve egy saroknyit, az Olive St harmadrészben telt parkolójába kanyarodtam. 
Jegyváltáskor a mexikói kinézetű őr 18 dollárral vágott meg, de nyugalommal töltött el, hogy szemmel láthatóan jó helyen hagytam a szuper Hyundait. A kocsi csomagtartójából magunkhoz vettük a szokásos motyót, s nekiláttunk felfedezni a nagyváros központját. 

Bunker Hill épületei az Olive St-ről. Miski György felvétele

Mindjárt az elején döntenünk kellett, merre induljunk, a viszonylag közeli Bunker Hill felhőkarcolói, vagy a tetején piramisszerű csúcsban végződő, fehér óriásrakétára hasonlító, távolabbi városháza felé? 
Kezdetnek az 1928-ban átadott városháza, hivatalos nevén Los Angeles City Hall mellett döntöttünk. 
Az Olive-en elsétáltunk a West 1st St-ig, s ott balra fordulva kiértünk a South Grand Ave sarkán emelkedő Walt Disney Concert Hall futurisztikus tömbjéhez. Elismerem, valóságos építészeti bravúr ez a teljes felületén rozsdamentes acéllal bevont, csillogó-villogó, az oldalain hajlított falú zenei intézmény, csak nem igazán tetszett egyikünknek sem. Biztosan nem hatott ránk kellő súllyal az idők szava, talán, ha huzamosabb időn át 

Az Olive és a Grand Ave találkozása. Jobbra a W.D. Concert Hall. Miski György felvétele

éltünk volna Amerikában. 
Rétérve a Grand Ave északi szakaszára (North Grand Ave), elsétáltunk a klasszikusan sematikus kinézetű Dorothy Chandler Pavilion előtt, aztán váratlanul tágas térség nyílt előttünk, a Grand Ave és a három utcával odébb emelkedő City Hall közötti részen kialakított zöld terület, a Grand Park. 
Úgy harminc méterrel előttünk egy körmedencés szökőkút feltörő vízsugarai surrogtak a reggeli belváros viszonylagos csendjében. Egy pillanatra átsüvített rajtam a kétely fagyos 

Downtown. Jobbra a Dorothy Chandler Pavilion. Miski György felvétele

szele, hogy nem álmodom, tényleg itt vagyunk Los Angelesben? Anikómra néztem, s láttam rajta, hogy nem álmodom. Nem mondta, de láttam.
A tekintetet vonzó kút mögött

A Grand Park, mögötte a városháza. Miski György felvétele

    füvesített, virágágyásokkal és pálmákkal díszített nagyobb tér terült el, ami a kilövésre kész rakétához hasonlító City Hall lábáig nyúlt le. (Ezt a rakétás hasonlatot másodszor sütöm, el, de mit tegyek, ha tálcán kínálja magát?) A lapos domb tetején elhúzó Grand Ave járdájától lépcsősorok vezettek egyre lejjebb, amíg el nem értük a parkot több irányban átszelő sétányok szintjét. A gyepesített terület szélén a korai időpont dacára már nyitva volt a Starbucks barátságosan invitáló pavilonja, ahol híg amerikai kávét, illetve reggelinek szánt süteményféléket lehetett kapni. Hatodikként beállva a sorba, Anikó is kért magának egy 4 dolláros kávét, s kapott egy kétdecis papírpohárba töltött forró löttyöt, pedig szem- és fültanúként esküszöm, tényleg kávét (coffee) rendelt a pultos lánynál. Csakhogy, úgy tűnik, errefelé nem ismerik az európai típusú feketekávé elkészítésének módját. Vagy nincs rá igény.

A Grand Park a Starbucks pavilonjával. Miski György felvétele

Gyanakodva kóstolgattuk a leginkább semmilyen ízű italt, amiről kevéssel később kiderült, hogy errefelé valóban ez számít kávénak. Ugyanis hallottuk és láttuk, amint a közeli városháza felől érkező öltönyös fiatalemberek, és a társaságukban lévő kosztümös hölgyek ugyancsak ezt rendelték, és épp olyat kaptak, mint Anikó. 
Kezünkben a lassan fogyó kávéval, lesétáltunk a következő utcáig, a Hill St-ig. Felfigyeltünk a kék színű metróvonal Civic Center/Grand Park megállóját jelző feliratra, s a mozgólépcsőre lépve leereszkedtünk a mélybe. Odalent kevéssel előbb állhatott be egy szerelvény, mert a felfelé tartó mozgólépcső zsúfolásig volt munkába igyekvő emberekkel. Az utasokat két mozgólépcső szállítja le és fel, közöttük öt méter széles, harminc méter hosszú, meredek betonlépcsősor húzódik, áramszünet vagy egyéb üzemzavar esetére kiváló mozgáslehetőséget biztosítva az elpuhult nagyérdeműnek. 
A mozgólépcsővel csak a jegyváltó automatákat felsorakoztató közbülső szintig ereszkedtünk, a vágányok ennél jóval alább vannak. Mivel nem állt szándékunkban metróra szállni, visszafordultunk, és kisvártatva ismét a szabad levegőn voltunk.

A Temple St és a Hill St találkozása. Miski Györgyy felvétele

Maradva a Hill Street-en, utunkat északkeleti irányba, Chinatown felé folytattuk. Kétszáz méterrel odébb elértük a Hill St-nek a Santa Ana Freeway felett átvezető hídját, ezen átkelve, s a két saroknyira eső Ord Street-nél beléptünk Los Angeles népes kínai közösségének területére, a Chinatown-ba. A kínai kerület határát az út menti villanyoszlopra erősített fémtábla felirata is tanúsítja. 
Nem lepődtünk meg, amikor a szembejövő gyalogosokon, a szembetűnően szemetes utcákat söprő takarítónőkön, a kisboltjaik előtt ücsörgő árusokon, a gyerekeken és a botjukra támaszkodó véneken, egyszóval mindenkin, aki élt és mozgott, az ázsiai őshazában 90 százalékos többségben élő han kínaiak arcvonásait láttuk viszont. 

A Santa Ana Freeway a Hill St hídjáról. Miski György felvétele

Nem sokat bóklásztunk az itteni utcákon, ugyanis elsősorban a nevezetes Sárkánykaput (Dragon Gate) szerettük volna megtalálni, és lefényképezni. A kínai negyed főbejáratát jelölő, sárkánymotívumos kaput egy utcával odébb, a North Broadway és a West Cesar E. Chavez Avenue kereszteződése közelében leltük meg.

Downtown látképe Chinatown felől. Miski György felvétele

A széles North Broadway felett masszív vasszerkezet húzódik az út egyik oldalától a másikig. A vízszintes vastraverz tetején két, egymással fenekedő aranyozott, kígyótestű, hosszú bajszot viselő szörnyeteg néz farkasszemet. A jelenet nem különösebben harcias, kicsit olyan, mintha a képzelet által szült figurák még csak a bevezető anyázásnál tartanának. 
Ez a Dragon Gate, Chinatown szimbolikus főbejárata. 
A háttérben, néhány száz méterrel odébb, a napsütésben vakítóan fehérlő City Hall tornyosult, ettől északra a megyei önkormányzati hivatal (Hall of Justice) és a szövetségi bíróság (Federal Courthouse) tiszteletet parancsoló tömbjei emelkedtek. 
Innen néhány perces séta keretében eljutottunk a régi Los Angeles magjához, az El Pueblo-hoz. 
Azt hiszem, itt az ideje, hogy legalább nagy vonalakban ismertessem Los Angeles létrejöttének körülményeit, s azért ennél a pontnál, mert lényegében azzal az El Pueblo-val kezdődött minden, ahová Anikómmal megérkeztünk.
A történet a 18-ik század utolsó harmadában kezdődött, amikor a mai amerikai Kalifornia még spanyol gyarmati terület volt, és Új-Spanyolország (Nueva-Espana, a későbbi Mexikó) részeként Alta California (Felső-Kalifornia) néven volt ismert. 

1777-ben Felipe de Neve, Alta California frissen kinevezett kormányzója ismerkedő körútján bejárta az igazgatása alá tartozó területet, s felmérve a látottakat, a Santa Barbara erőd megépítésén kívül döntött egy Los Angeles-medencében megalapítandó új polgári telepről is.

Los Angeles, Chinatown. Miski György felvétele

 Négy évvel később, 1781. szeptember 4-én, négy lovaskatona védelme mellett, a San Gabriel Arcángel missziótól indult el az a 44 mexikói telepes (22 felnőtt és 22 gyerek), akik az akkoriban Porciúncula néven ismert, sűrű füzesekkel és tölgyerdőkkel kísért Los Angeles folyó partján, a ma is meglévő Arroyo folyó torkolatától mintegy egy-másfél kilométerrel délre létrehozták El Pueblo de Los Ángeles-t. Az új település hivatalos neve El Pueblo de Nuestra Senora Reina de los Ángeles sobre El Río Porciúncula ("a mi úrnőknek, az Angyalok királynőjének faluja a Porciúncula folyón") lett. 

Chinatown, Dragon Gate. Miski György felvétele

Ez volt az eredeti Pueblo (falu), ami a központot jelentő Régi Plaza (Plaza Viejo) köré telepedett 12 házból állt, s ami 1800-ban még mindig csak 29 épületet számlált.
1815-ben, egy különösen pusztító árvíz után az El Pueblo közössége a széles, természetes mederben hömpölygő, szeszélyes folyó mellől átköltözött a mostani Plaza (Új Plaza, Nuevo Plaza) környékére. 
1821-ben, az addig Új-Spanyolországnak (Nueva-Espana) nevezett gyarmat Mexikó néven függetlenné vált, s ezzel Felső-Kalifornia Mexikó állam része lett.
1835-ben a mexikói adminisztráció faluról (pueblo) a rangosabb városra (ciudad) változtatta Los Angeles közigazgatási besorolását, s egyben megtette Kalifornia fővárosává.
1846 szeptemberében az amerikai csapatok ostrom alá vették a mexikói fennhatóság alá tartozó Los Angelest, és 1847 januárjában kitűzték a győztesek zászlaját.
Az 1846-1848 között lezajlott mexikói-amerikai háborúból vesztesként kikerülő mexikóiak az 1848. február 2-án aláírt Guadalupe Hidalgo-i szerződésben többek közt lemondtak Alta Californiáról (Felső-Kaliforniáról), és ezzel együtt Los Angelesről is.
Los Angelest az amerikai éra kezdetén, 1850-ben újfent várossá nyilvánították, ekkor 1610 lakosa volt, miközben Kalifornia ugyanebben az évben, szeptember 9-én, az unió 31. tagállamává vált.

A Plaza katolikus temploma-1. Miski György felvétele

 
A mai Plaza csak nagy vonalakban emlékeztet régi önmagára, mindenesetre most is létezik a tér (Plaza), s körülötte elszórtan állnak a múlt, pontosabban a spanyol és az utána következő mexikói uralom tárgyi, építészeti emlékei. Ezek egyike a rengeteg átépítést, módosítást megélt, tipikus hispániai építészeti elemeket felvonultató katolikus templom. A hírmondónak maradt többi épületet szépen helyreállították, egyébként nincs rajtuk semmi különleges. A történetük jóval érdekesebb, de ezek ismertetése túlmutatna írásom keretén. 

