2014. május 17. szombat (kilencedik nap)

A kocsit a szerződés szerint délelőtt 11-ig kellett leadnunk az Alamo-nál, de 9-re szerettem volna túl lenni az egészen.
Korán reggel 

A Hollywood Blvd és a La Brea Ave szombat reggel. Miski György felvétele

kisétáltam a Hollywood Blvd és a La Brea Ave kereszteződéséhez, hogy búcsúképeket készítsek a kelő Nap vérvörös sugaraiban fürdőző, félig még alvó Hollywoodról. Vagy félórán keresztül fotóztam mindent, amihez az elmúlt pár napban a legcsekélyebb személyes közöm volt. A végére egészen meghatódtam a visszavonhatatlan búcsútól. A legszívesebben leültem volna egy útszéli padra, és órákon át bámultam volna az ébredő városrészt. 

A La Brea Ave délre mutató szakasza. Miski György felvétele

Anikóval előző este összepakoltunk mindent, így csak levittük a bőröndöt és a többi, kisebb csomagokat a csomagtartóba, kijelentkeztünk a portán, és a La Brea Ave-n indultunk Inglewood felé. Az első benzinkútnál teletöltöttem az autót, ami 50 dollár kiadást jelentett, de tele tankkal vettem át, és úgy is kellett leadnom. 
Hamar az Aviation Blvd-on voltunk, ahol befordultam a kocsik visszaadása feliratú kapun. A járgány leállítása után egy nagydarab, Alamo-egyenruhás nő körbejárta a Hyundait, végiggusztálta, nincs-e a karosszérián karcolás vagy komolyabb sérülés? A csomagtartóból kiszedette a

A Hollywood feliratú szoboregyüttes. Miski György felvétele

poggyászainkat, megnézte, megvan-e még az autóval együtt kapott GPS (megvolt, ki sem bontottuk a bőrtokjából), és a kocsi padlójára dobta a slusszkulcsot. A kezembe nyomott egy közértes blokkra hasonlító végelszámoló fecnit, és egy hivatalos mosollyal leöntött good bye-jal elköszönt tőlünk. Volt kocsi, nincs kocsi! Anikómmal egy perc múlva a repülőtérre szállító shuttle megállójában álltunk, s vártuk, hogy beálljon a kék és zöld festésű autóbusz. Amíg a járgányra várakoztunk, előszedtem a nőtől kapott, nyomtatott cédulát, s végigfutva az elszámoláson, döbbenten láttam, hogy valami 

A Hollywood Blvd és a La Brea Ave sarkán. Miski György felvétele

jelentősebb plusz tétel is szerepel rajta, 400 dollár értékben. Hoppá, ez magyar pénzre átszámolva, akkori áron, százezer forintot jelentett! Tudtommal semmivel sem tartoztunk, lévén, hogy előre fizettünk a kocsi bérléséért. Felfedezésemet meg sem mertem említeni a mellettem gyanútlanul ácsorgó kicsimnek. Emlékszem, egyből belém nyilallt a gyanú, hogy ezek csúnyán lehúztak valamivel az Alamo-nál, csak még nem tudtam, mivel. A csalódásból fakadó keserűség hideg ujjai a gyomrom és a szívem körül matattak. Nem a pénzt sajnáltam, normál esetben azt a négyszáz dollárnyi hiányt meg sem érezte volna a bankkártyánk, de a feltételezett emberi aljasságtól hányni tudtam volna.

Reggeli fények a Hollywood Blvd pálmáin. Miski György felvétele

A cetlit mindenesetre a tárcámba süllyesztettem, majd felszálltunk az időközben beálló ingyenes reptéri buszra. Hamarosan a LAX-on, annak is a Tom Bradley-ről (Los Angeles 38-ik főpolgármestere, 1973-1993 között volt hivatalban) elnevezett terminálján találtuk magunkat. A beszállásig sok időnk maradt hátra, merthogy még tíz óra sem volt, az Alitalia gépe pedig fél ötkor szállt fel Róma felé. 
Miután autó nélkül nem mehettünk messzebbre, jobb híján a repülőtér belső útjai mentén sétálgattunk, meg a nagyobb várócsarnokok egyikében ücsörögtünk a holmijaink mellett. 

