2014. május 14. szerda (hatodik nap)

Öt órakor, szürkületben ébredtem, s olyan frissnek éreztem magam, hogy azonnal felkeltem, és a mosakodást követően felöltöztem. Tele voltam energiával, tettrekészséggel, kíváncsisággal; olyan mértékű lelkesedés szállt meg, mint egy első balatoni nyaralására készülő kiskölyköt, egyszóval minden pórusomból sugárzott az életigenlés. Amerika határozottan jót tett a vitalitásomnak, tulajdonképpen megfiatalított. 
Az elmondása szerint az éjjel 

Las Vegas-i pirkadat. Miski György felvétele

istenit alvó Anikó nem sokkal maradt le mögöttem, minek következtében fél hatkor már a recepciónál álltunk, és gond nélkül kijelentkeztünk. A szobafoglalással járt volna kettőnknek az ingyen reggeli, ám mivel emiatt a csekélység miatt nem akartunk maradni, a recepciós hölgy kedvesen átirányított bennünket a néhány lépésre lévő szállodai pékséghez, ahol sütemények formájában megkaptuk az elmaradt reggelit. 
A Hyundait jó egészségben és épségben találtuk a megvilágított parkolóban. Berakodtunk a csomagtartóba, aztán a hajnal álmos fényei mellett a lovak közé csaptunk. Első úti célunk a Nevada és Arizona határát jelentő Colorado folyón épült, a szállodánktól légvonalban körülbelül 35 kilométerre eső Hoover Dam (Hoover-gát) volt.
A parkolóban éjszakázó autó hűvös belső térrel fogadott, de a ráadott fűtéstől hamar felmelegedett, s már nem fáztunk. Némi motorjáratás után kifordultam a parkoló mellett futó East Flamingo Rd-ra, az első lámpás kereszteződésnél balra befordultam a South Las Vegas Blvd-ra, és ezen addig haladtam délre, míg magam mögött hagytam a McCarran repülőteret. Az út hídja áthaladt a Bruce Woodbury Beltway (215-ös államközi autópálya) felett. A túloldalon mindjárt lefordultam a hídról, és rátértem a sztráda keleti irányba haladó sávjára, amiről, pár kilométerrel odébb, Hendersonnál, ráfordultam az itt egyszerre 95-ös és 93-as (s egyben 515-ös államközi) jelzést viselő Great Basin (Veterans Memorial) Highway-re. A kitűnő minőségű út hamarosan kiért a sűrűn lakott területről, egy darabig kopár hegyek között kanyargott, áthaladt a Hoover Dam építőmunkásainak közeli elszállásolása céljából valamikor az 1930-as évek legelején alapított, azóta jelentős várossá alakult Boulder City-n, aztán máris elértük az út másik oldalán látható Hacienda Hotel and Casino-t. A szálloda azóta nevet változtatott, jelenleg Hoover Dam Lodge néven üzemel.
Ettől a ponttól figyelni kellett, mert a közeli 2-es számú kijáratnál le kellett térnünk a pályáról, hogy aztán kétszáz méterrel odébb, elhaladva az autópálya hídja alatt, ráállhassunk a duzzasztómű felé tartó, keskeny és kanyargós útra. 
Mintegy háromszáz méterrel az erőmű előtt, micsoda meglepetés, háromtagú, gépfegyveres rendőrposzt állított meg, de a gyors iratellenőrzést követően folytathattuk az utunkat. 

A Hoover Dam Arizona állam felől fotózva. Miski György felvétele

A gát közelébe érve parkolót kerestünk. Elsőre nem jött be a dolog, mert egy közvetlenül előttünk haladó személyautó megtréfált minket. Anikómmal azt hittük, abban is a gát megtekintésére érkező turisták ülnek, s gondoltam, jó lesz a nyomukban maradni, mert a sofőr nálam biztosan jobban ismeri az utat. Ismerte is, csakhogy miután szorosan mögötte haladva átjutottunk egy keskeny vaskapun, amin túl egy gyanúsan szűk parkolóba értünk, derengeni kezdett, hogy itt valami nem stimmel. Az idős vezető mosolyogva szállt ki az autójából, és még számomra is érthetően elmagyarázta, hogy az erőmű üzemi területére tévedtünk, menjünk ki, ahol bejöttünk, mert a turisták számára fenntartott parkolók még arrébb találhatók. A kínos affért követően pironkodva sompolyogtam ki a Hyundaijal a cseles vaskapun túlra. Még vagy fél kilométert vezettem, mire elértük a félköríves betongátat, és a tetején vezető úton, az előírt lassú tempóban, átgurultunk a Colorado másik oldalára.