A Plaza katolikus temploma-2. Miski György felvétele

A Plaza Parkon és az Alameda Streeten átvágva a nagyváros főpályaudvarához, a Los Angeles Union Station-hez jutottunk. Az Alameda St és pályaudvar közötti parkosított részen gyönyörű pálmák törnek az égre, húsz méter magas csupasz törzsük olyan egyenes, mintha nem is a természet alkotásai, hanem mérnöki tervezés eredményei lennének. 
Na, és a pályaudvar, a filmekből elhíresült Union Station!
Első ránézésre azt hinné az ember, hogy elnézte a címet, s tévedésből nem a forgalmas pályaudvarnál, hanem egy magas, ugyanakkor vaskos tornyú templomnál, vagy inkább

Union Station. Miski György felvétele

bazilikánál kötött ki. Közelebb érve persze kiderül, hogy jó helyen kapiskál, és a torony, meg a hozzá csatlakozó, hosszúkás épületrész nem egyházi, hanem nagyon is világi intézményt takar. 
Belépve a főbejáraton, a kelet-európai végekről érkezett látogató újból elbizonytalanodik az épület rendeltetését illetően. Mert, ahogy az előcsarnokból áthalad a tágasabb következőbe, a lába alá kerülő mintás márványpadlózat, a fejmagasságig szintén mintázott csempékkel fedett falak makulátlan tisztasága, a magasban húzódó tetőzetet tartó vastag gerendasorok közé illesztett festett kazetták, a várakozó utasok kényelmét szolgáló öblös bőrfotelek látványa valahogy nem csereszabatos a pesti Keleti vagy Nyugati pályaudvaron megfigyelhető enteriőrrel. Néhol látni egy-egy falnak támaszkodó, unatkozó egyenruhás őrt, de a számuk nem meghatározó, ezért valószínűtlen, hogy a vandálok ténykedését kizárólag a jelenlétük akadályozza. 
Végigjártuk a pályaudvar területét, beleértve a mellékhelyiségeket is, de mindenütt rend és tisztaság uralkodott. Igaz, minél távolabb kerültünk a központi várócsarnoktól, annál inkább lazult a fegyelem, s az emeletes Metrolink szerelvények (elővárosi vasúti szerelvények, ám errefelé az elővárosok sokszor 80-100 kilométerre vannak a központtól) távolabbi vágányaihoz vezető földalatti folyosók falán már megjelentek kisebb falfirkák, és néhány eldobott papír zsebkendő vagy üres üdítőpohár képében a szemét is képviseltette magát. Ezzel együtt, a pályaudvari rendezettség és tisztaság viszonylatában 10:1 az amerikaiak javára (mármint a magyarországi állapotokhoz viszonyítva). 

A városháza és a bíróság épülete a Main Street-ről. Miski György felvétele 

Félóra múlva megint az Alameda St-en voltunk,       ahonnan áttértünk a Main St-re, és ezen elindultunk Downtown óvárosa felé. 

A Main St és a West 1st St sarka. Miski György felvétele

A West 1st St sarkán megpillantottunk egy magas fémoszlopot, amelyen Los Angelesnek a világban szétszórt testvérvárosai (Sister Cities of Los Angeles) irányába mutató keskeny fémtáblák sorakoztak. Ezeken, a települések nevén kívül, a mérföldben mért távolságukat is feltüntették. Ebből megtudhattuk, merre keressük Európát, továbbá, hogy például Split 6386, Athén 6925, Berlin 5759, és Szentpétervár 5720 mérföldre esik. Azt viszont máig nem értem, hogyan jött ki nekik a Berlin és Szentpétervár közötti, mindössze 39 mérföldes különbség. Akit érdekel az autentikus válasz, az amcsiknál érdeklődjön. Az említetteken kívül minden földrészről szerepeltek itt városok, úgy mint Eilat, Taipei, Nagoya, Jakarta, Auckland, Mexico City stb.
Kevéssel odébb sétálva tiszta rálátás nyílt, tehát lefotóztam Los Angeles és körzetének legismertebb újsága (amúgy világszerte olvassák), a The Times szerkesztőségének és kiadójának Spring St-i,

LA testvérvárosainak névtáblái. Miski György felvétele

erődszerű épületét. 
A belváros egyik legzsúfoltabb útjára, a Downtown-t észak-dél irányban átszelő Broadway-re a West 2nd St-en jutottunk ki, s pár lépéssel odébb egy villanyoszlopra erősített táblán már olvashattuk is, hogy itt kezdődik a Broadway színházi körzete (Broadway Theater District). 
Feltétlenül érdemes egy kiadósabb sétát megejteni a Broadway-n, ugyanis itt található Los Angeles régebbi emeletes lakóházainak, s egyéb rendeltetésű koros épületeinek többsége, ez utóbbiak közül elég sok még ma is színházként vagy moziként funkcionál. Némely házak

Erő és magabiztosság, The Times. Miski György felvétele

homlokzatán ott láthatók az eredeti tűzlépcsők, a falakon sokfelé tűnnek fel a korabeli neonreklámok és reklámtáblák, valamint a reklámcélú, többnyire erősen megkopott falfestések. 
A Million Dollar Theater melletti épület alsó szintjén, fedett helyen, friss zöldséget és számtalan, általunk nem ismert gyümölcsöt árusító piac működött. Közvetlenül a termékeiket áruló farmer asszonyságok háta mögött tucatnál több kifőzde kínálta választékát. Mi az egyik kínai étkezde pultja előtt ragadtunk le, ahol az üvegfal mögött sorakozó, melegen tartott fémedényekből

A Spring St és a 2nd St találkozása. Miski György felvétele

mindenki szabadon összeválogathatta a gusztusának megfelelő ebédrevalót. A menü lehetett hagyományos összetételű vagy helyben improvizált, a kiszolgáló hölgy zokszó nélkül a tányérra tett mindent. Kettőnknek 14 dollárba került a magunk által válogatott étel, és az elmaradhatatlan kóla. A megfelelő tisztaságú asztalok egyikénél elfogyasztott ételek végül is átlagfinomságúak voltak, de különben sem panaszkodhattunk volna, hiszen magunk mutattunk rá az egyes összetevőkre. 
Az utcára érve rövid, de érdekes jelenet szemtanúi lettünk. A szemközti, elképesztően

Broadway Theater District. Miski György felvétele

kisméretű, meglepően lepusztult homlokzatú McDonald's-ból két arab kinézetű férfi szaladt az utcára: a bő tíz évvel idősebb kergette a harminc év körüli társát. Miután a fiatalabb, űzött fickó könnyedén egérutat nyert, az idősebb egy ideig dühösen kiabált utána, aztán legyintett, és visszabotorkált a gyorsétterem koszos üvegajtaja mögé. Nem volt egyszerű mutatvány a hasonlóan piszkos ablakok mögé lesni, amit mégis látni lehetett, az mindössze négy asztal és a körülöttük ülő árnyalakok voltak. Ilyen kicsi és ennyire elhanyagolt Mekit életemben nem láttam! Nem

Régebbi épületek a Broadway-n. Miski György felvétele

értem, a neves világcég miként adhatott működési engedélyt egy ilyen kültelki csehónak látszó egység üzemeltetésére?

Kajálda a Broadway-n. Miski György felvétele

A furcsa intermezzo lecsengését követően legyalogoltunk néhány saroknyit déli irányban, miközben, egyebek mellett, szemügyre vettük a lépten-nyomon felbukkanó ékszerüzletek kirakatait. Egyébként Los Angelesben, az 5th és a 8th Street közötti szakaszon található az USA legnagyobb drágakő-negyede, ahol körülbelül 5000 ékszerbolt kínálja portékáit.

Broadway Theater District-1. Miski György felvétele

Elérve a 8th Street sarkát, úgy véltük, elég volt a fáradságos sétából, ideje visszatérni az autóhoz. Négy sarokkal odébb a Hope St-re értünk, ahol jobbra fordultunk, és a Bunker Hill-i toronyházak tövében sétálva eljutottunk a központi könyvtárig (Los Angeles Central Library). Egy oldallépcsőn feljutottunk a könyvtár kertjéhez, és egy szúrós bokrokkal kísért szűk ösvény végén lévő kijáratnál kijutottunk a Grand Ave-re, ezen pedig kisvártatva elértük az Olive Street-et. A sarkon tornyosuló California Plaza-nál balra ráfordultunk a meredeken emelkedő útszakaszra, amelyen felfelé haladva rövidesen az út fölé nyúló tetőzet alá értünk, ezzel elértük Bunker Hill legmagasabb pontját. Elhaladtunk egy három tömbből álló lakótelepféleség mellett, aztán ott voltunk a West 2nd Street sarkán fortyogó parkolónál. 
A tűző napon álló kocsiban emberpróbáló hőség tombolt, alig vártuk, hogy hatni kezdjen a klímaberendezés hűtése. 

Broadway Theater District-2. Miski György felvétele

Még egy búcsúpillantást vetettünk a csillogó-villogó felhőkarcolókra, aztán a Hope St végében ráfordultam a 101-es jelzésű főútra, az
autópályára, ami valahol ezen a ponton változtatta a nevét Hollywood Freeway-ről Santa Ana Freeway-re. Irány a Nagy-Los Angeles legdélebbi végében fekvő Long Beach város és szűkebb környéke!

Broadway Theater District-3. Miski György felvétele

Hamarosan úgy suhantunk át egy soksávos hídon a Los Angeles folyó felett, hogy a magas betonmellvédek miatt semmit sem láttunk belőle. A hídról való lejövetel után a Santa Ana Freeway délkeleti irányt vett, és úgy öt kilométerrel odébb, East Los Angelesnél, áttértem róla a Long Beach Freeway-re (710-es államközi sztráda). Sokáig párhuzamosan haladtunk a 
szintén délre, az óceán felé tartó Los Angeles folyóval. Lynwood-nál egy hídon átsuhantunk a mesterséges mederben csordogáló folyó jobb oldalára. Talán 25 kilométert haladtunk a megsűrűsödött, hol lelassuló, hol vadul nekilódul forgalomban, amikor végre elértük a Seaside Freeway-re változott nevű autópálya 1C jelzésű lehajtóját, amelynél rátérhettem a folyó bal oldalára. A híd már része annak a West Shoreline Drive-nak, amely elvezetett Long Beach város óceánparti részéhez, konkrétan a célállomásként kitűzött Akvárium (The Aquarium of the Pacific) mögötti parkolóház bejáratához.

Broadway Theater District-4. Miski György felvétele

 
A jókora épület második emeletéig kellett felhajtanom, mire találtam üres beállót. Megint kisebb fejtörést okozott a parkoló automata angol nyelvű útmutatásainak követése, de végül, 11 dollár készpénz ellenében, úrrá lettünk a helyzeten. Alkalmi vétel, ahogy a felejthetetlen Rejtő Jenő mondaná.
Lifttel mentünk a földszintre, s jókora meglepetést okozott, hogy a nesztelenül suhanó elevátor ajtaja egyből a napfényes szabadba nyílt. 
Egy túlmozgásos diákokból álló

Broadway Theater District-5. Miski György felvétele

csoport mögött átkeltünk a felfestett zebrán, s ötven méterrel odébb már a pénztárablakoknál támaszkodtunk. A pultnál ülő, a keléses pattanásai ellenére szüntelenül mosolygó fiatalember 58 dollárban állapította meg kettőnk belépőjét, amit, tekintve, hogy szombaton az Universal Studios-ba háromszor ennyiért jutottunk be, nem találtunk soknak. Korán ítélkeztünk. 
A tengeri (óceáni) élőlények világát bemutatni hivatott, kívül-belül tetszetős, elegáns épület tervezői nem sajnálták a pénzt,

Broadway Theater District-6. Miski György felvétele

hogy álmuk valóra váljon. Igazából minden nagyon szép és jó volt, legalábbis ami a körítést illeti. A tágas belső tér profi kialakítása, a mennyezetről acélsodronyok segítségével lelógatott óriáscet élethű makettja, a földszinten és az emeleten a lényegi látnivalók bemutatására létrehozott félhomályos oldaltermek, az egyes akváriumok mérete és pazar megvilágítása, a háttérfények jól eltalált színvilága, illetve a három szabadtéri medence - egytől egyig átment a vizsgán. Nem ezekkel volt baj. Hanem azzal, hogy a feltűnően szerényre sikerült választék 

Broadway Theater District-7. Miski György felvétele

mellett kínosan kevés volt a hal. Se megfelelő választék, se elegendő mennyiségű hal. Fél órával a belépésünket követően keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy itt bizony csúnyán megvezettek minket, hiszen az interneten elérhető reklámklipek utóbb hamisnak bizonyuló képsorai egészen mást ígértek, mivel a ténylegesnél jóval gazdagabb élővilág látványával kecsegtettek. Gyermekkoromból jól emlékszem: a pesti Állatkert régi, a Long Beach-inél nagyságrenddel szűkebb Akváriumában gazdagabb volt a kínálat, több volt az érdekesség, mint itt.

