Hát elérkezett a nagy nap, a várva várt hétfő, amikor is meg kellett mártóznunk Los Angeles igazán legsűrűbb sűrűjében, a Belvárosban, itteni nevén a Downtown-ban. Reméltem, a korai indulással, ami ottani idő szerint fél hetet jelentett, elkerülhetem a sztrádán munkába igyekvő alkalmazottak miatt kialakuló tumultust.
Ott létünk negyedik napjára fordult a naptár, s most első ízben kényszerültem igénybe venni a Los Angeles belső területeit átszelő autópálya-hálózatot. Bár némi feszültséget éreztem a gyomromban, azért a Bronson Ave-t elhagyva - az anyósülésben a videokamerát nagy odaadással kezelő nejemmel - férfias lendülettel kanyarodtam le a Hollywood Blvd-ról, s vetettem bele magam az ismeretlenbe.
Mindjárt magával ragadott a Hollywood Freeway-en (101-es jelzésű állami út) északról, a San Fernando-völgy felől lezúduló autók áradata, és sodort a város szíve, a sztráda menti házak takarásában hol eltűnő, hol felbukkanó Downtown felhőkarcolói felé. Igazából nem is volt olyan félelmetes együtt úszni a gépiesített árral. Négy kilométer megtétele után keresni kezdtem a 3A jelzéssel ellátott sztrádakijáratot, amin keresztül le kellett volna jönnöm az útról, s akkor csak pár utcával vagyok arrébb a térképen előre kinézett belvárosi parkolónál. Lámpalázas izgalmamban elnéztem a táblát, és a négysávos útról egy lehajtóval előbb, a 3B jelű EXIT-nél tértem le. Jesszusom, most mi lesz? - söpört át rajtam egy hőhullámmal párosult röpke pánikroham, ám nem sokáig hüledezhettem, mert a mögöttem jövő gépkocsik szinte rátoltak a San Pedro városrész, illetve Long Beach város felé tartó Harbor Freeway-re. Maradt annyi lélekjelenlétem, hogy - 80 kilométeres tempónál - emlékezetemben villámgyorsan fellapoztam az otthoni nyugalmas körülmények között százszor tanulmányozott várostérkép idevágó szelvényét, s csak azon fohászkodtam, hogy ne verjen át a memóriám.
Az első adandó alkalommal lejöttem a sztrádáról, visszakanyarodtam a magas épületek irányába, s a pálya hídja alatt máris rajta voltam a West 2nd Street-en. Ez az út egy sarokkal odébb, a Figueroa St kereszteződésén túl a Bunker Hill alatt elhúzó alagútban (Second Street Tunnel) folytatódik, s mire a mélyén eltűnő autók ötszáz méterrel odébb megint kijutnak a napfényre, már a South Hill Street-nél vannak. Amilyen orbitális szerencsém volt, bár alternatív útvonalon, de épp oda lyukadtam ki, ahová eredetileg igyekeztem. Balra nézve húsz méterre volt a parkoló. Mivel a kereszteződésnél tábla tiltotta a közvetlen balra fordulást, tovább kellett mennem száz métert, hogy megforduljak, s most már szabályosan behajthattam a nyitott kapukkal váró parkolóba.
A kerítéssel közrefogott terület sarkában egy vastag porral lepett, talán évekkel korábban leállított kocsi gubbasztott, egyébként a kihalt placcba csak a középen álló üres őrbódé, és a mellé telepített jegyváltó automata vitt némi színt. Hm, a hatodik érzékem azt súgta, hogy itt, senki által nem őrizve, nem lenne biztonságban a méregdrága bérelt kocsi. Úgyhogy inkább kihajtottam onnan, s a szomszédos meredek kis utcán (ez is a West 2nd Street része) felmenve egy saroknyit, az Olive St harmadrészben telt parkolójába kanyarodtam.
Jegyváltáskor a mexikói kinézetű őr 18 dollárral vágott meg, de nyugalommal töltött el, hogy szemmel láthatóan jó helyen hagytam a szuper Hyundait. A kocsi csomagtartójából magunkhoz vettük a szokásos motyót, s nekiláttunk felfedezni a nagyváros központját.