A Hoover Dam reggel fél nyolckor. Miski György felvétele

Már innen, a gátról látszott, hogy nem akármilyen építményhez érkeztünk, de igazából akkor láttuk be a környéket, amikor a gáton átérve egy emelkedő lábánál találtuk magunkat,
s a meredek úton felhajtottunk a második parkolóhoz. A kocsiból kiszállva, s a kora reggeli friss levegőt mélyen magunkba szíva, körbenéztünk az egyelőre csendes tájon.
Alattunk, mint hosszan elnyújtott, méregzöld színű állóvíz, a Colorado folyó rezzenéstelen vízfelülete nyújtózkodott. A viszonylag szűk medret kétfelől magas és meredek, kopár hegyoldalak fogták közre. A hegyek lábánál, a vízszint fölött, mintegy húsz méter széles fehér sáv húzódott, jelezve, hogy valamikor - hosszú idő át - a mainál jóval magasabb volt a folyó vízállása. Csend és nyugalom ülte meg a reggeli éles 

A gát, és hátterében az autópálya magas hídja. Miski György felvétele

napfényben fürdő környéket, a turisták többsége ilyenkor kelt ki az ágyából, zajos rohamukat órákkal későbbre valószínűsítettem. 
A parkolóban hagyott, lezárt kocsitól kényelmes sétatempóban visszaereszkedtünk a gáthoz, s könnyű menetben átgyalogoltunk a Colorado nevadai oldalára. Miután alaposan megnéztünk minden külső látványosságot, a kocsival felmentünk a legmagasabban fekvő, mind közül a legterjedelmesebb parkolóba, amely egyben kilátóhelyként is funkcionált. Az 1931 és 1936 között épült, Herbert Hoover elnökről elnevezett duzzasztó, amely elektromos energiával és tiszta édesvízzel látja el a közelebbi és távolabbi városokat, valamint az ipari és mezőgazdasági létesítményeket, a

Nem mérges, csak álmos. Miski György felvétele

járulékos kiszolgáló létesítményekkel együtt Nevada állam területén fekszik. (A betongáton van ugyan egy 1955-ből való, a két állam határát a gát középpontjában megjelölő fémtábla, de ez "felezés" a folyóra és a betonívre vonatkozik, a gát mögötti üzemi épületekre nem.) Gondolom azért, hogy ne két állam bajlódjon a működtetésével, s különben is, a termelt áram nagy részét a nevadai Las Vegas hasznosítja. A parkolókhoz vezető aszfaltút melletti domboldal lábánál közepes méretű, Arizona - a Grand Canyon állama (országa, földje) szövegű tábla teszi egyértelművé, hogy melyik tagállam földjét tapossuk.    

Sarokba állítva. Miski Györgyné felvétele

Legalább egy óra telt el, mióta megérkeztünk az erőműhöz, s bár tetszett az összkép, eleget láttunk belőle, mennünk kellett. 

Negyedórával később, nagyjából azon a részen, ahol korábban lejöttünk róla, visszaálltunk az autópályára. Miután a magasban elhúzó sztrádahídon áthaladtunk a Colorado folyó felett, egyértelműen Arizonába érkeztünk. 
A híd után délkeletre forduló, minden korábbi elnevezését elhagyó, egyszerűen 93-as számozásúra váltó út szélén a Kingman város irányába mutató táblákat lestük, hiszen a távoli városka, mint éjszakai vándornak az esthajnalcsillag,

Nevada/Arizona, Hoover Dam. Miski György felvétele

            vezérfényként tűnt fel az ismeretlen vidék képletes sötétjében. 
De nem kellett különösebben nagy távot befutnunk ahhoz, hogy egyre közelebb érezzük magunkat a legendák végtelen szurdokrendszeréhez, a Colorado folyó által évmilliók alatt kivájt Grand Canyonhoz, legalábbis annak nyugati részéhez. A Hoover Dam után mintegy 40 kilométerrel máris megpillantottuk Dolan Springs nagyméretű, kopottas helységnévtábláját, ahol is balra lehajtva a főútról, betértünk a városnyi területen fekvő, szétszórt faházakkal, lepukkadt lakókocsikkal, esetenként valódi téglából rakott házacskákkal lazán beépített 