A 8th és a Hill St sarka. Miski György felvétele

 A szegényes felhozatalból származó csalódottság engem, mint tengerrel nem rendelkező országból érkező, ezért az óceáni élővilágra felettébb kíváncsi magyart, övön aluli ütésként ért. 
Akkor kezdett derengeni az agyamban, ami napokkal később bizonyossággá kristályosodott bennem, hogy ezek az amerikaiak beteges szenvedéllyel rajonganak az illúziókért. Hiszen mindenük a külsőség, a látszat, otthonosabban érzik magukat a maguk teremtette, színre-szagra markáns, pörgősre hangolt álomvilágban, mint az unalmasnak ítélt valóságban. Az egész világ ismeri a közhelyszámba menő megállapítást, miszerint az amerikaiak mennyire gyerekesek, naivak.

Downtown, Grand Ave-1. Miski György felvétele

  Hát, kérem, nem azok, csak annak látszanak, ha kikerülnek a megszokott környezetükből. Vegyük az aktuális példát. Ha valakik, hát ők biztosan tudhatnák, mire (ne) számítsanak, amikor jegyet váltanak az Akváriumba, ennek ellenére tele volt velük az intézmény összes szintje. Percekig mutogatták egymásnak a félszobányi akváriumok sós vizében ringatózó növények közt el-eltűnő, féltenyérnyi kishalakat, s nagy volt a lelkesedés, amikor valamelyik közelebb úszott az üveghez. Odakint, a szabadtéri medencéknél, ahol elméletileg

Downtown, Grand Ave-2. Miski György felvétele

az óceán méretes   nagyragadozóinak kellett volna úszkálniuk, negyven centiméteres kölyökcápák és szemérmetlenül fiatal ostorfarkú ráják cikáztak fel s alá. A vizet paskoló gyerekek önfeledt visongásait csak a lelkesedéstől szinte kiabáló felnőttek hangereje szárnyalta túl! Ez is egyfajta tömegpszichózis, USA módra. Na, jó. Ennél a résznél befejezem a szubjektív megjegyzésekkel tűzdelt okfejtést, mert a témáról vastag könyvet lehetne írni, s nekem amúgy sem tisztem az amerikai néplélek rejtelmeiről való értekezés. Akkor most, egy mély sóhajt követően,

Előtérben a közkönyvtár, háttérben az U.S. Bank Tower. Miski György felvétele

 vissza a Patyomkin-akváriumhoz, ahonnan, kevés idő múltán, úgy söpörtünk kifelé, mint akiket a tatár űz.            Az odakint teljes erőből tűző Nap alatt, a kétfelől csodás pálmasorral kísért sétányon egy nagyobb jachtkikötő mellett elhaladva, kijutottunk a Shoreline Aquatic Parkot magába foglaló félszigetre, ahonnan kiválóan lehetett fotózni az öböl túlsó partján kikötött régi luxus óceánjárót, a Queen Mary-t. A park növendékfáinak árnyékában elnyúlva tíz

Long Beach, Aquarium-1. Miski György felvétele

percig heverésztünk a gondozott gyepen, majd visszaindultunk a parkolóházhoz. A félúton levő pavilonban, ahol a horgászcikkek gazdag választéka mellett hűsítőket és jégkrémet is árultak, Anikó választott magának egy 3 dolláros jégkrémet. Szükség volt a belső hűtésre, mert a delelőn járó Nap keményen pörkölt, ahová odafért a sugaraival. Visszalifteztünk az árnyékos, széljárta helyen kellemesen lehűlt kocsinkhoz.
A parkolóból kikanyarodva a csinos Hyundait rákormányoztam a Shoreline Dr-ra, majd a pár száz méterre fekvő Santa Cruz Parknál egy lehajtón áttértem a West

Long Beach, Aquarium-2. Miski György felvétele

Ocean Blvd-ra. Nyugati irányba haladva fél percen belül a Los Angeles folyó óceáni torkolata előtti utolsó hídjára értünk, aztán az út kétszáz méteren belül betorkollott a Seaside Freeway-be. A magasban haladó autópálya perceken belül elérte Los Angeles kikötőjét, a Port of Los Angelest. Az út két-három kilométeren keresztül napsütötte dokkok, kopár vasúti rakodók, lélektelen, kihalt konténerraktárak között vezetett, mire a zöldre festett Vincent Thomas Bridge túloldalán elértük San Pedro északi peremét. 

Long Beach, Aquarium-3. 

(San Pedro 1909-ig önálló városka volt, lakói leginkább halászatból éltek.) Az autópályáról letértünk a városrészt észak-dél irányban teljes hosszában átszelő Gaffey St-re, amelynek déli végpontja az óceánparti, árnyas Point Fermin Parknál volt. A kocsit a dús lombú fák hűs árnyékában hagytuk, és a nagyjából húsz méter magas, természetes partfalat kísérő kőkorlát-sor mentén körbejártuk a parkot, amelynek közepén egy lécekből és gerendákból ácsolt vén világítótorony, a Point Fermin Lighthouse emelkedett. Érdekes látványt nyújtott. "Személyében" nem egy hagyományos, kőből rakott, kerek, magányos tornyot fényképezhettem, amilyenek a

Long Beach, Shoreline Aquatic Park. Miski György felvétele

tengeri világítótornyok általában, hanem egy tornácos, egyemeletes, viktoriánus stílusú lakóházat, amelynek mintegy a padlásteréből emelkedett további kétemeletnyi magasságba a négyszögű, legfelül fakorlátos erkéllyel körbefutott kilátórész. Vélhetően praktikus megfontolásokból épült így a vén ház, ami elsősorban a magas partról a nyílt vízen közlekedő hajóknak jelzett, ugyanakkor a technika kezelőjének és családjának is otthonául szolgált. 
A park északra néző

Long Beach, Queen Mary. Miski György felvétele

oldalából az öblökkel szaggatott part pálmákkal, valami ismeretlen bokorfélével, és kaktuszokkal benőtt vonalára, s azon túl Rancho Palos Verdes itt-ott piros cserepes háztetőktől pettyezett dombjaira nyílt rálátás.
Az öblök algáktól lepett, méregzöld vize felett a levegőből zsákmányukra leső pelikánok keringtek. Kiterjesztett, vitorlázó szárnyaikat a legváratlanabb pillanatban összekapták, s hatalmas csőrükkel lefelé, eleven rakétaként csapódtak a halaktól hemzsegő óceánba. Ritkán vétették el. 
Kicsit odébb fordítva a tekintetet, a végtelen óceán leírhatatlan kékje, s felette a makulátlan

San Pedro, Point Fermin. Miski György felvétele

égbolt világosabb sávja töltötte ki a tájat. Nyugatnak fordulva, egy körülbelül harminc kilométer széles tengersáv mögött a párába vesző Santa Catalina-sziget körvonalai derengtek fel. 
Miután kellőképpen kigyönyörködtük magunkat a kivételes panorámában, autónkkal tovább indultunk Rancho Palos Verdes felé. A Gaffey St-en visszafelé haladva eljutottunk ahhoz az enyhe kanyarral fűszerezett kereszteződéshez, ahol rátérhettünk a West 25th Street-re. A nyugatra tartó út négy kilométerrel később nevet változtat, s onnantól Palos Verdes Drive South néven, kétszer kétsávos útként fut tovább.

Point Fermin világítótornya. Miski György felvétele

Körülbelül annál a pontnál, ahol a kiterjedt félsziget, Palos Verdes Peninsula partvonala északra fordul, egy másik régi világítótorony emelkedik a magas part vízszintes platóján. Ez a hely Point Vicente. 
A San Pedro-i világítótoronnyal ellentétben a Point Vicente Lighthouse a hagyományos világítótorony-építészet jellegzetes terméke. Kőből épült, meszelt falú, szabályos kör alaprajzú, és hozzávetőleg harminc méter magas. A körülötte fekvő területet erős kerítés fogta közre, odabent a parti őrség három épülete látszott, az autók ki- és beléptetése masszív fémkapun át történt, idegenek számára tilos a bemenet. A meredek, kopár part, amelynek félszigetszerűen kiugró földnyelvén a világítótorony állt, izgalmasan színes partfallal szakadt az óceánba. A vörösnek, sárgának, barnának és narancsnak ecsettel kikeverhetetlen kombinációja üde színfoltot képviselt a táj többi részére rátelepedő zöld és kék monoton dominanciája mellett. 

Kilátás Point Fermintől északra. Miski György felvétele

De hiába a sok szépség, jóból is megárt a sok, aznap annyit láttuk az óceánt, illetve az óceánpart különböző pontjairól a szárazföld és a nagy víz változatos találkozási formációit, hogy a gyönyör kezdett közönybe, illetve csömörbe fordulni. Sietve odébbálltunk,

Egy pelikán és egy levakarhatatlan potyaleső. Miski György felvétele

mielőtt a nagy melegben elaludtunk volna a világítótoronytól ötven méterre lévő kilátóhely gyalulatlan deszkákból összeszegelt, rusztikus korlátjánál.
A parkolóból kihajtva ismét a luxusvillákkal és nyaralótelepekkel tűzdelt terjedelmes félsziget háromnegyedét körbefutó Palos Verdes Dr-ra tértünk, amelyen immár északi irányba igyekeztünk tovább. 
Hat kilométer múlva befutottunk a félsziget északnyugati nyakát elfoglaló Palos Verdes Estates városkába, ahol rátértünk a Pacific Coast Highway-re. Annak a legendás 1-es számú 

Point Vicente. A távolban Santa Catalina szigete. Miski György felvétele

főútnak a déli szakaszára, amelyen tegnap, vasárnap, Malibuba igyekeztünk.
Aznapra, vagyis hétfőre egyetlen tervezett program maradt, mégpedig a Palos Verdes Estates-től legfeljebb 5 kilométerre, északra fekvő Redondo Beach kikötőjének meglátogatása.

Point Vicente. Miski György felvétele

 
A tetszetős nyaraló- és lakóházak között nyílegyenesen vezető főúton rekordidő alatt jutottunk fel Redondo-ig, ám amint a Pacific Coast főútról a kikötő felé vezető Herondo St-re fordultam, éreztem, hogy egyetlen porcikám sem kívánja az újabb, fárasztó óceánparti sétát. Vagy a kikötő árusbódéi közötti téblábolást, miközben úgysem veszünk semmit az értéktelen, gagyi cuccokból. 
Magam is meghökkentem a minden előzmény nélkül felszínre törő érzéstől, de valami okból elegem lett a gyönyörű víz látványából, elegem lett a máskor annyira imádott vakító napsütésből, a bőrömet égető kaliforniai forróságból. Elegem lett a napok óta rám zúduló jóból. Nem szoktam hozzá a tömény boldogsághoz, s a nagyobb negatív terheléshez szokott, az erőteljes hazai konfliktusokon edződött lelkivilágom mint idegen,
ismeretlen anyagot, ki akarta vetni magából a színtiszta jót. A hülye. 