Bunker Hill épületei az Olive St-ről. Miski György felvétele |
Kezdetnek az 1928-ban átadott városháza, hivatalos nevén Los Angeles City Hall mellett döntöttünk.
Az Olive-en elsétáltunk a West 1st St-ig, s ott balra fordulva kiértünk a South Grand Ave sarkán emelkedő Walt Disney Concert Hall futurisztikus tömbjéhez. Elismerem, valóságos építészeti bravúr ez a teljes felületén rozsdamentes acéllal bevont, csillogó-villogó, az oldalain hajlított falú zenei intézmény, csak nem igazán tetszett egyikünknek sem. Biztosan nem hatott ránk kellő súllyal az idők szava, talán, ha huzamosabb időn át
Az Olive és a Grand Ave találkozása. Jobbra a W.D. Concert Hall. Miski György felvétele |
Rétérve a Grand Ave északi szakaszára (North Grand Ave), elsétáltunk a klasszikusan sematikus kinézetű Dorothy Chandler Pavilion előtt, aztán váratlanul tágas térség nyílt előttünk, a Grand Ave és a három utcával odébb emelkedő City Hall közötti részen kialakított zöld terület, a Grand Park.
Úgy harminc méterrel előttünk egy körmedencés szökőkút feltörő vízsugarai surrogtak a reggeli belváros viszonylagos csendjében. Egy pillanatra átsüvített rajtam a kétely fagyos
Downtown. Jobbra a Dorothy Chandler Pavilion. Miski György felvétele |
A tekintetet vonzó kút mögött
A Grand Park, mögötte a városháza. Miski György felvétele |
A Grand Park a Starbucks pavilonjával. Miski György felvétele |
Kezünkben a lassan fogyó kávéval, lesétáltunk a következő utcáig, a Hill St-ig. Felfigyeltünk a kék színű metróvonal Civic Center/Grand Park megállóját jelző feliratra, s a mozgólépcsőre lépve leereszkedtünk a mélybe. Odalent kevéssel előbb állhatott be egy szerelvény, mert a felfelé tartó mozgólépcső zsúfolásig volt munkába igyekvő emberekkel. Az utasokat két mozgólépcső szállítja le és fel, közöttük öt méter széles, harminc méter hosszú, meredek betonlépcsősor húzódik, áramszünet vagy egyéb üzemzavar esetére kiváló mozgáslehetőséget biztosítva az elpuhult nagyérdeműnek.
A mozgólépcsővel csak a jegyváltó automatákat felsorakoztató közbülső szintig ereszkedtünk, a vágányok ennél jóval alább vannak. Mivel nem állt szándékunkban metróra szállni, visszafordultunk, és kisvártatva ismét a szabad levegőn voltunk.
A Temple St és a Hill St találkozása. Miski Györgyy felvétele |
Maradva a Hill Street-en, utunkat északkeleti irányba, Chinatown felé folytattuk. Kétszáz méterrel odébb elértük a Hill St-nek a Santa Ana Freeway felett átvezető hídját, ezen átkelve, s a két saroknyira eső Ord Street-nél beléptünk Los Angeles népes kínai közösségének területére, a Chinatown-ba. A kínai kerület határát az út menti villanyoszlopra erősített fémtábla felirata is tanúsítja.
Nem lepődtünk meg, amikor a szembejövő gyalogosokon, a szembetűnően szemetes utcákat söprő takarítónőkön, a kisboltjaik előtt ücsörgő árusokon, a gyerekeken és a botjukra támaszkodó véneken, egyszóval mindenkin, aki élt és mozgott, az ázsiai őshazában 90 százalékos többségben élő han kínaiak arcvonásait láttuk viszont.
A Santa Ana Freeway a Hill St hídjáról. Miski György felvétele |
Downtown látképe Chinatown felől. Miski György felvétele |
Ez a Dragon Gate, Chinatown szimbolikus főbejárata.