Arizona, a Grand Canyon országa. Miski György felvétele

  "faluba". Merthogy Dolan Springs európai értelmezés szerint falunak számít, már ha számba vesszük az összes épületet, amik a szürke homokon mindenfelé vígan termő, embernél magasabb kaktuszok között fel-feltünedeznek. Kerítésnek, földbe vert karónak, vagy a birtokhatárt egyéb módon kijelelő műtárgynak híre-hamva. Minden második (belül üres, kipakolt) lakókocsi tárva-nyitva álló ajtókkal jelezte, hogy ott bizony huzamosabb ideje nem él senki, lakói valamerre tovább álltak, s mostanság talán a húsz mérfölddel odébb

A csúnyán leapadt Colorado folyó. Miski György felvétele

fekvő, következő indián településen élő rokonság vendégszeretetét élvezik. Ez itt ugyanis a hualapai indiánok földje volt, a fehér faj Amerikában való megjelenése előtt ennek a törzsnek a tagjai népesítették be a tágabb környéket. Övék volt a Grand Canyon errefelé eső szakasza is, amelynek egy részét - a híres Eagle Point-nál látható Skywalk kilátó megépítése miatt - az amerikai állam egy mindkét fél számára előnyös kölcsönszerződéssel visszabérelte tőlük. 
A sivatagi porban fuldokló Dolan Springs bizony nem a nagyvilági Las Vegas. Itt az életnyomok kimerülnek néhány 

A Colorado folyó gát mögötti része. Miski György felvétele

űzött tekintetű kakas őrült kárálásában, és a kocsikerekek alá terített aszfaltcsík útszéli porában valahonnan valamerre bandukoló magányos emberek látványában. Időről időre persze áthalad itt néhány autó, de azok vagy célzottan a Canyonhoz tartanak, vagy onnan jönnek, a klímával hűtött autók mélyéről idegen arcok bámulnak az idegenkedve visszanéző itteniekre, s mindenki örül, hogy először és utoljára látta a másikat. 
De nem addig van az! Mit fikázom én itt ezt a mesebeli világvégére való települést, amikor, példának okáért, igenis van neki - banképülete. Na, nem éppen nagyvilági. Földszintes, meg pont úgy néz ki, mint amelyik kizárólag fennhéjázásból viseli homlokzatán a "Bank" feliratot. De hát jól olvashatóan ki van írva, mindjárt a bejárat fölé, hogy bank. Akkor pedig az. Az írás hatalom. Hiszem, ha akarom. 
De a falu igazi csodája (és ezt minden gúny nélkül, őszinte elismeréssel írom) a helységet hosszában átszelő Pierce Ferry Road nagy kanyarja mentén látható emeletes, vadonatújnak látszó iskolaépület, amelybe, ránézésre, legalább háromszáz nebuló járhat oktatásra. Merthogy olyan méretesre építették. A vörös cserepes tetőzet alatt mintaszerűen sima, vakolt és vakítóan fehér falrészek váltakoztak a nyers téglás szakaszokkal, az ablakok nagyméretű üvegtáblái kápráztatóan csillantak, az épületet közrefogó füvesített, bokrosított park gondozott oázisként zöldellt, s mindezt a magas, kovácsoltvas kerítés foglalta egységes keretbe. Ahogy a lágyan duruzsoló kocsinkkal lassan elhajtottunk előtte, azt hittük, valami elitképzőnek a pusztába kihelyezett részlegét látjuk. De nem, mert a bejárat melletti táblán a Dolan Springs-i általános iskola (Elementary School) feliratot olvashattuk. Körülötte mindenfelé lepusztult, elhagyott lakókocsik, mint jelenleg szóba jöhető lakáslehetőségek, de a jövő ifjú reménységei akkor is ide, az új iskolába járnak okulni, s mire felnőnek, talán már csak emlékfotókon látják viszont szüleik (és régi