Point Vicente Lighthouse. Miski György felvétele

Vezetés közben ijedten állítottam fel a hevenyészett diagnózist: megbolondultam. Azért utaztam a világ végére, Amerikába, hogy a negyedik nap derekán hirtelen ráunjak? Egy sarokkal odébb, s pár mély lélegzetvétellel később rájöttem, semmi különösebb bajom Amerikával. Imádom az óceánt, a kaliforniai kék eget, a vagány pálmákat, nagyon szeretek itt lenni, a lelkem mélyén annyira jól érzem magam, hogy előre szorongok, ha eszembe jut a hazatérés. Csakhogy.
Csakhogy eközben fájdalmasan hiányzik az egymagában élő anyám, hiányzik a csaknem idegennek számító lány gondjaira bízott kutyám. Hiányzik a hazám, az a kicsi, alig jegyzett Magyarország, amiről az itt élők jó része azt sem tudja, hol keresse a térképen! Gyorsan nyeltem egy nagyot, mielőtt a szemem sarkán kibuggyant volna az árulkodó könnycsepp, mert még Anikóm előtt sem akartam jelét adni a bennem dúló érzelmi viharnak.
De ahol nagy a szükség, közel a segítség. A kocsival körülbelül ekkor értem el a kikötő melletti North Harbor Drive-t, ahonnan megláttam az AES Redondo Beach áramszolgáltató (vagy erőmű) nem túl nagy távolságban emelkedő, négy ronda gyárkéményét. Az idilli tájba sehogy sem illő, kimondottan taszító látvány hatására egyből lehűltem, kijózanodtam, helyrezökkentem, mondhatni újból a régi önmagam lettem. No lám, ki gondolta volna: az áramtermelő ágazat eme négy disszonáns képviselője vizuális úton felszívódó, hangulatjavító medicinaként hatott rám. Mintha szélvihar fújta volna ki belőlem a zsigereimet csípő, gyomromat szorító, szívemet facsaró érzelgősséget. Anikóra néztem, és nyíltan kimondtam, amit gondoltam: semmi kedvem itt megállni, menjünk inkább haza, úgy értem, a hollywoodi motelba. A kicsim ösztönei általában jól működnek, rám pillantva most is megsejthetett valamit, mert egyből beleegyezett.
Inglewood-on való áthaladásunk közben ránéztem a benzinmutatóra, talán félig volt a tank. Mióta az Alamo-nál átvettem a kocsit, nem jártam benzinkútnál. Mivel másnap, azaz kedden, hajnali négy körül terveztünk indulni Las Vegasba, indokoltnak látszott megtankolva nekivágni a meglehetős távnak. 
Figyelni kezdtem, merre látok kutat. A West Slauson Ave sarkán máris megláttam a Shell emblémáját, behajtottam az állomásra. A hat kút közül csak egynél állt autó. Gondoltam, most senki sem zavar, megragadom az alkalmat, és kipróbálom a bankkártyás önkiszolgáló módszert. Ahogy azt idehaza, az interneten látott rövidfilmekből igyekeztem eltanulni. Rövid leszek: nem jött össze. Szégyenkezve oldalogtam be a kutak melletti üzletbe, ahol, mint a világon mindenütt, mindenféle apróságot, üdítőt, édességet, újságot stb. árultak, de annak is ide kellett fáradnia, aki készpénzért akart tankolni. Köszönés után - hi! és good morning!, így, egymás után, biztos ami biztos alapon - átnyújtottam a bankkártyát a kasszánál ülő hölgynek, s a szegényes angol szókincsemmel igyekeztem megértetni, hogy szeretném a nem tudom, hányas kútnál álló autót 87-es naftával telenyomatni. Gasoline, full, please - hát valahogy így, szép öcsém. Sebesen papírra vetettem a 87-es számot, s az üvegablakon át a kacéran csillogó Hyundai felé mutogattam. Próbáltam megnyerően mosolyogni, a siker érdekében épp csak táncra nem perdültem. De, csodák csodája - úgy látszott -, a hölgy minden igyekezetem ellenére megértette a szándékomat. Full? - kérdezte vissza háromszor is. Ja, illetve yes, full, full, full! Egy kedves mosoly kíséretében visszaadta a MasterCard kártyát, és intett, mehetek a kocsimhoz, most már szentség, hogy tudok tankolni. Számlát is nyomtatott, aminek az alján valami hetvendollárnyi összeg szerepelt. Kis híján felcsuklottam a meglepetéstől, mert akárhogy osztottam-szoroztam, ez nagyon soknak tűnt a fél tank benzinért. Minden benzinkútnál ki volt írva egy messzire virító táblán a nafta gallononkénti ára (egy gallon nagyjából négy liternek felel meg), s ha nincs nagyon magánkívül az ember, tíz másodperc alatt kiszámolja fejben, hogy mekkora kiadásra számíthat. Az én hevenyészett számításom és a számlán megpillantott összeg között kibékíthetetlen ellentét feszült. Hogy egy húzós képzavarral éljek. Felhős homlokkal, zavart arccal álltam neki a töltésnek. Idegesítő kételyeim nyomot hagyhattak a képemen, mert a kocsiban ülő Anikóm rákérdezett, mi a gond. Szó nélkül mutattam a blokkon szereplő végösszeget. Megvártam, amíg csurig lett a tank, s lám, nekem lett igazam, nem a számlának. A kút digitális kijelzője szerint a betöltött gallonmennyiség valamivel több, mint 38 dollárt ért. A kezemben tartott számla ennél harminc valahány dollárral többet tüntetett fel, tehát alighanem átvágtak - gondoltam fokozódó ingerültséggel. Vagy inkább elkeseredetten. Elkeseredetten attól, hogy még a több vonatkozásban eszményített Amerikában is akadnak pitiáner csalók. Nehezen titkolt indulattal tértem vissza a kasszás hölgyhöz, aki az affér után bukott angyal volt a szememben. Ám ő minden izgalom nélkül, ártatlanságról tanúskodó mosollyal fogadott. Elbizonytalanodtam, mert időközben eszembe jutott, hogy amikor az előbb full-t full-ra halmoztam, a mosolykirálynő tán azt hitte, tök üres a tank, s ezért vont le a kártyámról csaknem dupla összeget. Pár másodperc múlva megint szükség volt a MasterCard-ra, az általam ismét aranyos teremtéssé minősített hölgy új számlát nyomtatott, amin már a valós összeg szerepelt. Szent lett a béke. Hosszú időre elváló jó testvérek búcsúznak egymástól olyan szomorkás félmosollyal, mint mi ketten, de mennem kellett, új kalandokra csábított a nagyvilág. És különben is, nős voltam. Éteri gondolataimból az én örök drágám, Anikó józanított ki, aki a kúttól való kiállás közben azt találta mondani, így sem biztos, hogy nem csaptak be, majd meglátjuk otthon, amikor az OTP kiküldi a részletes számlakivonatot. (Azóta hazajöttünk, és az OTP számláján a 38 dolláros kiadás szerepelt, a benzinkutas hölgy tehát nem nézett madárnak, egyszerű félreértés adódott.)
Félórával  később befordultam a motel udvarára, és a nap hátralévő idejére kimenőt adtam az autónak. Megszolgálta. 
A Hyundai tehát pihenni vonult a másnapi nagy menet előtt, nem úgy mi. Pár percnyi lazulást követően átmentünk az átelleni sarkon üzemelő gyógyszertárba, ahol 14 dollárért naptejet vettünk Anikó lángokban álló, csúnyán leégett vállára. Utána a jó öreg Hollywood Liquor-t, a közértek közértjét kerestük fel, ahol, tekintettel a másnapi nagy túrára, a szokásosnál többet költöttünk. 45 dollárt hagytunk ott, aminek a javát a bevált üdítők és a fémdobozos kávék tették ki. 
A közért melletti üzlet egy kínai érdekeltségbe tartozó pizzázó volt. A pult mögött nyüzsgő, ráncos arcú maminál rendeltünk két nagyméretű pizzát. A helyben sütött termékre legalább húsz percet vártunk. Midőn végre elkészültek, a szófukar néni akkurátusan dobozokba csomagolta őket, kifizettük a kettőért járó 30 dollárt, s abban a reményben siettünk vissza a motelbe, hogy most aztán alaposan belakunk a friss finomságokból. Igen ám, de az én szalámis pizzám úszott a sárgás-piros zsírban, az íze sem volt az elvárt frenetikus. Két szeletnél több nem ment le a torkomon. Anikó hasonlóan járt a maga tésztájával, úgyhogy megfogadtuk, az öreglánynál nem veszünk több kaját. 
A fürdőszobában levakartuk magunkról a kalandos nap szürke hordalékát, s miután a fényképezőgép akkumulátorát feltettem a speciális töltőre, és az ébresztőórát beállítottam fél négyre, aludni tértünk. Máskor nem feküdtünk volna le olyan korán, de tudtam, hogy másnap amerikai utunk legkeményebb napja vár ránk. Eleve a Las Vegasig vezető út négy órát vesz igénybe, ebből az első másfél-két órát sötétben kell megtennem, s akkor még csak megérkezünk a Bűn Városába. 
Jó éjszakát!
Hétfőn 235 dollárt költöttünk, és 81 mérföldet autóztunk.                                  

2014. május 13. kedd (ötödik nap)

Hajnalra kiderült, megint feleslegesen állítottam ébresztőre az órát, mivel már fél háromkor ébren voltam, s ennek örömére felkeltem az ágyból. Erre persze Anikóm szemei is kipattantak, úgyhogy indulhatott az élmények garmadáját ígérő nap. Jó félórát elszöszmötöltünk a fürdéssel meg a pakolászással, aztán minden bőröndünket és táskánkat levittük a kocsi csomagtartójába, mivel a következő éjszakát nem itt, hanem Vegasban akartuk tölteni. És valahol azt hallottam, hogy az ördög sosem alszik.
Fél négy sem volt, amikor a parkolóból kifordultam a Hollywood Blvd-ra, amiről néhány sarokkal odébb a North Cahuenga Blvd-ra kanyarodtam, és elsöpörtem a Hollywood Freeway széles betonhídja alatt. 
Az éjszaka és a reggel közötti átmeneti időben jártunk, amikor az ördögök már aludni tértek (még jó, hogy az előbb írtam, hogy sosem alszanak - akkor maradjunk annyiban, hogy néha elbóbiskolnak), de az angyalok még nem törölték ki a szemük sarkából a mennyei csipát, gyalogos emberrel nem találkoztunk, közlekedő autóból jó, ha ötöt-hatot láttunk. Ebből az egyik a Hollywood Blvd járdája mentén öregesen cammogó, egy magát degeszre zabált óriáshörcsögre hasonlító locsolóautó volt. Egy-egy irodaház emeleti ablakai mögül fény szűrődött ki, alighanem takarították a helyiségeket, s nagy ritkán az elsuhanó családi házakban is láttunk fényt pislákolni, de a népek többsége békésen aludt az ágyában. 
A Cahuenga Blvd kisvártatva egészen az autópálya mellé sorolt, a párhuzamosan haladó utakat pár méternyi fűsáv választotta el egymástól. Elérve a Barham Blvd-i lámpás kereszteződést, jobbra kanyarodtam, majd erről odébb, közvetlenül a Los Angeles folyó hídja előtt, jobbra ráhajtottam a Forest Lawn Dr-ra. A folyó vonalát kísérő útról mintegy 3 kilométerrel később, a rengeteg hollywoodi filmsztár sírját magába foglaló nagy temető után, egy hosszú felhajtón elértem a Ventura Freeway-t, s ettől fogva csak arra kellett ügyelnem, hogy valami véletlen folytán le ne térjek a feszt keletre tartó betonszalagról. 
A fölényes könnyedséggel suhanó Hyundai langyosra fűtött belsejében utazva (odakint borzongatóan hűvös volt ezekben a korai órákban) áthajtottunk Glendale-en és Pasadena-n. Pasadena-tól kezdve a sztráda elnevezése Venturáról Foothill Freeway-re változott, és 210-es államközi jelzést kapott. Mire Rancho Cucamonga-nál a 64A jelű kijárathoz értem, ahol lejöttem a Foothill-ről, több mint 60 kilométert tettünk meg a hajnali sötétségbe burkolózott autópályán. A lehajtó út jókora ívben megkerülte a 210-es és a 15-ös sztráda csomópontját, aztán északkeletre fordulva lágyan rácsatlakozott az Ontario Freeway-re, vagyis a Las Vegas felé tartó, 15-ös jelzésű államközi autópályára. 
Mire 35 kilométerrel arrébb elértük Hesperia és Victorville ikervárosokat, egészen kivilágosodott. További negyven kilométer múltán a fontos közlekedési csomópont, Barstow jött sorra.
A várost a Barstow Freeway-en magunk mögött hagyva, az utat kopár sivatagi síkság fogta közre, távolabb gyér növényzetű sziklás hegyek tűntek fel. Körülbelül 60 kilométer megtétele után (Beacon Station-nél) felfigyeltem az úttól távolabb fekvő, a Mojave-sivatag porában árválkodó kis Schell benzinkútra. Pont olyan ütött-kopott, viharvert volt mint a Downtown-i McDonald's, ahol az arabok kergetőztek. Egy szűk bekötőúton odakanyarodtam, mert a benzinkijelző máris némi hiányt jelzett. A tankolásból azonban nem lett semmi, mert, ahogy az újságolvasásból felnéző kútkezelő szavaiból és gesztusaiból kivettem, a földalatti tartályokból kifogyott a nafta, s az újabb szállítmány még nem érkezett meg. Tragédia nem történt, de kicsit furcsálltam, hogy ilyesmi megeshet Amerikában. 
Akkor legalább reggelizzünk!
A kúttól tíz méterre eső parkolóba gördülve, előszedtük a csomagtartóból a lapos papírdobozt, aztán jót reggeliztünk az előző napról megmaradt pizzaszeletekből. Igen, azokból az étolajtól csöpögő, a torkunkból szinte nyelés nélkül a gyomrunkba csusszanó, hideg szeletekből, amiket tegnap délután elmarasztaló kritikával illettünk. Érdekes, bár nem voltunk nagyon éhesek, jobban estek, mint előző délután. 
Reggelizés után visszaevickéltem a közepes forgalmú sztrádára, s száguldottunk tovább.     Tíz kilométer után elértük a sztráda 239-es lehajtóját, ahol egy Zzyzx Road feliratú tábla és nyíl mutatta, hogy merre kell mennie, akinek Zzyzx településen akadt dolga. Ez tulajdonképpen nem is falu vagy városka, mert az út végén a kaliforniai állami egyetem sivatagba kihelyezett tanszéke működik. 
Mintegy 50 kilométeres, eléggé egyhangú tájon át vezető utazást követően, közeledve a nevadai határhoz, bal kéz irányából három vakító fénygömb vonta magára a figyelmet. Ez az Ivanpah Solar Electric Generating System, ami a nap energiájából elektromos áramot termelő, három központi toronyból és a körülöttük ezerszám elhelyezett tükrökből álló erőmű. Szemernyit sem vagyok