A háttérben, néhány száz méterrel odébb, a napsütésben vakítóan fehérlő City Hall tornyosult, ettől északra a megyei önkormányzati hivatal (Hall of Justice) és a szövetségi bíróság (Federal Courthouse) tiszteletet parancsoló tömbjei emelkedtek.
Innen néhány perces séta keretében eljutottunk a régi Los Angeles magjához, az El Pueblo-hoz.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy legalább nagy vonalakban ismertessem Los Angeles létrejöttének körülményeit, s azért ennél a pontnál, mert lényegében azzal az El Pueblo-val kezdődött minden, ahová Anikómmal megérkeztünk.
A történet a 18-ik század utolsó harmadában kezdődött, amikor a mai amerikai Kalifornia még spanyol gyarmati terület volt, és Új-Spanyolország (Nueva-Espana, a későbbi Mexikó) részeként Alta California (Felső-Kalifornia) néven volt ismert.
Los Angeles, Chinatown. Miski György felvétele |
Chinatown, Dragon Gate. Miski György felvétele |
Ez volt az eredeti Pueblo (falu), ami a központot jelentő Régi Plaza (Plaza Viejo) köré telepedett 12 házból állt, s ami 1800-ban még mindig csak 29 épületet számlált.
1815-ben, egy különösen pusztító árvíz után az El Pueblo közössége a széles, természetes mederben hömpölygő, szeszélyes folyó mellől átköltözött a mostani Plaza (Új Plaza, Nuevo Plaza) környékére.
1821-ben, az addig Új-Spanyolországnak (Nueva-Espana) nevezett gyarmat Mexikó néven függetlenné vált, s ezzel Felső-Kalifornia Mexikó állam része lett.
1835-ben a mexikói adminisztráció faluról (pueblo) a rangosabb városra (ciudad) változtatta Los Angeles közigazgatási besorolását, s egyben megtette Kalifornia fővárosává.
1846 szeptemberében az amerikai csapatok ostrom alá vették a mexikói fennhatóság alá tartozó Los Angelest, és 1847 januárjában kitűzték a győztesek zászlaját.
Az 1846-1848 között lezajlott mexikói-amerikai háborúból vesztesként kikerülő mexikóiak az 1848. február 2-án aláírt Guadalupe Hidalgo-i szerződésben többek közt lemondtak Alta Californiáról (Felső-Kaliforniáról), és ezzel együtt Los Angelesről is.
Los Angelest az amerikai éra kezdetén, 1850-ben újfent várossá nyilvánították, ekkor 1610 lakosa volt, miközben Kalifornia ugyanebben az évben, szeptember 9-én, az unió 31. tagállamává vált.
A Plaza katolikus temploma-1. Miski György felvétele |
A mai Plaza csak nagy vonalakban emlékeztet régi önmagára, mindenesetre most is létezik a tér (Plaza), s körülötte elszórtan állnak a múlt, pontosabban a spanyol és az utána következő mexikói uralom tárgyi, építészeti emlékei. Ezek egyike a rengeteg átépítést, módosítást megélt, tipikus hispániai építészeti elemeket felvonultató katolikus templom. A hírmondónak maradt többi épületet szépen helyreállították, egyébként nincs rajtuk semmi különleges. A történetük jóval érdekesebb, de ezek ismertetése túlmutatna írásom keretén.
A Plaza katolikus temploma-2. Miski György felvétele |
Na, és a pályaudvar, a filmekből elhíresült Union Station!
Első ránézésre azt hinné az ember, hogy elnézte a címet, s tévedésből nem a forgalmas pályaudvarnál, hanem egy magas, ugyanakkor vaskos tornyú templomnál, vagy inkább
Union Station. Miski György felvétele |
Belépve a főbejáraton, a kelet-európai végekről érkezett látogató újból elbizonytalanodik az épület rendeltetését illetően. Mert, ahogy az előcsarnokból áthalad a tágasabb következőbe, a lába alá kerülő mintás márványpadlózat, a fejmagasságig szintén mintázott csempékkel fedett falak makulátlan tisztasága, a magasban húzódó tetőzetet tartó vastag gerendasorok közé illesztett festett kazetták, a várakozó utasok kényelmét szolgáló öblös bőrfotelek látványa valahogy nem csereszabatos a pesti Keleti vagy Nyugati pályaudvaron megfigyelhető enteriőrrel. Néhol látni egy-egy falnak támaszkodó, unatkozó egyenruhás őrt, de a számuk nem meghatározó, ezért valószínűtlen, hogy a vandálok ténykedését kizárólag a jelenlétük akadályozza.