Arizona, Grand Canyon, Eagle Point. Miski György felvétele

önmaguk) nyomorúságos otthonait. Sok sikert, srácok!
Végre kiértünk a se széle, se hossza településről, s a forrón tűző Nap alatt épp rá akartam kapcsolni, hogy mielőbb odaérjünk a még mindig távoli szurdokokhoz, de a több helyütt ujjnyi szélesen repedezett aszfaltburkolatot három, egymástól távol eső ponton is munkások tucatjai javították. Az értelemszerűen lelassult forgalmat a környező erdőségen keresztülvezető földutakra terelték, ennek következtében viszont hosszabb időn át gyakorolhattam a türelem erényét. Egyszer azonban minden megpróbáltatás véget ér, s végre-valahára a Canyon közelébe jutva, bekanyarodtunk a helyi kis reptér és a forgó

Eagle Point,a mélyben a Colorado folyó. Miski György felvétele

rotorjaik miatt dühös gépdarazsaknak tűnő helikopterek leszállóhelyei közé ékelődött autóparkolóba. A kocsit kötelező volt itt letenni, innen a szinte egymás sarkára hágó buszjáratok vittek mindenkit a környék jobb kilátóhelyeihez. 

Eagle Point a Skywalk kilátóval. Miski György felvétele

A parkolótól húsz méterrel odébb földszintes irodaépület állt, a pultokra kitett katalógusokból több buszos túralehetőség közül lehetett választani. Mi arra fizettünk be, amelyik először egy indián falu élethű másához, onnan az Eagle Point-hoz, s végül a Guano Point-hoz vitt el. Kettőnk busz- és egyben túrajegye 140 dollárt tett ki.
Az értékes jegyekkel a kezünkben beálltunk az épület túloldalán lévő buszmegállóban várakozó tömegbe, de az elsőként befutó járműre nem fértünk fel. Öt perccel később jött a másik, arra már igen, mi több, ablak melletti ülőhelyeket kaptunk. A sofőr úgy lőtt ki, mintha az életéért versenyezne, s hat perc múltán már az említett hualapai indiánoknak egy állítólag korhűen helyreállított, vagy alapjaitól felépített falujának a bejáratánál voltunk. Az üvegen keresztül elég volt egy pillantást vetnünk a falura, hogy a helyünkön maradás mellett döntsünk. Giccsparádé, műlátványosság, primitív elnagyoltság. Nem veszem a fáradságot, hogy részletezzem, mi minden verte ki nálunk a biztosítékot, de tanúm rá az utasok buszon

Az üvegaljú Skywalk kilátó. Miski György felvétele

maradt kilencven százaléka, hogy a többséget nem lehet marhának nézni. A már csak a koránál fogva is tapasztalt sofőr szintén alig várta, hogy a három buzgómócsing palimadár lebotorkáljon a lépcsőkön, és elporoszkáljon a "ranch" irányába, aztán beletaposott a gázba, és újabb tíz perc múlva végre a West Grand Canyonnál, az Eagle Point-nál voltunk. Azt a betyárját, ez nem lehet igaz! Anikómmal a Grand Canyonnál! De igaz volt.
Élelmes üzletemberek és találékony mérnökök erre a pontra álmodták meg, és állíttatták fel a 2007-ben átadott, Skywalk néven ismert kilátóépületet. Nos, nem semmi tákolmány, az biztos. Az eredményt

Skywalk. A mélyben a Colorado folyó csordogál. Miski György felvétele

elnézve, belekerülhetett pár millió dollárba az álom valóra váltása. 
A meghökkentően nagyszerű ötlet lényege, hogy a merőleges sziklafal peremén álló, emeletes kilátóépülethez oldalirányban egy patkóívet leíró, üvegpadozatú sétányt illesztettek. A félkörívben visszakanyarodó, kétoldalt korlátokkal és plexi védőfallal szegélyezett "rámpa" mintegy 25-30 méterre lóg ki a több mint ezerkétszáz méter mély szakadék fölé. A vastag, bivalyerős üvegaljzatnak köszönhetően bárki - aki veszi a bátorságot, hogy rámenjen és végigsétáljon rajta - egy 1200 méteres űr felett gyalogolhat, ami, lássuk be, nem kevés lélekjelenlétet, és nulla körül rezonáló tériszonyt feltételez.