Kalifornia és Nevada határán. Miski György felvétele

tisztában az efféle erőművek működési mechanizmusával, de az olajfúrótornyokra hasonlító három magas építmény tetején vakítóan világító óriásgömbök környékén a hőségtől forrni látszott a levegő. Olyan kegyetlen meleg volt ott, hogy a mozdulatlan levegőből elpárolgó víz fehér ködként, földközelbe ereszkedett, tányér vagy gyűrű formájú felhőként lebegett a fémszerkezetek körül. Bizarr, ijesztő látványban volt részünk. 
Hat kilométer múlva az első nevadai városkánál, Primmnél voltunk. A település mindjárt a 

Az első nevadai város, Primm. Miski György felvétele

határnál fekszik. Déli szélén, a sztráda mellett, üdvözlőtábla fogadja az érkezőket. "Welcome to Nevada", illetve alatta: "The Silver State". Isten hozott Nevadában, az ezüstállamban. Vagy az ezüst országában. 
A méretét tekintve kicsiny Primm afféle útonálló lesipuskásként, erősebben fogalmazva kiéhezett kölyökhiénaként igyekszik lecsapni az innen 30 kilométerre fekvő Las Vegas szerencsejáték komplexeibe igyekvő utasok egy részére, a "kleine Fische gute Fische" (a kis hal is jó hal) életrevaló bölcsességét szem előtt tartva. De hát végül is, van itt minden, mi szem-szájnak ingere, ami alkalmas lehet néhány jól fizető turista rövidtávú, egy-két napos elcsábításához. Három, már csak a méretük okán is tiszteletet parancsoló luxushotel, mindegyikben csillogó-villogó játékkaszinó, hatalmas területen fekvő bevásárlóközpont, és a gyerekek számára egy minden igényt kielégítő vidámpark. De mi nem csábultunk el ezektől, miért is tettük volna, amikor félórányi útra volt

Én és Vegas. Miski György felvétele

  előttünk a filmek világából valamennyire már ismerős bűnös város, Las Vegas (spanyol elnevezésének fordítása: a rét). 
A 15-ös főútról eredetileg a szállodával és kisebb repülőtérrel rendelkező Jean-nél kellett volna áttérnem a Las Vegas központjától idáig húzódó South Las Vegas Blvd-ra. Ennek a meglehetősen hosszú útnak a Vegas belvárosát átszelő, mintegy öt kilométeres szakaszát - ahol kétfelől a város jelentősebb szállodái sorakoznak, és játéktermei üzemelnek - Strip néven ismeri a művelt világ művi csillogásra fogékony része.

Anikó és a South Las Vegas Blvd. Miski György felvétele

A Strip szalagot, sávot jelent, amely elnevezés tehát a mulatókörzet nyújtott, ugyanakkor viszonylag keskeny kiterjedésére utal. 
Menet közben azonban csúnyán elnéztem a Jean-i sztrádakijáratot, úgyhogy már a déli külvárosban jártunk, amikor az autópályáról lefordultam a St. Rose Parkway-re, ahonnan az áhított Las Vegas Blvd-ra jutottam. Ezen már könnyű volt helyes irányba állni, hiszen a nyílegyenesen északra mutató úton haladva a távolban sorra bukkantak elő a változatos formájú nagy szállodák, s ahogy mondani szokás: toronyiránt, előre! 
40 mérföldes városi sebességnél a karórámra pillantva láttam, hogy öt perc múlva nyolc óra. Vagyis az időeltolódás miatt odahaza, kis hazámban, Magyarországon rövidesen délután öt lesz, ami azt jelenti, hogy perceken belül betöltöm a 60. évemet, hiszen 1954. május 13-án, pontban délután öt órakor láttam meg a napvilágot. Anyám az évek során annyiszor említette születésem pontos időpontját, hogy az információ a zsigereimbe égett. A mellettem ülő Anikóm természetesen tudott a jeles dátumról (a többi, körülbelül hétmilliárd földi lakó viszont mintha elfeledkezett volna róla), de arról nem, hogy pontosan hány órakor sírtam fel a János kórház szülészetén. Nem számított, hálatelt szívvel megelégedtem azzal, hogy az évre, hónapra és napra emlékszik. 
Becslésem szerint még legalább nyolc kilométerre voltunk a McCarran nemzetközi repülőtértől, amelynek vonalában, a többsávos főút közepén húzódó széles elválasztón várt ránk a díszes Las Vegas üdvözlőtábla. Bár a poén kedvéért szerettem volna pontban nyolckor fotóztatni magam a nevezetes táblánál, a hibámból elszúrt letérő miatt nem érhettem időben oda, így aztán a kicsim a kocsiban, vezetés közben, mondhatni lendületből köszöntött fel. 

Nevada, Red Rock Canyon-1. Miski György felvétele

 
Ezzel együtt, 8 óra után tíz perccel már a kimondottan giccsbe hajló, amúgy Vegas-i módra túldekorált tábla melletti parkolóban kászálódtunk ki a Hyundaiból, hogy aztán a filmekből, prospektusokból és képes levelezőlapokról ismerős objektum előtti műfüvön fotózzuk egymást. 
Kétszáz méterrel távolabb, stílszerű háttérként a  Mandalay Bay szálloda aranyszínű tömbje tűnt fel. A felső szintjein széltében kifeszített, messzire látszó óriásplakáton a néhai Michael Jacksonról újabb bőrt lehúzni készülő előadásnak csináltak hírverést. 

Nevada, Red Rock Canyon-2. Miski György felvétele

"Welcome to fabulous Las Vegas Nevada" - "Üdvözöljük a mesés Las Vegasban, Nevada" - olvashattuk a széltében nyújtott, piros és kék betűkkel megírt, a tetején piros nyolcágú csillaggal ékesített, erősen reklámtáblára hajazó objektumon. Jókor érkeztünk, mert az első percekben ugyan kettesben voltunk, de hamarosan párfős japán társaság ért oda, akik udvarias távolságtartással kivárták, amíg végzünk a fényképezéssel. A lelkesen csicsergő japánok nyomában máris zsúfolt turistabusz állt be a parkolóba, s az utastérből kirajzó zajos népség elől jobbnak láttuk visszamenekülni a kocsinkhoz. 

Nevada, Red Rock Canyon-3. Miski György felvétele

Tekintettel a városnézésre korainak ítélt időpontra, úgy gondoltam, jobban járunk, ha előbb kimegyünk a Las Vegas nyugati szélétől mindössze 5 kilométerre kezdődő Red Rock Canyon-hoz, körülnézünk, s ezután visszatérve járjuk be az addigra vélhetően a legjobb formáját mutató, megélénkülő Strip környékét. 
Így aztán a parkolóból kihajtva a kocsi orrát a belső városrész felé fordítottuk, s South Las Vegas Blvd-on (Strip) kényelmes tempóban hajtva sorra hagytuk magunk mögött a híresebbnél híresebb szállodákat. Olyan világhírűeket, mint a már szóba került Mandalay Bay, a Luxor, az Excalibur, a Tropicana és a New York-New York. Aztán jött az MGM Grand, az Aria, a Bellagio, mögötte a Caesars Palace, a Planet Hollywood, a Paris Las Vegas, mellette szálláshelyünk, a Bally's, a Flamingo, a Harrah's Las Vegas, a Mirage, a Treasure Island, a The Venetian, Wynn Las Vegas és a Circus Circus. Meg a többi, ami most nem került említésre. 

Nevada, Red Rock Canyon-4. Miski György felvétele

A 35-40 mérföldes tempó mellett jobbra-balra kapkodtuk a fejünket, mikor, honnan tűnik fel valami újabb elképesztő látványosság.
Kevéssel az égbe nyúló Stratosphere (hotel) után kereszteztük a Charleston Blvd-t. A zöldre váltó lámpánál balra rákanyarodtam, aztán a nyílegyenes úton vagy 15 kilométeren át alig mozdítottam a volánon. Az első jelentősebb kanyarulat épp a város nyugati határán volt, innen viszont, öt perc leforgása alatt, a kanyonhoz vezető bekötőút elején őrködő fizetőkapuhoz értünk. A belépődíj csekély 12 dollárt taksált. Fizettünk, és máris behajthattunk a távolból nézve is szemet gyönyörködtető, szó szerint színes vidékre.

Paris Las Vegas. Miski György felvétele

 A körülbelül másfél órás körút jó néhány felejthetetlen élménnyel gazdagított minket. 
Az út elején, körülbelül egy kilométerrel a fizetőkapus bejárat után, olyan szép, a vörös számtalan árnyalatában játszó, misztikus, a szerényebb megközelítés szerint is különös formavilágú, leginkább gömbölyded formákra kopott sziklahát közelébe értünk, amilyen legfeljebb a mesékben fordul elő. 
Ha az erőteljes napfényben vörösen lángoló sziklasorral szemközt állva balra fordultam, néhány kilométerrel odébb magas, függőleges oldalú hegyek sorakoztak, vízszintesen sávozott oldalukon a letűnt geológiai korszakok számtalan nyomával. Jobbra tekintve apró zöld bokrokkal pettyezett sivatagos táj tűnt elő, és néhány csupasz dombhát, amelyek felett a végtelen kék ég húzódott. Egészen hátrafordulva egy

The Cosmopolitan of Las Vegas. Miski György felvétele

egy kilométer széles, sivatagos völgykatlant láttam, amelynek kisebb-nagyobb méretű kavicsokkal kevert, világossárga homokjában kétségbeesetten próbált megélni a ritkás fű, és az elvétve előforduló, tüskés, korcs bokor. A megváltó esőre néma reménytelenségben várakozó, gutaütött tájban egyedül a helyenként térdig érő, másutt derékig nyúló kaktuszok érezhették otthonosan magukat. A többi növény talán azt sem tudta, miként került ide, számukra minden nap szenvedés lehetett. 
Túl a közelebbről nézve nem is annyira élettelen pusztaságon, a város irányába lejtő, s arrafelé nyitott oldalú medencét több száz méter magas, széltében kilométereken át elnyúló,

A rend őrei a Planet Hollywood előtt. Miski György felvétele

változatos magasságú sziklasor határolta. A kisebb dombok közül büszke hegyként kiugró tömbök némelyikét igazán különlegessé tette a derekukon, vagy a csúcsok alatt széles övként húzódó, vöröses kőzetréteg. 
A hegyek lábánál vezető úton, egy jókora kört leírva autóztuk körbe a katlanszerű területet, majd ahol bejöttünk, ugyanott kihajtottunk a kanyonból, s a bejárat előtt elhúzó Blue Diamond Road-on (másik neve Red Rock Canyon Road) visszajutottunk a városba. A South Las Vegas Blvd-t ezúttal a repülőtértől két kilométerre délre értük el. 
Fél tizenegy volt, a napsütötte délelőtt kellős közepén jártunk, városnézésre ideálisabb időpontot nem is találhattunk