Végigjártuk a pályaudvar területét, beleértve a mellékhelyiségeket is, de mindenütt rend és tisztaság uralkodott. Igaz, minél távolabb kerültünk a központi várócsarnoktól, annál inkább lazult a fegyelem, s az emeletes Metrolink szerelvények (elővárosi vasúti szerelvények, ám errefelé az elővárosok sokszor 80-100 kilométerre vannak a központtól) távolabbi vágányaihoz vezető földalatti folyosók falán már megjelentek kisebb falfirkák, és néhány eldobott papír zsebkendő vagy üres üdítőpohár képében a szemét is képviseltette magát. Ezzel együtt, a pályaudvari rendezettség és tisztaság viszonylatában 10:1 az amerikaiak javára (mármint a magyarországi állapotokhoz viszonyítva).
A városháza és a bíróság épülete a Main Street-ről. Miski György felvétele |
A Main St és a West 1st St sarka. Miski György felvétele |
Kevéssel odébb sétálva tiszta rálátás nyílt, tehát lefotóztam Los Angeles és körzetének legismertebb újsága (amúgy világszerte olvassák), a The Times szerkesztőségének és kiadójának Spring St-i,
LA testvérvárosainak névtáblái. Miski György felvétele |
A belváros egyik legzsúfoltabb útjára, a Downtown-t észak-dél irányban átszelő Broadway-re a West 2nd St-en jutottunk ki, s pár lépéssel odébb egy villanyoszlopra erősített táblán már olvashattuk is, hogy itt kezdődik a Broadway színházi körzete (Broadway Theater District).
Feltétlenül érdemes egy kiadósabb sétát megejteni a Broadway-n, ugyanis itt található Los Angeles régebbi emeletes lakóházainak, s egyéb rendeltetésű koros épületeinek többsége, ez utóbbiak közül elég sok még ma is színházként vagy moziként funkcionál. Némely házak
Erő és magabiztosság, The Times. Miski György felvétele |
A Million Dollar Theater melletti épület alsó szintjén, fedett helyen, friss zöldséget és számtalan, általunk nem ismert gyümölcsöt árusító piac működött. Közvetlenül a termékeiket áruló farmer asszonyságok háta mögött tucatnál több kifőzde kínálta választékát. Mi az egyik kínai étkezde pultja előtt ragadtunk le, ahol az üvegfal mögött sorakozó, melegen tartott fémedényekből
A Spring St és a 2nd St találkozása. Miski György felvétele |
Az utcára érve rövid, de érdekes jelenet szemtanúi lettünk. A szemközti, elképesztően
Broadway Theater District. Miski György felvétele |
Régebbi épületek a Broadway-n. Miski György felvétele |
Kajálda a Broadway-n. Miski György felvétele |
Broadway Theater District-1. Miski György felvétele |
Elérve a 8th Street sarkát, úgy véltük, elég volt a fáradságos sétából, ideje visszatérni az autóhoz. Négy sarokkal odébb a Hope St-re értünk, ahol jobbra fordultunk, és a Bunker Hill-i toronyházak tövében sétálva eljutottunk a központi könyvtárig (Los Angeles Central Library). Egy oldallépcsőn feljutottunk a könyvtár kertjéhez, és egy szúrós bokrokkal kísért szűk ösvény végén lévő kijáratnál kijutottunk a Grand Ave-re, ezen pedig kisvártatva elértük az Olive Street-et. A sarkon tornyosuló California Plaza-nál balra ráfordultunk a meredeken emelkedő útszakaszra, amelyen felfelé haladva rövidesen az út fölé nyúló tetőzet alá értünk, ezzel elértük Bunker Hill legmagasabb pontját. Elhaladtunk egy három tömbből álló lakótelepféleség mellett, aztán ott voltunk a West 2nd Street sarkán fortyogó parkolónál.