Skywalk. Fotós turisták minden mennyiségben. Miski György felvétele

Ez valóban űrséta, azaz "skywalk" közeli élményt nyújthat. Úgy tudom, a kilátó avatási ünnepségén, a hivatalos szervek kérésének eleget téve, elsőként két veterán űrhajós, Buzz Aldrin és John Herrington járta végig az üveghidat, ezzel is hangsúlyozandó az építmény különlegességét. 
Az asszonnyal mindenesetre jó előre megbeszéltük, hogy nekünk ez túl magas labda (lesz), úgyhogy mi inkább harminc méterrel odébb, a vöröses sziklák biztonságos talaján állva, úgymond pianóban rettegünk az előttünk tátongó félelmetes mélységtől. A dolog természeténél fogva így megspórolunk egy rakás, feleslegesen megidézett félelmet, amit más alkalommal és másik helyen, okkal elsüthetünk. De nem itt! Hogyne, amikor Anikómat a létra

Az Eagle Point környéke. Miski György felvétele

 hatodik, engem meg már a negyedik fokán állva szédülés kerülget. Ide, a méltán világhírű Grand Canyonhoz a táj nagyszerűségét, egyediségét csodálni jöttünk. A csodálattól álljon el a lélegzetünk, a tömény szépség láttán szoruljon belénk a szufla, de ne a frásztól! Nem vagyunk mazochisták.
De a Skywalk-on kívül is van élet, s a projektbe ölt dollármilliók és a tartós propaganda ellenére sem hiszem, hogy onnan, mármint az üvegaljú patkóról nyílik a legszebb kilátás a környékre. A panoráma harminc méterrel távolabbról is pont olyan remek, mint a Skywalk-ról, készítettem is vagy húsz képet. Tetszett, amit láttam, örültem, hogy az asszonnyal együtt itt lehettem, de - némileg átköltve - hadd idézzem az ugyancsak páratlan Petőfit: "Mit nekem, te, zordon, Grand Canyonnak kaktuszokkal vadregényes tája, tán csodállak, ámde nem szeretlek, s képzetem hegyvölgyedet nem járja. Lenn a Lowland tengersík vidékin, ott vagyok honn, ott az én világom; börtönéből szabadult sas lelkem, ha a prérik végtelenjét látom." Hát így állunk, nem szégyellem.
E kis mentális kitárulkozás után vissza a Canyonhoz, illetve, Eagle Point-i dolgunk végeztével, a buszmegállóhoz.

Hamisítatlan hualapai indián folklór. Miski György felvétele

Ezekben az úri közönséget az egyik helyről a másikra szállító buszjáratokban az volt a nagyszerű, hogy nem kellett egy és ugyanazon járművel utaznunk. Az egyikről leszálltunk, az adott helyen addig maradtunk, ameddig jónak láttuk, majd amikor jött egy újabb járat, felszálltunk rá, s mentünk a soros látnivalóhoz. Miután a megálló közelében egy percig néztük a helyi indiánfolklór részét képező, két aranyos öregasszony által kazettás magnóból jövő zenére előadott, helyben totyogós "táncot", felléptünk a beérkező buszra. 
Utunk harmadik állomása (az "indián falu" és Eagle Point után), a Guano Point (vesd össze: Madárszar Pont) névre keresztelt kilátóhely sem volt néhány percnyi útnál távolabb. Megítélésem szerint itt sokkal szebb körképben gyönyörködhettünk, mint a reklámok révén nagyobb publicitást kapott előző helyen. A buszról való leszállásunk után Anikóm máris megtalálta a

Arizona, Grand Canyon, Guano Point. Miski György felvétele

maga plusz boldogságát, ami a megálló melletti fedett kis vásártér faasztalainak egyikére épp kipakoló indián asszonyság kézműves portékáinak gusztálásában merült ki. Illetve a szemrevételezés csak afféle előjátéknak bizonyult, mivel a végkifejlet egy nagyon csinos nyakék, és a hozzá illő fülbevalópár vásárlásában öltött testet. Az egész potom húsz dollárból kijött, és tényleg örök emlék. Az én kicsim annyira megörült a valamely környékbeli településről származó, vékony ezüstszálra felhúzott, borsszem méretű barna kristályokból összeállított ékszernek, hogy mindjárt eszébe jutott, mennyire fáradt. 