A Strip látványa a Planet Hollywood mellől. Miski György felvétele

    volna. 
Mielőtt ebbe belefogtunk volna, fel akartam tölteni az autó tankját, ha már a sivatagi töltőállomáson nem jött össze a dolog. A reptér melletti Four Season Drive sarkán felfedezett Shell kúton 26 dollár ellenértékben, gond nélkül sikerült abszolválni a feltöltést. A kúttól mindjárt visszatértem a South Las Vegas Blvd-ra, innen öt perccel később jobbra rákanyarodtam az East Flamingo Road-ra, ahonnan behajtottam a Bally's háta mögötti nagy, ingyenes parkolóba. Mint fentebb említettem, ebbe a Bellagio-val szemközti, központi fekvésű exkluzív szállodába szólt a téli hónapokban bankkártyával előre kifizetett foglalásunk, ám a szobánkat csak délután négytől vehettük birtokba. Gondoltam, jól van ez így, az adott időpontig annyit fogunk gyalogosan csavarogni, hogy a végén örülünk, ha nem csuklunk    

A Bellagio látképe a Strip túloldaláról. Miski György felvétele

össze a fáradtságtól. Ebből adódóan jobb, ha a sétánk végén nem kell elmenni valami távoli helyre a kocsiért, ami különben is itt, a forgalmas utak mentén elhelyezkedő parkolóban addig is szem előtt lesz. Az igaz, hogy nem a mi, hanem mások szeme előtt, ámde végül is több szem többet lát. A ruháinkkal tele bőröndöt bátran a csomagtartóban hagyhattuk, az értékes fotófelszerelést meg az iratainkat természetesen nem, azokat alapból mindenhová magunkkal vittük. 
A gondosan lezárt autót hátrahagyva belevetettük magunkat a verőfényes Las Vegas-i nappalba.

A Strip futurisztikus épületei. Miski György felvétele

 

A Las Vegas Blvd és a Harmon Ave találkozása. Miski György felvétele

A Paris Las Vegas és a Planet Hollywood közötti keskeny Paris Drive-on hamar kiértük a párizsi Diadalív élethű másolatához (amelyen Gordon Ramsey mesterszakács nagyméretű reklámposztere feszült), s mellette rátértünk a felélénkült autóforgalomtól hangos, irányonként négy, hat, vagy ahol egymás mellett két kanyarodósáv is volt, nyolcsávos Las Vegas Blvd-t kísérő járdára. Annyi időm sem volt, hogy elkábuljak a tengernyi látnivalótól, az egymás mellett emelkedő luxusszállodák szokatlan, nem egyszer meghökkentő formavilágától, a tíz- és húszemeletnyi magasságba nyúló, vadul villózó reklámkivetítőktől, a bámész tömeg bábeli hangzavarától és a harsány színek észveszejtő tobzódásától, amikor Anikómat máris beszippantotta egy női ruházati cikkeket árusító üzlet. Szédelegve botorkáltam utána. Igen, mert Amerikába indulásunk előtt megígértük a kiskutyánkra felelősen vigyázó Szandinak, fiatal kolléganőmnek, hogy hozunk neki valami értékesebb amerikai szuvenírt. Nem tudhattuk előre, hogy Los Angelesből, Las Vegasból, netán San Diego-ból származik majd az autentikus cucc, a lényeg, hogy biztosan amerikai gyártmány legyen, és a feliratával vagy a mintázatával 

A Strip a Harmon Ave felől. Miski György felvétele

egyértelműen utaljon a származási helyre. 
A nejem meglátása szerint számításba vehető válltáskák, ingek és trikók díszes feliratai és ábrái rendben lettek volna, minden amolyan elvártan angolszászos volt. A stílusuk is illett a Szandi-féle fiatal korosztályhoz, csakhogy mindegyikkel akadt egy kis probléma. A belső felükre varrott, származási helyet feltüntető címkék tanúsága szerint hét kínai, kettő mexikói egy bangladesi gyártmányú volt. Olyan, ami valóban Amerika valamely államában, Kaliforniában, netán Nevadában készült volna, mutatóba sem akadt köztük. Most mitévők legyünk? Mégsem tölthetjük az

Gyalogoshíd a Cosmopolitan előtt. Miski György felvétele

egész napunkat echte amerikás ajándékok után nyomozva. A szükség törvényt bont, itt vettünk meg mindent. A bolt gazdag kínálatából begyűjtöttünk egy Las Vegas feliratú csinos kis válltáskát, egy, a lágy rózsaszín és az erősebb pink közti árnyalatban tündöklő, ugyancsak Vegas szövegű pólót, és egy utcai viselésre való mintás, hetyke nyári kisnadrágot, a hozzátartozó felsővel. Ja, igen! Las Vegas felirattal. A mindezért a kasszánál kiköhögött harminc dollár kimondottan kevésnek tűnt. Feszengtem is az alacsony végösszeg miatt, mert nem szeretek olcsójános lenni. Azzal nyugtattam magam, hogy idővel vásárolunk még néhány holmit Szandinak. Anikó viszont sehogy és sehol sem talált kedvére valót, pedig sétánk során benéztünk vagy öt üzletbe. Őt azzal vigasztaltam, hogy visszatérve Los

A Las Vegas Blvd egy gyalogoshídról. Miski György felvétele

Angelesbe, kisebb vagyont költünk a ruhatára felfrissítésére. Hiszen még annyi időnk és pénzünk van! 
Ami engem illet, nem éreztem szükségét semmiféle, Amerikából származó tárgyi emléknek, megelégedtem azzal, amit a napok során magam körül láttam, tapasztaltam. 
A Planet Hollywood lépcsősora tövében két, egymással elmélyülten beszélgető fiatal, roppant csinos leányzó keltett nem kevés feltűnést. A hely szelleméhez, vagyis a mindenáron való feltűnés igényéhez igazodva, karcsú testükön rendőrruhát imitáló szexi bőrszerelés feszült. Nem azt a kimondottan előírásos rendőr egyenruhát hordták, ugyanis kurvásan magas sarkú, fekete cipőt, mindössze öt centi széles bőrnadrágot, és ugyanebből az anyagból való melltartót viseltek.

Nézd már, motor a falban! Miski György felvétele

Az övekre aggatott műbilincsek és műgumibotok még inkább egyértelművé tették a felvállalt szerepet. A fejükön sokszögű rendőrsapkát viseltek, sziporkázó fülbevalóik feleslegesen hangsúlyozták tovább a vakok számára is nyilvánvaló nőiességüket. A látnivalók krémjét a bőséges mértékben fedetlenül hagyott testfelületek nyújtották, amit néhány arra járó, nyálcsorgató vénember szívesen fotózott. Én is csináltam róluk két emlékfotót, de esküszöm, bájos kettősükben kizárólag provinciális érdekességet láttam, a hormonális kihatások jószerével elkerültek. Hiszen nős ember vagyok. Hiszen.

Harley Davidson Cafe. Miski György felvétele

 
A Harmon Ave kereszteződésénél modern, krómozott, nesztelenül surranó mozgólépcső vitt fel a Las Vegas Blvd túloldalára való biztonságos átkelést garantáló, kizárólag gyalogosok számára készült hídra, ezen lehetett eljutni a Hotel Cosmopolitan-hez is. A kétfelől magas plexifalakkal védett sétahídról minden irányba látványos felvételeket  készíthettem, egyedül arra kellett ügyelnem, hogy tiszta legyen előttem az üveg. Ugyanennél az úttalálkozásnál építettek egy másik felüljárót is, ez a Harmon Ave felett vezet a Las Vegas Blvd déli folytatásához. Ehhez a felüljáróhoz is csatlakozik két irányban működő mozgólépcső, a lefelé vivő lépcsősor a falból kiugrani látszó, óriásira méretezett fél Harley motorkerékpárt megjelenítő, a legendás

A City Center "dülöngélő" épületei. Miski György felvétele

gyártmány köré szőtt hatásos imázst reklámfogásként alkalmazó Harley Davidson Cafe bejáratánál éri el a járda szintjét. 
Erről a pontról a túloldali City Centernek az extremitás határait feszegető toronyházaira látni.
A Tropicana Ave kereszteződésénél ismét találkoztunk az út felett átívelő gyalogoshíd biztonságot szolgáló megoldásával. Ebben a kereszteződésben négy ilyen felüljárót lehet látni, mindegyik út fölé jut kettő-kettő, mi azt vettük igénybe, amelyik a New York-New York Hotel bejáratához vezetett. Mielőtt azonban

A Las Vegas Blvd üzletsora. Miski György felvétele

átmentünk volna rajta, kíváncsiságból benéztünk az innenső sarkon álló MGM Grand belsejébe. A szállodáról korábban olyan információm volt, hogy a főbejárata mögötti folyosón kialakított üvegfalú kifutóban élő, fehér oroszlánokat lehet látni. De legalább egyet. A hír szavatossági ideje, sajna, időközben lejárt. Valamikor nyilván voltak itt nagyvadak, különben nem értesültem volna róla, mára azonban az oroszlánoknak hűlt helyük. Vagy mi nem figyeltünk fel rájuk, ami eléggé képtelen felvetés, hiszen az állatok királya mégsem egy kóbor éjjeli szellentés, amit az alvók nem vesznek észre.

New York-New York Hotel and Casino-1. Miski György felvétele

 Azt az aranyozott, nagyjából öt ember magasságú, gigászi oroszlánszobrot, ami, mint a hotel jelképe, a szálloda utcafronti sarkára kihelyezett magas talapzaton ül, többször lefényképeztem.
A szálló földszinti részén, hús-vér oroszlánok helyett, valami irtózatosan sűrűre sikerült giccsparádét alakítottak ki, név szerint a Rainforest Cafe-t (Esőerdő kávézó), funkcióját tekintve amolyan bárféle vendéglátóegységet. Ami vizuális hamisságot őserdei díszlet címszó alatt itt összehordtak, attól egy átlagos ízlésű ember gyomra émelyegni kezd. Az erőltetett, kényszeres egyediség gyerekes, inkább a Disneyland világába illő eredményt fialt. A sebtében megejtett fotózást követően spuriztunk kifelé, s még arra

New York-New York Hotel and Casino-2. Miski György felvétele

    sem veszem a fáradságot, hogy a látottakra további szót vesztegessek. 
Az utca felőli szabadtéri területén saját hullámvasutat működtető New York-New York szállodához vezető gyalogos hídról a hotel előterébe lépve, egy színes drazsékból összerakott, embermagasságú Szabadság-szoborral találtuk szembe magunkat. Elhaladva a figurális édességkupac mellett, a rövid folyosói szakasz végén mozgólépcső vitt a földszinten kialakított, meglehetősen nagyméretű játékterembe, a gonosz és cinikus Lucifer itteni ördöghelytartójának pénzzel kibélelt infernójába.