A tűző napon álló kocsiban emberpróbáló hőség tombolt, alig vártuk, hogy hatni kezdjen a klímaberendezés hűtése.
Broadway Theater District-2. Miski György felvétele |
autópályára, ami valahol ezen a ponton változtatta a nevét Hollywood Freeway-ről Santa Ana Freeway-re. Irány a Nagy-Los Angeles legdélebbi végében fekvő Long Beach város és szűkebb környéke!
Broadway Theater District-3. Miski György felvétele |
szintén délre, az óceán felé tartó Los Angeles folyóval. Lynwood-nál egy hídon átsuhantunk a mesterséges mederben csordogáló folyó jobb oldalára. Talán 25 kilométert haladtunk a megsűrűsödött, hol lelassuló, hol vadul nekilódul forgalomban, amikor végre elértük a Seaside Freeway-re változott nevű autópálya 1C jelzésű lehajtóját, amelynél rátérhettem a folyó bal oldalára. A híd már része annak a West Shoreline Drive-nak, amely elvezetett Long Beach város óceánparti részéhez, konkrétan a célállomásként kitűzött Akvárium (The Aquarium of the Pacific) mögötti parkolóház bejáratához.
Broadway Theater District-4. Miski György felvétele |
A jókora épület második emeletéig kellett felhajtanom, mire találtam üres beállót. Megint kisebb fejtörést okozott a parkoló automata angol nyelvű útmutatásainak követése, de végül, 11 dollár készpénz ellenében, úrrá lettünk a helyzeten. Alkalmi vétel, ahogy a felejthetetlen Rejtő Jenő mondaná.
Lifttel mentünk a földszintre, s jókora meglepetést okozott, hogy a nesztelenül suhanó elevátor ajtaja egyből a napfényes szabadba nyílt.
Egy túlmozgásos diákokból álló
Broadway Theater District-5. Miski György felvétele |
A tengeri (óceáni) élőlények világát bemutatni hivatott, kívül-belül tetszetős, elegáns épület tervezői nem sajnálták a pénzt,
Broadway Theater District-6. Miski György felvétele |
Broadway Theater District-7. Miski György felvétele |
A 8th és a Hill St sarka. Miski György felvétele |
Akkor kezdett derengeni az agyamban, ami napokkal később bizonyossággá kristályosodott bennem, hogy ezek az amerikaiak beteges szenvedéllyel rajonganak az illúziókért. Hiszen mindenük a külsőség, a látszat, otthonosabban érzik magukat a maguk teremtette, színre-szagra markáns, pörgősre hangolt álomvilágban, mint az unalmasnak ítélt valóságban. Az egész világ ismeri a közhelyszámba menő megállapítást, miszerint az amerikaiak mennyire gyerekesek, naivak.
Downtown, Grand Ave-1. Miski György felvétele |
Downtown, Grand Ave-2. Miski György felvétele |
Előtérben a közkönyvtár, háttérben az U.S. Bank Tower. Miski György felvétele |
Long Beach, Aquarium-1. Miski György felvétele |
A parkolóból kikanyarodva a csinos Hyundait rákormányoztam a Shoreline Dr-ra, majd a pár száz méterre fekvő Santa Cruz Parknál egy lehajtón áttértem a West
Long Beach, Aquarium-2. Miski György felvétele |
Long Beach, Aquarium-3. |
Long Beach, Shoreline Aquatic Park. Miski György felvétele |
A park északra néző
Long Beach, Queen Mary. Miski György felvétele |
Az öblök algáktól lepett, méregzöld vize felett a levegőből zsákmányukra leső pelikánok keringtek. Kiterjesztett, vitorlázó szárnyaikat a legváratlanabb pillanatban összekapták, s hatalmas csőrükkel lefelé, eleven rakétaként csapódtak a halaktól hemzsegő óceánba. Ritkán vétették el.