A távoli domb alján a Laurel Canyon. Miski György felvétele

A hatalmas repülőtéren egyetlen ajándékboltot találtunk, ahol unalmunkban és kínzó vásárlási kényszerünkben sikerült elvernünk némi aprót. Anikóm egy Los Angeles feliratú, a város távlati képével díszített válltáskát vásárolt magának, s az ismerőseinek csip-csup apróságokat. Ezekért 73 dollárt fizettünk. Én pedig, hogy mégse üres kézzel térjek haza, 6 (hat) dollárért bírtam venni egy műanyagból készült, szárnyas nőalakot és Hollywood feliratot megjelenítő kulcstartót. Olyat, amitől első látásra kivert a víz, de mivel tudom, honnan való, valamiképpen mégis örömet okoz. Ecce

A La Brea motel Hollywood Blvd-i bejárata. Miski György felvétele

homo. 
Mivel a reggeli sürgés-forgásban alig ettünk rendes ételt, további 25 dollárért különböző édességeket, s bizalomgerjesztő kinézetű csokoládékat vásároltunk össze. Unalmunkban mindet megettük. 
Egy-két órán keresztül a le- és felszálló repülőgépek fényképezésével múlattam az időt, míg oldalbordám keresztrejtvényt fejtett. Nehezen telt az idő. Megváltásként éltük meg a becsekkolás kezdetét, a bőröndünk feladását Budapestig, az irataink átvizsgálását, a személyi motozást, és egyéb barátságtalan dolgokat.

A motel udvara. Az emeleti nyitott ajtó mögött a szobánk. Miski György felvétele

 De végre a zsúfolásig telt gépen ültünk. Részben fájó szívvel, szomorkásan, hogy örökre búcsút intünk Amerikának, részben azonban lelkesen, hogy végre hazamehetünk a hihetetlen messzeségben ránk váró otthonunkba, és viszontláthatjuk szeretteinket.
Nagyon vártuk már az ismerős nekilódulást, amivel a kifutópálya végén veszteglő gép egyszer csak megindul, és nekiszalad a messzeségnek. Még egy futó pillantást vetettem a repülőtér melletti Boeing-üzem kockaépületére, s a betonon rohanó repülő egy utolsó rázkódással

Az Alamo/National kék-zöld busza. Miski György felvétele

 elrugaszkodott a földről, nekiugrott a közép délutáni tiszta levegőégnek. Másodpercek múlva elértük a hullámcsíkos partot, s a meredeken felfelé tartó gép kiszállt velünk a napsütésben kéklőn csillogó óceán fölé. Néhány kilométerre hagyhattuk magunk mögött a szárazföldet, amikor a gép erősen balra dőlt (odalent apró játékszerként tűntek fel a horgonyt vetett tankerek), s az Alitalia utasszállítója jókora kanyarral visszafordult Long Beach, azaz a kontinens felé. 
Innentől pedig, az időeltolódás miatt elénk siető csillagfényes este és éjszaka folyamán keresztülrepültük egész Észak-

LAX, és a főútjának számító World Way. Miski György felvétele

Amerikán, a túloldalán nekivágtunk a jó öreg Atlanti-óceánnak, a mintegy 12 órás repülést követően lágyan landoltunk a római Fiumicino repülőtéren. Ekkor már, európai idő szerint, kora délután volt, körülbelül negyed kettőre járt. Ja, és a lényeget ne felejtsem: a naptár szerint 18-át, vasárnapot írtunk. 
Anikó sokkal rosszabbul bírta a visszautat, mint az odavezetőt, valószínűleg egyszerre tört rá a klausztrofóbia és a tériszony, s ezen az idegtépő állapoton még a pár korty üdítővel leküldött nagyadag nyugtató sem sokat segített. Az út mindkettőnknek kínszenvedéssé vált, neki a közvetlenül megélt

Los Angeles International Airport (LAX). Miski György felvétele

félelmei és a rosszullétei miatt, nekem meg az iránta érzett permanens aggodalom keltette feszültség okán. De végre, megérkeztünk Rómába, Anikóm jobban lett, és bő másfél órával később már a budapesti repülőjáraton ültünk. Ablak mellett!
Az olasz és a magyar főváros közötti távot egy óra negyven perc alatt jártuk meg. Átrepültünk az Adria és a többé-kevésbé felhőtakaró alá rejtőzött Horvátország fölött, s délután háromnegyed ötkor Ferihegyen landoltunk. Olyan hamar itthon voltunk, hogy csak ámultam, amikor a repülő ablaka alatt feltűnt a Velencei-tó jól ismert rajzolata, aztán a