Lélegzetelállító panoráma Guano Point-tól. Miski György felvétele

A kedvemért ugyan jött még velem pár méternyit, ezalatt gyorsan körbemutattam az alattunk csordogáló Colorado által kifaragott kanyonrendszer innen belátható tíz százalékát, aztán beletörődtem, hogy noha egyáltalán nem látszik rajta, de igenis kimerült, úgyhogy az egyik padnál hagyva, egymagam mentem tovább. ("Tudod, a férfi megy, a nő pedig marad" - Bikini.) Hadd pihenjen. Távolabbról visszatekintve az asszonykámra, derűsen konstatáltam, amint Anikóm, arcán az elcsigázott emberek jellegzetes, bágyadt mosolyával, csillogó szemekkel nézegeti felékszerezett önmagát a kézi tükrében.
A Nap hevétől izzó, vörös színben pompázó kövekkel kísért ösvényen kimentem a gyalogút végében látható, a régi bányaművelés emlékeként hátramaradt nagyobb pajtaszerűség

A leégett váll. Háttérben a Grand Canyon. Miski György felvétele

       mellett emelkedő vastraverzhez. Ez lehetett az egykori bánya és az alant csordogáló, a kifejtett kőzet szállítására használt folyó közötti sodronypálya felső állomása. Az öreg csörlők még a helyükön voltak, s egy kétszáz méterrel alább látható, másik sodronytartó fémállványzat ugyancsak a régebben felhagyott bányászatról tanúskodott. Innen fentről különösen szép fényképek készültek a lépcsőzetesen kopott, néhol izgalmas színekben játszó, vadregényes szurdokokról. A képek eszmei értékén mit sem rontott, hogy az optika látómezejében gyakran tűntek fel a tehetős turistákat szállító,

Guano Point-1. Miski György felvétele

egymást két kilométeres távolságban követő, piros színű helikopterek. 
A magányos nézelődés végeztével Anikómhoz visszatérve, örömmel nyugtáztam, hogy időközben egészen rendbe jött. Mehettünk vissza a kocsinkhoz. 
Az esedékes buszra szállva hamarosan a reptér melletti parkolónál találtuk magunkat. Mielőtt utunkon tovább mentünk volna, Anikó az irodaépülethez csatlakozó kis üzletsor kávézójában legurított egy három dolláros amerikai kávét. Aki magyar létére ivott már ilyet, érti, miért hangsúlyozom az amerikai jelzőt. Cikóriaízű híg lötty, de legalább sokat adnak belőle, nagyjából félliternyit. Hiába, ahány ház, annyi szokás.

Guano Point-2. Miski György felvétele

 
Dél körül járt az idő, s egyre kérdésesebbé vált, hogy teljesíthető lesz az eredeti útiterv. Korábban ugyanis úgy gondoltam, és rögeszmém még a reggeli induláskor is életképesnek látszott, hogy a Grand Canyon-i túra után Palm Springs érintésével megyünk "haza" Los Angelesbe. Ámde menet közben módosítanom kellett az elképzelésen, hiszen az idő előrehaladta és a Palm Springs-i nagy kerülő miatt már az is kérdésessé vált, hogy a programhoz való szigorú ragaszkodás esetén aznap, vagyis szerdán visszaérnénk-e Hollywoodba. Mindenesetre elindultunk vissza Dolan Springs-be (az időközben befejeződött útfelújítások miatt ezúttal hamarabb teljesítettük a távot), onnan pedig a 93-as úton Kingman felé tértünk. A város közelébe érve egyértelművé

Guano Point-3. Miski György felvétele

vált, hogy nem éri meg a Palm Springs-i kitérő, amit egyedül az ottani temetőben nyugvó Frank Sinatra - az asszonnyal közös kedvenc énekesünk - sírhelyének felkeresése miatt ejtettünk volna meg. 
Kingman-től az egészében véve nyugatra tartó 40-es államközi úton haladtunk tovább, s amikor, mintegy 80 kilométerrel odébb, átkeltünk a Colorado folyó hídján, Arizonából egyből Kaliforniába érkeztünk. Hű, de messze volt még Los Angeles! Amikor az út menti táblákon megpillantottam a városnév mellett mérföldben feltüntetett távolságot, s azt fejben beszoroztam 1.6-al, a kapott kilométerértéktől kis híján sírva fakadtam. Hiába, no,

Guano Point-4. Miski György felvétele

öregkori érzékenység. 
És most, néhány percre elvonatkoztatva a Los Angeles felé száguldó autótól, következzen néhány személyes indíttatású gondolat az eltelt időben megismert Amerikáról, az országhoz fűződő viszonyomról, a vele kapcsolatos érzéseimről. Igyekszem nem nagyon elvont lenni. 
Amerikában, többek közt, az volt a megfizethetetlenül nagyszerű, hogy jó messzire feküdt a gondoktól túlterhelt Magyarországtól. Attól a földrajzi helytől, ahol az ember fia az egymás sarkára hágó negatív hatások miatt örökös lelki nyomás alatt vergődött, s ahol az számított okosnak, aki homokba dugta a fejét, és az bolondnak, aki, például büszkeségből, belement a szélmalomharcba. Odahaza mindig voltak feltétlenül megoldandó szituációk, amelyek, mint a kátyúkkal szaggatott utak, állandó zökkenőikkel