Kicsit odébb fordítva a tekintetet, a végtelen óceán leírhatatlan kékje, s felette a makulátlan
San Pedro, Point Fermin. Miski György felvétele |
Miután kellőképpen kigyönyörködtük magunkat a kivételes panorámában, autónkkal tovább indultunk Rancho Palos Verdes felé. A Gaffey St-en visszafelé haladva eljutottunk ahhoz az enyhe kanyarral fűszerezett kereszteződéshez, ahol rátérhettünk a West 25th Street-re. A nyugatra tartó út négy kilométerrel később nevet változtat, s onnantól Palos Verdes Drive South néven, kétszer kétsávos útként fut tovább.
Point Fermin világítótornya. Miski György felvétele |
A San Pedro-i világítótoronnyal ellentétben a Point Vicente Lighthouse a hagyományos világítótorony-építészet jellegzetes terméke. Kőből épült, meszelt falú, szabályos kör alaprajzú, és hozzávetőleg harminc méter magas. A körülötte fekvő területet erős kerítés fogta közre, odabent a parti őrség három épülete látszott, az autók ki- és beléptetése masszív fémkapun át történt, idegenek számára tilos a bemenet. A meredek, kopár part, amelynek félszigetszerűen kiugró földnyelvén a világítótorony állt, izgalmasan színes partfallal szakadt az óceánba. A vörösnek, sárgának, barnának és narancsnak ecsettel kikeverhetetlen kombinációja üde színfoltot képviselt a táj többi részére rátelepedő zöld és kék monoton dominanciája mellett.
Kilátás Point Fermintől északra. Miski György felvétele |
Egy pelikán és egy levakarhatatlan potyaleső. Miski György felvétele |
A parkolóból kihajtva ismét a luxusvillákkal és nyaralótelepekkel tűzdelt terjedelmes félsziget háromnegyedét körbefutó Palos Verdes Dr-ra tértünk, amelyen immár északi irányba igyekeztünk tovább.
Hat kilométer múlva befutottunk a félsziget északnyugati nyakát elfoglaló Palos Verdes Estates városkába, ahol rátértünk a Pacific Coast Highway-re. Annak a legendás 1-es számú
Point Vicente. A távolban Santa Catalina szigete. Miski György felvétele |
Aznapra, vagyis hétfőre egyetlen tervezett program maradt, mégpedig a Palos Verdes Estates-től legfeljebb 5 kilométerre, északra fekvő Redondo Beach kikötőjének meglátogatása.
Point Vicente. Miski György felvétele |
A tetszetős nyaraló- és lakóházak között nyílegyenesen vezető főúton rekordidő alatt jutottunk fel Redondo-ig, ám amint a Pacific Coast főútról a kikötő felé vezető Herondo St-re fordultam, éreztem, hogy egyetlen porcikám sem kívánja az újabb, fárasztó óceánparti sétát. Vagy a kikötő árusbódéi közötti téblábolást, miközben úgysem veszünk semmit az értéktelen, gagyi cuccokból.
Magam is meghökkentem a minden előzmény nélkül felszínre törő érzéstől, de valami okból elegem lett a gyönyörű víz látványából, elegem lett a máskor annyira imádott vakító napsütésből, a bőrömet égető kaliforniai forróságból. Elegem lett a napok óta rám zúduló jóból. Nem szoktam hozzá a tömény boldogsághoz, s a nagyobb negatív terheléshez szokott, az erőteljes hazai konfliktusokon edződött lelkivilágom mint idegen,
ismeretlen anyagot, ki akarta vetni magából a színtiszta jót. A hülye.
Point Vicente Lighthouse. Miski György felvétele |
Csakhogy eközben fájdalmasan hiányzik az egymagában élő anyám, hiányzik a csaknem idegennek számító lány gondjaira bízott kutyám. Hiányzik a hazám, az a kicsi, alig jegyzett Magyarország, amiről az itt élők jó része azt sem tudja, hol keresse a térképen! Gyorsan nyeltem egy nagyot, mielőtt a szemem sarkán kibuggyant volna az árulkodó könnycsepp, mert még Anikóm előtt sem akartam jelét adni a bennem dúló érzelmi viharnak.