Excalibur Hotel. Miski György felvétele

A szolid mennyezeti megvilágítás alatt legalább száz nyerőgép kínálta magát, egyik monitor vadabb színben pompázott a másiknál, az ember szeme belesajdult az aritmiás fényvillanásokba. 
Hah, hördültünk fel egyszerre az asszonnyal, ha valahol és valamikor, akkor itt és most véresre nyerjük magunkat az egyik csodamasinán! Csak azt felejtettük el, ám hamarosan eszünkbe jutott, hogy otthon, Magyarországon a nyerőgépek kezelését illetően nem részesültünk előzetes oktatásban. Így aztán lopva figyeltük a csilingelő, búgó, pityegő és egyéb feltűnő hangokat kiadó gépeknél ülő többi játékost, hátha sikerül ellesni pár megszívlelendő fortélyt. De ahány masina, annyi kezelési 

A New York-New Yorkhoz vezető gyalogoshíd. Miski György felvétele

lehetőség. Öt perc leskelődés után sem lettünk okosabbak. Mielőtt kifutottunk volna az időből, lépnünk kellett: az asszony helyet foglalt egy átlagos kinézetű nyerőgépnél, s lesz, ami lesz alapon, a nyíllal jelölt résen betolt egy egydolláros bankót. A gép annyira megörült, hogy végre törődik vele valaki, hogy a színes kijelzőjén megjelenő, rulettszerű ábra vad forgásba kezdett. Anikó, mi mást tehetett, találomra nyomkodta a kézreálló kütyük valamelyikét, válaszul a masina felhördült vagy sípolt, aztán másodperceken belül leállt. Mi van, elrontottunk valamit? De nem, mert egy másik nyíláson kitolta a 

A New York-New York Hotel játékterme. Miski György felvétele

    szálloda nevével, címével, összes publikus adatával kidekorált értesítőt, miszerint nyertünk! Aha! Hát persze, ezért jöttünk. De mennyit? Elsőre tíz centet... Az annyi, mint 25 forint! Csak így tovább, szívem! És izgatottan fényképeztem Anikómat, amint egyik papírpénzt a másik után csúsztatja be a folyamatosan vijjogó, nyekergő, kolompoló és csengető gépbe, s kipirult arccal húzgálja kifelé a nyereményösszegeket feltüntető fecniket. Mire a tizenöt darab egydolláros elfogyott, négy győzelmi értesítő gyűlt össze a másik kezében. Feltűrtem az ingujjamat, 

A profik arckifejezése. Miski György felvétele

hogy mielőbb végezzek a rovanccsal. Mielőbb végeztem, és kiderült, hogy mindösszesen 90 centet bírtunk összerabolni, amit az tesz különösen értékessé, hogy ezért nevetségesen csekély összeget, tizenöt dollárt kellett beáldoznunk. Nem rossz arány. Hiszen, engedtem szabadjára a siker lázában sebesen szárnyaló fantáziámat, ha kitart a nyerőszériánk, akkor százötven dollár felhasználásával 9 dollárt kaszálunk, ezerötszáznál meg már 90-et söprünk be! Abból kitelik akár másfél tanknyi benzin! Elhatároztam, legközelebb is ide jövünk, ha könnyen szerzett pénzre lesz

Az MGM oroszlánja. Miski György felvétele

szükségünk. 
A kaszinóból kijőve a South Las Vegas Blvd azon oldalán voltunk, ahol még nem jártunk. Sétánkat ezen az árnyékos oldalon visszafelé, a Bellagio irányába folytattuk. 
A Harmon Ave kereszteződése előtti két luxusépületben olyan világmárkák béreltek helyiséget, mint a Tag Heuer, a Tiffany, a Gucci, a Prada, vagy a Dolce and Gabbana. 
Magunk mögött hagyva a Cosmopolitant, elértük a klasszicista architektúrájú Bellagio Hotelt, illetve a nevezett szálloda és a Las Vegas Blvd közé épült nagy, mesterséges medencét. A balusztrádos kőkorlát mellől látni

Kilátás a Stripre a New York-New York mellől. Miski György felvétele

lehetett a medencét kitöltő kristálytiszta víz alatt megbúvó csőhálózatot, amelyből, sötétedés után, félóránként, vízsugarak törnek az ég felé, s a karcsú sugarak látványos koreográfiára írt táncát kihangosított zene kíséri.  Az ingyen látványosságot figyelemmel kísérő közönség legnagyobb örömére.
Egyelőre azonban fényes nappal volt, s kezdett sok lenni a májusi melegből. Patakzott rólunk a verejték. 
A gyalogos felüljárók igénybevételével áttértünk a Las Vegas Blvd túlsó oldalára, ahol a sűrű pálmasor miatt jótékony árnyék vetült a járdára. 

A Paris Las Vegas az utca túloldaláról. Miski György felvétele

Elsétáltunk a Flamingo (hotel és kaszinó) és a Harrah's (hotel és kaszinó) homlokzata előtt, tíz percre benéztünk a The Venetian-be, aztán, mivel bőven túl voltunk a délidőn, ellenben a sivatagi benzinkútnál elköltött hideg pizzaszeletek óta nem ettünk, keresni kezdtük az éhségünk elverésére alkalmasnak látszó legközelebbi gyorséttermet. Nem kellett sokáig forgolódnunk, mert a Casino Royale (hotel és kaszinó) és a Harrah's közé szorult Chipotle Mexican Grill tökéletes választásnak tűnt. És annak is bizonyult. Amerikában hamar megkedveltem az efféle, gyors kiszolgálást, olcsó és finom 

A Paris Las Vegas, mögötte a Bally's. Miski György felvétele

   ételeket biztosító gyorséttermeket, mint ezt is. A higiéniai védelmet biztosító üvegfal mögött sorakozó tárolóedényekben látott babfélékből, tésztákból, húsfélékből, reszelt sajtokból, kukoricából, gombákból és egyéb finomságokból annyit és olyan összetételben kérhetett a tányérjára az ember, amennyit és amilyet akart. Itt mindenkire ráhagyták, hogy a kulináris élvezetek terén a maga elképzelése szerint élje ki alkotó ösztöneit. 
Anikóm, aki már a foglalkozásából adódóan is a profik magabiztosságával mozog az ételkészítés terén, 

A Bellagio és medencéje. Miski György felvétele

biztos szemmel válogatva, egymáshoz illő részletekből állíttatta össze a maga adagját. Engem viszont elkapott reménytelen amatőrök vad alkotási láza, és olyan összetevőkből rendeltem a tányéromra, amelyek az ízek harmóniáját illetően sem az első, sem az ötödik nekifutásra nem passzoltak egymáshoz. Ezzel együtt, szerintem, új fejezetet nyitottam a konyhaművészetben. 
A porcelántányérra púpozott végeredmény határozottan látványosra sikerült, ehető volt, mi több, kimondottan finomnak bizonyult (mondják, a zseniális alkotások zöme a

A Bellagio és a Caesars Palace. Miski György felvétele

véletlennek köszönheti létrejöttét). Az alkotói  tevékenységemet dülledt szemekkel, irigységgel vegyes elismeréssel bámuló személyzet azonban alighanem perverz alaknak könyvelt el, aki erőszakot követett el a kényemnek-kedvemnek kiszolgáltatott ételeken. Sebaj. Jut eszembe, kettőnk étkezése ezúttal 15 dollárba került. 
A literes kólával leöblített kései ebéd után elégedetten igyekeztünk a tízpercnyi sétaútra eső szállásunk, a Bally's Las Vegas felé. Elmúlt fél öt, időszerű volt bejelentkeznünk a hotelben. A szálloda mögötti parkolóban hagyott,

A Las Vegas Blvd és a Flamingo Road találkozása. Miski György felvétele

forróságtól izzó kocsiból kiszedtük a bőröndünket, s a hotel légkondicionált alsó szintjén beálltunk a recepcióval szemben felállt, vastag selyemkötelekkel határolt sorba. Öt perc múlva az előző vendéggel éppen végzett ügyintéző hívogatóan intett, fáradjunk közelebb. És már megint kezdetét vette az ellenszenves amerikai koreográfia. Hiába, hogy köszönés után sietve a pult mögött álló öltönyös úriember elé toltam az előre kifizetett szobafoglalást visszaigazoló dokumentumot és az útleveleinket, de még a dombornyomásos bankkártyát is készenlétben

A Caesars Palace az útkereszteződés felől. Miski György felvétele

tartottam, sorsomat nem kerülhettem el, máris záporoztak felém az angol nyelvű kijelentő- és kérdőmondatok, amikre minden alkalommal egyetlen reakcióm volt: szó nélkül rámutattam a márványpulton heverő, az összes szükséges adatot tartalmazó dokumentumokra. Öregem, gondoltam magamban, mialatt mosolyogva szemébe néztem a jólfésült, peckes tartású, hotelegyenruhás fickónak: ha neked ennyi információs forrás sem elég, akkor sajnálom, oldd meg a helyzetet, ahogy tudod. Nem olyan összetett a szituáció. Azért vagy itt, azért kapod a valószínűleg nem kevés 

A Las Vegas Blvd és a Flamingo Rd kereszteződése. Miski György felvétele

fizudat, hogy az ehhez hasonló helyzetekben rögtönözz, és villantsd meg az építőjellegű kreativitásodat. S lám, igazam lett, mert a meddő szófecsérlést felváltotta néhány felmérő pillantás, és már szavak nélkül is ment minden, mint a karikacsapás. 
Fél percen belül kezemben volt a szobánk ajtaját nyitó két mágneskártya, s a villanásnyi, barátságos mosolyváltást követően az összekötő folyosón mehettünk a másik épületszárny liftjéhez. (Amerikában az emberi kapcsolatok kihagyhatatlan eleme a megfelelő időben bevetett rutinmosoly, és senkit sem zavar, hogy szemernyi 

A Strip központi része. Miski György felvétele

őszinteség sincs benne. Többnyire.)
A menet közben lágy zenét sugárzó elevátorral a hetedik vagy a nyolcadik emeletig suhantunk, ahol a puha, vörös szőnyeggel borított hosszú folyosó közepe táján értünk a szobánkhoz. Rövid, de heves csatába bonyolódtam a két kártya segítségével nyitható elektromos ajtózárral, de aztán bejutottunk. 
Odabent, ha nem is vérbeli luxuskörülmények fogadtak, de minőségi berendezés, és néhány kényelmi kiegészítő állt a rendelkezésünkre. Ez utóbbiak közül aranyat ért a bekapcsolása után egy perccel hűs

A Flamingo előtti pálmafás járdaszakasz. Miski György felvétele

légkört teremtő légkondicionáló berendezés. A nagy képernyős plazmatévé nem hozott minket lázba, hiszen esélytelennek látszott, hogy akár futólag belepillantunk a helyi vagy országos csatornák adásaiba. Akkor már többre becsültük a faburkolatú szekrénykébe rejtett mini hűtőgépet, nem szólva az ámulatba ejtően puha, azonnali alvásra csábító dupla ágyról. De a Vegasban tölthető kevés időnk vészesen fogyott, s nem engedhettük meg magunknak a nappali alvás léha luxusát. Ehelyett sietősen lezuhanyoztunk a tágas, csupa üveg fürdőszobában, és tiszta ruhát öltöttünk

A Strip délutáni forgalma. Háttérben a Mirage. Miski György felvétele

magunkra. A hosszú úttól elnyűtt, átizzadt cuccainkat a szennyes tárolására kinevezett reklámszatyorba raktuk. Aztán félórára ledobtuk magunkat a lágy fotelekbe, s közben beszélgettünk, nehogy ülve elaludjunk. 
Mire kipihentük magunkat, az órám fél nyolcat mutatott, odakint kezdett alkonyulni. Indulnunk kellett, ha egy kiadósnak ígérkező gyalogtúra keretében bele akartunk kóstolni a fényektől csillogó város esti életébe.
A még mindig ugyanazt a halk zenét játszó lifttel leereszkedtünk a földszintre, az összekötő folyosó lágyan süppedő szőnyegén átsétáltunk

A The Venetian "lagúnája". Miski György felvétele

a recepciót is magába foglaló fő épületszárnyba, ahol a szálló kaszinórészlege is működött, s ahonnan az East Flamingo Road-ra nyíló kijáraton távoztunk. 
Első tennivalónk volt, hogy elmentünk az órákkal előbb letett kocsinkért, és áthoztuk a parkolónak a forgalmas Flamingo Road-hoz közeli részébe. Úgy éreztük, túlságosan kihalt terepen pihenne, ha éjszakára ott hagynánk, ahová először parkoltunk vele. A gyönyörű autót biztonságban tudva, gyalogosan vágtunk neki a Vegas-i alkonyatnak. 
A parkolótól pár lépésre felfestett zebrán átmentünk a Flamingo Rd túloldalára. Innen

A Harrah's Hotel díszes főbejárata. Miski György felvétele

jobban szembetűnt a Strip keleti részének sajátos kinézetű magasvasútja, a fejünk felett tíz méterrel, szinte nesztelenül elhúzó monorail, és a Bally's sarkán S-kanyart leíró sínpálya. 
A monorail egy gyors és tiszta, a felszín felett meglehetős magasságban közlekedő, ránézésre kismetrószerű személyszállító vasút. Kedves turistalátványosság. 
Az McCarran repülőtérhez közeli MGM Grandtól indul, és északra tartva a Strip keleti oldalán fekvő jelentősebb szállodákat köti össze. (A Strip nyugati oldalán is kialakítottak egy monorail-vonalat, de