Kilátás a Colorado folyóra. Miski György felvétele

idegesítően dobálták, amortizálták Anikómmal közös életem autóját. Itt, a két nagy óceán között szélesen elterülő USA-ban ezt a gondhalmazt magunk mögött tudtuk, és kilenc napra kipróbáltuk, milyen az, amikor nem nyomasztanak a kelet-európai lét idegőrlő velejárói. Kaliforniában, illetve amerre még Amerikában jártunk (Nevada, Arizona), csak a kettőnk magánélete számított, minden cselekedetünk ennek lett alárendelve. Az összes amerikai programunk ezt szolgálta ki, Anikómmal mintegy társtulajdonosként, kettesben birtokoltuk a kisebb-nagyobb jelentőségű epizódok gyűjteményét. Fontos megjegyezni, hogy miként nagyszerű érzés egy személyesen megélt,

Guano Point környéke. Miski György felvétele

pozitív tartalmú komplex élménygyűjtemény "tulajdonosának" lenni, úgy nem kevésbé felemelő a nagy egész egyes részleteinek a valós idejű és helyszíni átélése, vagy, az időbeli távolodás okán, az utólagos szemlélése sem. Vesd össze: nosztalgikus emlékezés. 
Hogy a velünk odakint megesett számtalan kaland közül nálam melyik vitte el a pálmát? Ezt, utólag, minden kétséget kizáróan meg tudom nevezni: a május 14-én Las Vegastól - a Hoover Dam és a Grand Canyon közbeiktatásával - Los Angelesig tartó, 537 mérföldes (860 kilométeres) út, s azon belül ennek a távnak a Mojave-sivatagra eső része. Tehát nem annyira a lenyűgöző építészeti monstrumnak kijáró csodálattal bámult Hoover Dam, vagy az alig fokozhatóan különleges Grand Canyon látványa váltott ki belőlem jó értelemben vett traumát, hanem a se vége, se hossza Mojave-nak a bennem a végtelen szabadság boldog eufóriáját fellobbantó vidéke. A nem is kissé politikai beütésű (PR-ízű), világszerte elterjedt (terjesztett) szlogen szerint Amerika a szabadság és a végtelen lehetőségek hazája. Ebbe a tömör megfogalmazásba több szabadságféleség is belefér (üzleti, politikai, magánéleti stb.) de a rám vonatkozó értelmezés tisztán érzelmi jellegű, mindenféle materiális érdektől mentes. Erre talán nem is annyira jó kifejezés a túlságosan általánosító "szabadság" szó, sokkal találóbb a rokonértelmű, ám a lényeget illetően mást jelentő "felszabadultság" kifejezés. Hiszen valamiképpen szabadnak éreztem magam már Amerikába érkezésünk első percében is, de egészen addig a bizonyos sivatagi autózásig azt hittem, ez a kiterjedt belső nyugalom nem fokozható tovább. Aztán meglepve érzékeltem, hogy mégis létezik magasabb szint! 
Leginkább az arizonai Kingman várostól a már Kaliforniában fekvő Barstow-ig tartó, 206 mérföldes (330 kilométeres) útszakasz fogott meg. Ez a 40-es jelzésű államközi út egy része, amely Kingman-től előbb délnek, aztán a Colorado folyón túl (immár Kaliforniában) északra, végül egyenesen nyugatra tartott. Klasszikus értelemben nem minősült sztrádának, mivel a szélessége egy sáv oda, egy vissza méretű volt. Kiválóan aszfaltozott, már-már tükörsima országútról van szó. Az út közelében a sivatag homokkal kevert kövei látszottak, kissé távolabb méretes, egymástól markánsan elütő színű dombvonulatok követték egymást. Akadt köztük szénfekete színű is. Elenyésző volt a délutáni forgalom, néha öt kilométeren át egyetlen autó sem jött szembe. 