LAX, a Theme Building futurisztikus vonalai. Miski György felvétele

százhalombattai finomító ezüstös tornyai, végül pedig a budai hegyek, a lustán kanyargó vén Duna, a Parlament, az Erzsébet híd és odébb a Határ úti adótorony.
Az eső kevéssel az érkezésünk előtt állhatott el, mert, ahogy a gépből való kiszállás és a bőröndünk felvétele után a reptéri buszmegállóhoz siettünk, mindenfelé friss tócsák látszottak, s az égbolt még szürke volt az egymás hegyén-hátán tolongó felhőktől. De helyenként már felszakadozott, s mire elértük a metró Kőbánya-Kispest végállomását, itt-ott kikandikált egy-egy biztató fénysugár. 

LAX, egy Mexikóba és egy Hawaii-re készülő gép. Miski György felvétele

A metróról a Népligetnél átszálltunk az 1-es villamosra, amivel szinte hazáig, a Hungária körút és a Kerepesi út kereszteződéséig jöttünk. Mit mondjak? Ez a kereszteződés nyomokban sem hasonlított a Hollywood Blvd és a La Brea Ave pálmafás találkozási pontjára, de a mienk volt, hát persze, hogy becsültük.
Perceken belül otthon voltunk, ahonnan azonnal megeresztettem egy telefont az ebünkre vigyázó Szandinak, s már indultunk is a kocsinkkal Óbudára. Nagy volt a viszontlátás öröme: a minket a szürke hétköznapi hazatéréseink alkalmával is kirobbanó lelkesedéssel fogadó ebünknek

A LAX várócsarnoka. Miski György felvétele

a nagy csóválástól kis híján letört a farka, s mellé aprókat sikkantgatott a boldogságtól. Szandinak megköszöntük, amit értünk, illetve a kutyánkért tett, s átadtuk neki a Las Vegasban vett ajándékainkat. Illő pironkodások közepette átvette őket, aztán néhány levezető mondatot követően a kutyánkkal és a hozzátartozó holmikkal kocsiba ültünk, és meg sem álltunk hazáig. Együtt volt a család, Amerika pedig örökre velünk él az emlékezetünkben. Már csak az odakint készült ezernégyszáz fénykép, illetve a rövid videofelvételek okán is. 
Ami pedig az Alamo-nál készült elszámolás utóéletét illeti. Napokkal később, amikor 

LAX. A miheztartás végett. Miski György felvétele

            Anikóval végső rovancsot készítettünk az útról, megemlítettem a kölcsönző részéről a számlához utólag hozzácsapott 400 dollárt, amiről jó ideig azt hittem, hogy valamiféle trükkös jenki átverést takar. Ám időközben addig agyaltam a folyvást nyugtalanító eseten, amíg rá nem jöttem a megoldásra. Nem, nem vertek át minket odaát, hanem mi nyúltunk mellé, s az amerikaiak, teljesen érthető módon, utóbb megfizettették velünk a felárat. Mi is történt valójában a kölcsönzőnél?
Korábban írtam róla, de emlékeztetőül felidézném, hogy Los Angelesbe érkezésünkkor a reptérről mindjárt az autókölcsönző Alamo-hoz vitt az utunk. A nagyképű adminisztrátor

LAX, egy felszálláshoz készülő erőgép. Miski György felvétele

udvariatlan volt ugyan, de szakmailag nem hibázott. Amikor a papírokkal kapcsolatos ügyintézés végeztével átirányított minket a teremgarázsba, kellőképpen hangsúlyozta, hogy a "medium", azaz a középkategóriás kocsik közül válasszunk. A garázs mennyezetéről lógott is ilyen feliratú fémtábla, alatta kettős rendbe állított, pofás autók sorakoztak. Csakhogy a szemközti kocsisort még tetszetősebb járgányok alkották, s mi akkor nem vettük észre az ezek fölé függesztett, "fullsize" táblát. (Utóbb én is csak akkor láttam meg, amikor