De ahol nagy a szükség, közel a segítség. A kocsival körülbelül ekkor értem el a kikötő melletti North Harbor Drive-t, ahonnan megláttam az AES Redondo Beach áramszolgáltató (vagy erőmű) nem túl nagy távolságban emelkedő, négy ronda gyárkéményét. Az idilli tájba sehogy sem illő, kimondottan taszító látvány hatására egyből lehűltem, kijózanodtam, helyrezökkentem, mondhatni újból a régi önmagam lettem. No lám, ki gondolta volna: az áramtermelő ágazat eme négy disszonáns képviselője vizuális úton felszívódó, hangulatjavító medicinaként hatott rám. Mintha szélvihar fújta volna ki belőlem a zsigereimet csípő, gyomromat szorító, szívemet facsaró érzelgősséget. Anikóra néztem, és nyíltan kimondtam, amit gondoltam: semmi kedvem itt megállni, menjünk inkább haza, úgy értem, a hollywoodi motelba. A kicsim ösztönei általában jól működnek, rám pillantva most is megsejthetett valamit, mert egyből beleegyezett.
Inglewood-on való áthaladásunk közben ránéztem a benzinmutatóra, talán félig volt a tank. Mióta az Alamo-nál átvettem a kocsit, nem jártam benzinkútnál. Mivel másnap, azaz kedden, hajnali négy körül terveztünk indulni Las Vegasba, indokoltnak látszott megtankolva nekivágni a meglehetős távnak.
Figyelni kezdtem, merre látok kutat. A West Slauson Ave sarkán máris megláttam a Shell emblémáját, behajtottam az állomásra. A hat kút közül csak egynél állt autó. Gondoltam, most senki sem zavar, megragadom az alkalmat, és kipróbálom a bankkártyás önkiszolgáló módszert. Ahogy azt idehaza, az interneten látott rövidfilmekből igyekeztem eltanulni. Rövid leszek: nem jött össze. Szégyenkezve oldalogtam be a kutak melletti üzletbe, ahol, mint a világon mindenütt, mindenféle apróságot, üdítőt, édességet, újságot stb. árultak, de annak is ide kellett fáradnia, aki készpénzért akart tankolni. Köszönés után - hi! és good morning!, így, egymás után, biztos ami biztos alapon - átnyújtottam a bankkártyát a kasszánál ülő hölgynek, s a szegényes angol szókincsemmel igyekeztem megértetni, hogy szeretném a nem tudom, hányas kútnál álló autót 87-es naftával telenyomatni. Gasoline, full, please - hát valahogy így, szép öcsém. Sebesen papírra vetettem a 87-es számot, s az üvegablakon át a kacéran csillogó Hyundai felé mutogattam. Próbáltam megnyerően mosolyogni, a siker érdekében épp csak táncra nem perdültem. De, csodák csodája - úgy látszott -, a hölgy minden igyekezetem ellenére megértette a szándékomat. Full? - kérdezte vissza háromszor is. Ja, illetve yes, full, full, full! Egy kedves mosoly kíséretében visszaadta a MasterCard kártyát, és intett, mehetek a kocsimhoz, most már szentség, hogy tudok tankolni. Számlát is nyomtatott, aminek az alján valami hetvendollárnyi összeg szerepelt. Kis híján felcsuklottam a meglepetéstől, mert akárhogy osztottam-szoroztam, ez nagyon soknak tűnt a fél tank benzinért. Minden benzinkútnál ki volt írva egy messzire virító táblán a nafta gallononkénti ára (egy gallon nagyjából négy liternek felel meg), s ha nincs nagyon magánkívül az ember, tíz másodperc alatt kiszámolja fejben, hogy mekkora kiadásra számíthat. Az én hevenyészett számításom és a számlán megpillantott összeg között kibékíthetetlen ellentét feszült. Hogy egy húzós képzavarral éljek. Felhős homlokkal, zavart arccal álltam neki a töltésnek. Idegesítő kételyeim nyomot hagyhattak a képemen, mert a kocsiban ülő Anikóm rákérdezett, mi a gond. Szó nélkül mutattam a blokkon