A nyugatra tartó, hosszas vezetés közben olykor mintha kívülről, madártávlatból láttam volna a délutáni napsütésben meg-megcsillanó, körülbelül 70 mérföldes (110-120 kilométeres) sebességgel haladó Hyundait. A sötét, metálfényezésű luxusautó álomszerű nesztelenséggel suhant Barstow, s azon túl a lüktető Los Angeles felé, kényelmes belsejében egy 44 éves bombázóval, és egy épphogy 60 éves jóképű fickóval, aki történetesen a csinibaba férje. Ez volnék én. Szabadok vagyunk, semmi gondunk, miénk a világ, örökké élünk! Hej, álom, édes álom, legalább te tartsd bennem a lelket!
A 40-es úton robogva nagy sokára beestünk Barstow-ba, itt pedig rátértem a 15-ös útra, arra, amelyiken tegnap reggel (mintha egy hete lett volna) Las Vegas felé száguldottunk. Menet közben eszünkbe jutott, hogy valószínűleg igen fáradtan esünk be Hollywoodba, s hogy ne akkor keljen közértbe rohangálni kajáért, elterveztük, hogy útközben megállunk valahol, ahol letudjuk a bevásárlást. Nos, alighanem én sem hinném, ha más állítana ilyet, de tény, Hesperia-tól Hollywoodig nem akadt egyetlen főút melletti bevásárlóközpont sem, ahol kiélhettük volna vásárlási szenvedélyünket. Amerikában! 
Egyszer, már nem tudom, melyik városnál, beálltam az autópálya közelében látott, szupermarketnak vélt áruház parkolójába. Lelkesen ügettünk a bejárat felé, s csak a forgóajtón túl fagyott arcunkra a mosoly, merthogy kertészeti cikkeket forgalmazó nagyáruházba tévedtünk. Nagyobb léptékben, de belül szinte minden olyan volt, mint egy hazai OBI áruházban. Szárnyaszegetten ültünk vissza a Hyundaiba, meg persze éhesen. Ennek mégiscsak közértlátogatás lesz a vége!
Egyébként hiába, hogy száz százalékosan ismeretlen terepre tévedtem, de Amerikában alig párszor sikerült eltévednem vezetés közben. Ezen ritka alkalmak egyike akkor következett be, amikor a 15-ös főúton elértük Nagy-Los Angeles keleti szélének számító Rancho Cucamonga-t, és a 15-ös útról át kellett volna térnem a nagyváros centruma felé vezető 210-esre, a Foothill Freeway-re. Ez elsőre nem jött össze, mivel egy elnézett táblakiírás miatt későn kaptam észbe, és a lebukóban lévő Nap élesen szembesütő sugarai alatt túlszaladtam az autópályák kereszteződésén. Valami elit kertvárosi részre tévedtünk, az utak mentén tetszetős, de nem túl hivalkodó magánházakkal, s egy irigylésre méltóan exkluzív megjelenésű középiskolával. Magas pálmafák és egyéb délszaki növények mindenfelé, nem is szólva a kerteket és az utak szélét ellepő ismeretlen virágok színpompás kavalkádjáról. Negyedórán át tartó, többszöri próbálkozás után rám nevetett a szerencse, és Fortuna asszony tanulságos fricskájával a fejemen, ismét jó irányba, a lemenő Nap felé kormányozhattam a kocsit. A szemembe sütő erős fénytől általában későn láttam meg a sztráda feletti közlekedési táblák feliratait, de az ösztöneimre hagyatkozva sokáig a helyes irányba mentem. Ám később újból vétettem, s Glendale-nél újfent rossz kijáratnál jöttem le a pályáról. Nagy kő esett le a szívemről, midőn húszperces, izzasztó keringés után megláttam az ismerős Los Feliz Blvd utcatáblát, s ezen, meg a Franklin Ave-n elértem a Hollywood Blvd-t. 
A motel parkolójában megkönnyebbülten vettem búcsút a lezárt kocsitól, aznapra elegem volt a vezetésből. Anikóval még elszaladtunk a kétszáz méterre lévő "közértünkbe", a Hollywood Liquor-be, ahol a viszontlátás örömére ezúttal 58 dollárt bírtunk otthagyni. A motelben ettünk-ittunk, lefürödtünk, és hanyatt-homlok ágyba zuhantunk. Micsoda két nap állt mögöttünk!
Szerdán összesen 241 dollárt vertünk el, az autóval pedig rekordtávolságot, 537 mérföldet futottunk be.