LAX, ez a repülő már elment. Miski György felvétele

a kint készült fotók számítógépre vitele közben a teremgarázsban készült képekhez értem.) Mivel Anikómmal jóhiszeműen úgy hittük, hogy ezek is a választható autók közé tartoznak, kinéztük magunknak a legszebbet, a Hyundai Sonata-t, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, beültünk és vittük. Érdekes, hogy az Alamo telephelyéről való kihajtásnál, amikor a két portás hölgy utoljára ellenőrizte a kölcsönzői dokumentumokat, ez ügyben nem szóltak semmit. Arra emlékszem, s korábban ezt is említettem, hogy amíg Anikóval a leeresztett sorompó előtt 

Valahol Horvátország felett. Miski György felvétele

várakozó kocsiban ültünk, a hölgyek valahová megeresztettek egy rövid telefont, amiről az hittük, hogy a protokoll része. A telefonálás befejeztével felemelték a sorompót, és lágy csuklómozdulattal intettek, hogy indulhatunk. A történet többi része ismert, az álomautóval mentünk, amerre mennünk kellett. 
Megjegyzem, miután a kocsit 395 mérfölddel vettem át, s leadáskor a kijelző 1970 mérföldet mutatott, ez annyit tesz, hogy a három államban (Kalifornia, Nevada, Arizona) összesen 1575 mérföldet, vagyis 2520 kilométert vezettem. Ez akkora távolság, mintha 

Budapest fentről. Kelenföldet épp elmossa az eső. Miski György felvétele

a Budapest és a horvátországi Rovinj közötti útvonalat négyszer járnám meg.
De vissza a végelszámoláskor feltüntetett plusz összeghez! Nos, a kölcsönző ahhoz az Amerikában - úgy tűnik - bevett gyakorlathoz folyamodott, miszerint üzleti megfontolásból szó nélkül hagyta, hogy a kedves kuncsaft tévedésből vagy szándékosan, magasabb (vagy éppen alacsonyabb) kategóriájú autót válasszon, mint amilyen az előzetes foglalásban szerepelt. Ez, miként az ábra mutatja, odaát teljesen legális, megengedett eljárás. Ezek szerint ilyen esetekben az a szokásos ügyintézési mód, hogy alacsonyabb 

Itthon, édes otthon. Miski György felvétele

kategóriájú jármű használata esetén leadáskor visszatérítik, magasabb kategóriára való átnyergelésnél viszont utóbb rászámlázzák a szerződésben ténylegesen szereplő kategóriához viszonyított különbözetet. A mi esetünkben hozzáadták a napi ötven dollárnyi felárat, ami nyolc napra (nem értem, miért nem kilenccel számoltak?) 400 dollárt tett ki. Szóval, Amerika becsületén, legalábbis a konkrét esetben, nem esett folt. 
Még egy utolsó, a kinti költekezéshez kapcsolódó gondolatsor. 
Végül is, odaát mindösszesen körülbelül kétezer dollárt költöttünk (ebben benne van az autókölcsönzői ráadáspénz is), aminek a zöme benzinre, kajára, ajándékokra, a különböző szórakoztató intézmények belépőjegyeire, s néhány egyéb kategóriába tartozó kiadásra (pl. autómosás, parkolás) ment el. Ennek az összegnek pont a duplája, négyezer dollár állt költőpénzként rendelkezésre. A felét sem költöttük annak, amit költhettünk volna, ezzel együtt jól éltünk. Mindent összevetve, jól éreztük magunkat Amerikában, én, ha tehetném, holnap ismét útnak indulnék. És megint Los Angelesbe, megint Kaliforniába. Azonban nem élnék ott. Legfeljebb akkor, ha odaszülettem volna. De ez a hajó elment. Sebaj, mindenképp megérte kimenni, de még inkább visszajönni!  

Utóirat: az amerikai útról szóló blogbejegyzések 2018. március 5. és április 3-a között készültek, hiteles és autentikus forrásmunkául a tengerentúlról visszatérve azonnal (2014 májusában) megírt naplóm szolgált. A blogban szereplő 278 fotó (remélem, jól számoltam), egy kivételével (Hollywoodland az 1920-as években, fekete-fehér), saját felvétel. 

Üdvözletem a türelmes olvasónak: Miski György