szereplő végösszeget. Megvártam, amíg csurig lett a tank, s lám, nekem lett igazam, nem a számlának. A kút digitális kijelzője szerint a betöltött gallonmennyiség valamivel több, mint 38 dollárt ért. A kezemben tartott számla ennél harminc valahány dollárral többet tüntetett fel, tehát alighanem átvágtak - gondoltam fokozódó ingerültséggel. Vagy inkább elkeseredetten. Elkeseredetten attól, hogy még a több vonatkozásban eszményített Amerikában is akadnak pitiáner csalók. Nehezen titkolt indulattal tértem vissza a kasszás hölgyhöz, aki az affér után bukott angyal volt a szememben. Ám ő minden izgalom nélkül, ártatlanságról tanúskodó mosollyal fogadott. Elbizonytalanodtam, mert időközben eszembe jutott, hogy amikor az előbb full-t full-ra halmoztam, a mosolykirálynő tán azt hitte, tök üres a tank, s ezért vont le a kártyámról csaknem dupla összeget. Pár másodperc múlva megint szükség volt a MasterCard-ra, az általam ismét aranyos teremtéssé minősített hölgy új számlát nyomtatott, amin már a valós összeg szerepelt. Szent lett a béke. Hosszú időre elváló jó testvérek búcsúznak egymástól olyan szomorkás félmosollyal, mint mi ketten, de mennem kellett, új kalandokra csábított a nagyvilág. És különben is, nős voltam. Éteri gondolataimból az én örök drágám, Anikó józanított ki, aki a kúttól való kiállás közben azt találta mondani, így sem biztos, hogy nem csaptak be, majd meglátjuk otthon, amikor az OTP kiküldi a részletes számlakivonatot. (Azóta hazajöttünk, és az OTP számláján a 38 dolláros kiadás szerepelt, a benzinkutas hölgy tehát nem nézett madárnak, egyszerű félreértés adódott.)
Félórával később befordultam a motel udvarára, és a nap hátralévő idejére kimenőt adtam az autónak. Megszolgálta.
A Hyundai tehát pihenni vonult a másnapi nagy menet előtt, nem úgy mi. Pár percnyi lazulást követően átmentünk az átelleni sarkon üzemelő gyógyszertárba, ahol 14 dollárért naptejet vettünk Anikó lángokban álló, csúnyán leégett vállára. Utána a jó öreg Hollywood Liquor-t, a közértek közértjét kerestük fel, ahol, tekintettel a másnapi nagy túrára, a szokásosnál többet költöttünk. 45 dollárt hagytunk ott, aminek a javát a bevált üdítők és a fémdobozos kávék tették ki.
A közért melletti üzlet egy kínai érdekeltségbe tartozó pizzázó volt. A pult mögött nyüzsgő, ráncos arcú maminál rendeltünk két nagyméretű pizzát. A helyben sütött termékre legalább húsz percet vártunk. Midőn végre elkészültek, a szófukar néni akkurátusan dobozokba csomagolta őket, kifizettük a kettőért járó 30 dollárt, s abban a reményben siettünk vissza a motelbe, hogy most aztán alaposan belakunk a friss finomságokból. Igen ám, de az én szalámis pizzám úszott a sárgás-piros zsírban, az íze sem volt az elvárt frenetikus. Két szeletnél több nem ment le a torkomon. Anikó hasonlóan járt a maga tésztájával, úgyhogy megfogadtuk, az öreglánynál nem veszünk több kaját.
A fürdőszobában levakartuk magunkról a kalandos nap szürke hordalékát, s miután a fényképezőgép akkumulátorát feltettem a speciális töltőre, és az ébresztőórát beállítottam fél négyre, aludni tértünk. Máskor nem feküdtünk volna le olyan korán, de tudtam, hogy másnap amerikai utunk legkeményebb napja vár ránk. Eleve a Las Vegasig vezető út négy órát vesz igénybe, ebből az első másfél-két órát sötétben kell megtennem, s akkor még csak megérkezünk a Bűn Városába.
Jó éjszakát!
Hétfőn 235 dollárt költöttünk, és 81 mérföldet autóztunk.