A Harrah's színes figurái. Miski György felvétele

       ezt időszűke miatt nem próbáltuk ki.)
A megállók zömét az egyes szállodák hátsó traktusánál alakították ki. A két végállomást is beszámítva, összesen hét állomása van (délről északra haladva): az MGM Grand, a Bally's/Paris Las Vegas, a Flamingo/Caesars Palace, a Harrah's/The Quad, a Las Vegas Convention Center, az LVH, és végül a Sahara Station. 
Mint helyi sajátossággal, szerettünk volna egy kisebb kört menni vele, s mivel ott volt az orrunk előtt a Flamingo/Caesars Palace megálló, elsétáltunk a Flamingo hátsó

A monorail a Harrah's Hotel mögött. Miski György felvétele

                 bejáratához, az itteni lépcsősoron felballagtunk egy emeletnyit, és a hotel úszómedencés, pálmafás belső kertjére néző nyitott folyosón végigmenve máris a megállóhoz értünk. Jó tíz méterrel voltunk az utcaszint felett. 
Az állomás biztonságáért felelő egyenruhás peronőr hölgy, látva a jegykiadó automata előtti zavart tanácstalanságunkat, azonnal a segítségünkre sietett. A két jegyhez az ő hathatós segítségével jutottunk hozzá. A jegyek összesen nyolc dollárba kerültek, amit csipetnyit húzósnak találtam a másfél dollárba

A Harrah's mókás reklámarcai: Buck és Winnie. Miski György felvétele

kerülő Los Angeles-i metrójegyhez viszonyítva, de hát, egyszer élünk! 
A mindinkább sötétedő alkonyatban felejthetetlen látványt nyújtott az East Flamingo Road feletti kanyarból kijőve egyenesbe álló, világos színű szerelvénynek az állomásra érkezése. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy Vegasban mindent megtesznek a közlekedők biztonságáért. Miután az állomásra érkező szerelvény halk szusszanással megállt, először a peronszéli, erős plexiből készült magas védőfal nyílt szét, mindenhol pontosan a monorail még csukott ajtói előtt.

Nem semmi figurák: Buck és Winnie. Miski György felvétele

Nem fél méterrel előrébb vagy hátrébb, hanem éppen a szerelvény ajtajai előtt. Csak ezt követően húzódtak kétfelé a monorail ajtajai, utat engedve a ki- és beszállóknak. Ezzel a technikával kivédték, hogy bárki, bármilyen szándékkal a sínekre zuhanhasson. 
Beszálltunk és helyet foglaltunk. Rajtunk kívül két fekete és egy fehér hölgy ült a kocsiban, az előbbiek egymással beszélgettek. A következő négy megállót gyorsan letudtuk, és máris a végállomáson voltunk. Nem kellett újabb jegyeket váltanunk, ugyanis az itteni, szintén rendkívül előzékeny peronőr felvilágosított minket, hogy a meglévő tiketteket felhasználhatjuk

Az esti Harrah's a Las Vegas Blvd felől. Miski György felvétele

a visszaútra.
Remek!
Máris beszálltunk egy visszafelé, a városközpont felé tartó járműre, amiről ezúttal a Harrah's Stationnál szálltunk ki. Az állomás melletti parkoló szélén hatalmas átmérőjű, színes, kivilágított óriáskerék (High Roller) volt felállítva. Ahogy a monorail nyitott peronvégéből elnéztem a gömbszerű, zárt kabinokkal lassan körbeforgó gigászi szerkezetet, úgy tűnt, a környező épületeknél jóval magasabbra szállítja az utasokat, akiknek így alighanem páratlan rálátásuk nyílt a fényárban úszó Vegasra.

A Flamingo Hotel környéke este. Miski György felvétele

Átvágva a Harrah's teljes üzemben működő kaszinórészlegén, és a két csoda mókás, élethűen megformált, reklámcélból kiállított figurával (Buck-al és Winnie-vel) feldobott előcsarnokon, kiléptünk a Las Vegas Blvd-ra. 
(Egy mondat erejéig visszatérve a vicces alakok által sugalmazott mondanivalóhoz: Buck és Winnie, a Harrah's kaszinójában bezsebelt nyereménydollárokkal kitömött újgazdag házaspár úgy tele van pénzzel, hogy nemcsak a zsebeikből, de a degeszre tömött bőröndjükből is dőlnek a bankók. Még az uszkárjuk is zöldhasúkon pitizik.)
Pár lépés után, vesztünkre,

A Caesars Palace esti fényei. Miski György felvétele

 
belebotlottunk a délutáni ebédünk színhelyébe, a Chipotle Mexican Grill-be. A szemünk megint kopogott az éhségtől, amikor aznap másodjára is benyitottunk az étterem ajtaján. Anikóm eléggé szerényre vette a figurát, de én ismét elkápráztattam az alkalmazottak hálás nézőseregét, amikor egy eleddig ismeretlen ételábránddal megpakolva távoztam a pulttól. A csilitől túltengő étel ugyan veszettül csípett, de gyöngyöző homlok ide vagy oda, legényesen álltam a sarat. Majdnem annyit fizettünk, mint ebédkor, de most

A Strip a Caesars Palace felől. Miski György felvétele

egy dolcsival többe került kettőnk kajája, vagyis 16 dollárt hagytunk ott. 
A laktató vacsorát követően újfent az utcán találtuk magunkat, s örömmel konstatáltuk, ha hideg nem is lett, legalább elviselhetőre mérséklődött a meleg. Anikómon egyébként könnyű blúz és farmerszoknya volt, én rövid ujjú pólót és farmernadrágot viseltem.
Ebben a másodpercben szavunkba vágott a túloldali Hotel Mirage felől fülsiketítő hangerővel érkező békabrekegés. Meghökkenve néztünk egymásra, álmodunk, vagy hallucinálunk?

Las Vegas. A Strip esti színei. Miski György felvétele

Hogy-hogy szerelmes békák serege brekeg, s igencsak fülsértő hangerővel, a száraz Mojave-sivatag fővárosában? Ennyire azért nem volt erős a csilis bab. Aztán észrevettük a lekapcsolt fények miatt félhomályba borult járdán tolongó tömeget. Mindenki a Mirage épülete és a Las Vegas Blvd között húzódó mesterséges tó, és a vízfelület mögött lassan lángba boruló, vulkánt utánzó kisebb magaslat felé fordult. A magaslat sziklás oldalán széles vízesés zuhataga igyekezett sisteregve az alanti medence vizébe. Mire felocsúdtunk, és átsiettünk a túloldalra, kezdetét vette a

Bally's Las Vegas. Miski György felvétele

műsor. Aligha tartott tíz percnél tovább, de a szervezők mindent bevetettek a minél hatásosabb látvány kedvéért, főleg a mesterséges vulkáni kürtőből felcsapó szikrákkal és lángnyelvekkel nem spóroltak. És a mindent elsöprő hangerővel dübörgő zenével. 
A Vegasba ámulni-bámulni érkezett jó nép fotózott, ki merre állt, arra. A langyos estében nyári száraz villámként villogtak a vakuk, s olyan gyakran, hogy valóban szükségtelen volt a köztéri világítás. Egy utolsó, mennydörgésszerű akkordnál kihunytak az égre törő lángok, megszűnt a dobhártyát repesztő zaj, s mintegy vezényszóra, ismét életre keltek az időszakosan lekapcsolt utcai

A Bally's és a Paris Las Vegas teliholddal. Miski György felvétele

lámpák. Az előadás véget ért.
A nép (az istenadta) egy emberként (dübörgő marhacsordaként) zúdult el az orrunk előtt, mindenki egy irányba tartva. Akkor még nem sejtettük, mi okból. 
Megvártuk, amíg szellősebb lesz körülöttünk a járda, aztán a fényárban úszó Strip mentén haladva arra irányítottuk lépteinket, amerre a tömeg sietve távozott. Addigra rég letűnt a Nap, maga után szippantva az utolsó, halvány bíbor fényfoszlányt is. Az ég sötét kárpitján csillagok ezrei reszkettek, a szép tavaszi estében az Eiffel-torony másolat csúcsán trónoló ezüst telihold

Las Vegas Blvd. Miski György felvétele

vette át az uralmat. 
Idelent, a Földön, gyönyörű megvilágításban fürödtek a széles Las Vegas Blvd mentén álló szállodák magasba törő homlokzatai, egyik fénykreáció bámulatosabb volt a másiknál. A látvány érdekességét tovább fokozták a lépten-nyomon felbukkanó, változatos méretű, színesen villogó neonreklámok, illetve a szállodák kivilágított nevei. S míg a város minden pontjáról látható Eiffel-torony másolat arany felkiáltójelként világított a sivatagi estében, addig a Flamingo stílszerűen rózsaszínben, a Bally's és a Cosmopolitan nyugodt tengerkékben, a Hotel Paris óaranyban

Vízsugarak tánca a Bellagio előtt. Miski György felvétele

úszott, míg az egymás közelében dölyfösen emelkedő Caesars Palace és Bellagio függőlegesen tagolt homlokzata fehér fényű megvilágítást kapott. 
A tündöklő látványhoz a széles utakon hömpölygő kocsiáradat is hozzátette a magáét, mert amerre jártak, a fényszórójuk felől nézve vibráló ezüstfolyóvá, a vörösen izzó helyzetjelző- és féklámpák felől nézve pedig hol meglóduló, hol megtorpanó, aztán ismét sebesen áramló lávafolyammá változtatták a dollárszagú estében izgatottan lüktető Strip-et. 
Mire odaértünk a büszkén tornyosuló Bellagio előtti mesterséges tóhoz, a hosszan kanyargó

Színek játéka (színjáték) a Bellagio-nál. Miski György felvétele

 kőkorlát mentén felgyülemlett tömeg miatt már csak a meglepően céltudatos Anikóm tudott kiharcolni magának egy jó helyet, nekem meg kellett elégednem az asszonypajtás háta mögötti második sor által nyújtott vizuális lehetőségekkel. Cigarettányi pihenőt követően máris kezdődött az itteni színielőadás, és a bevezető, szárazjéggel keltett ködgomolygást követően a víz alatti csövekből felszínre törtek az első táncos vízsugarak. A hangszórókból a Rózsaszín párduc című klasszikus filmvígjáték jól ismert zenéje szólt, s az erős fényekkel megvilágított, kecsesen ide-oda hajlongó,

A Cosmopolitan és a Bellagio az út túloldaláról. Miski György felvétele

 fürgén égre szökkenő, vagy éppen alacsonyan szitáló vízsugarak táncot ropni látszottak a fülbemászó zenére. A rendezők jól kitaláltak minden mozzanatot, a show kivitelezése tökéletesre sikerült. De ez a látványosság sem tartott hat-hét percnél tovább, s az utolsó játékos vízsugár elültét követő csendben a tömeg, mintegy varázsütésre, szétszéledt. De a nyomukban máris érkeztek új bámészkodók, s korlátsor mentén mind kevesebb lett az üres hely.

Nagyüzem a Las Vegas Blvd mentén. Miski György felvétele

 
Mivel a szállodánk az út másik oldalán, úgyszólván kőhajításra volt, s a múlófélben lévő nap eléggé kivett belőlünk, nem is szólva a másnapra tervbe vett Grand Canyon-i látogatásról, illetve a Los Angeles-i visszaútról, a pihenés mellett döntöttünk. Este fél kilencre járt, és biztosra vettük, hogy másnap is lesz nap. Tudtuk, mikor kell abbahagyni. Fél tízkor már aludtunk.
Anikóm később számtalanszor emlegette, s a hangját ilyenkor mindig fátyolossá tette a nosztalgia édes füstje, hogy Amerikában tartózkodásunk ideje alatt itt, a Bally's-ben szunyált a legpihentetőbben. Az ébresztőórát fél hatra állítottam, de mint eddig mindig, most is jóval korábban ébredtünk.
A keddi nap kiadásai 107 dollárra rúgtak, s a Hyundaijal 322 mérföldet tettünk meg.