2014-es emlékképek Dél-Kaliforniáról, Nevadáról és Arizonáról

In medias res (a dolgok közepébe vágva): 2012 végén egy villanásnyi időre Fortuna asszony látómezejébe kerültem, akinek egy felületes pillantása elég volt ahhoz, hogy jelentősebb pénzösszeghez jussak. Nem volt akkora summa, hogy házra vagy új kocsira tellett volna belőle, de megütötte azt a szintet, aminél már érdemes elgondolkodni, miféle értelmes célra fordíthatnám?
Eleinte nem akadt jobb ötletem, az egész összeget állampapírokba fektettem, s bár alig kamatozott, legalább nem állt otthon készpénzben, miáltal kihúztam az oktalan költekezés méregfogát.
Mindeközben a magyar tévéadók évek óta sugározták a többnyire a Los Angeles melletti Malibuban játszódó, Két pasi meg egy kicsi címet viselő sitcom-sorozatot, főszerepben Charlie Sheennel, illetve az Alant megszemélyesítő Jon Cryerrel. Az epizódok többsége tetszett, mindet láttam, legalábbis addig, amíg Sheen a nyolcadik évadban ki nem szállt.
Gyermekkorom óta a földrajz, s ezáltal a térképek barátja vagyok. A Google műholdas térképe segítségével mind elmélyültebben tanulmányoztam Malibut, illetve a feltételezett forgatási helyszínt, Malibu Colonyt. 
Később egyre több időt fordítottam a Malibuhoz közeli, számomra teljesen ismeretlen Los Angeles utcáinak, épületeinek felfedezésére, s a szórakozásnak indult szemlélődés fokozatosan szintet váltott, mígnem heves érdeklődéssé fajult. Ráadásul azon kaptam magam, hogy valami halvány érzelmi kötődés kezd kialakulni bennem a távoli nagyváros iránt. 
Innen már csak egy lépés választott el, hogy 2013. november közepén, egy alkonyi órán belém nyilalljon a felismerés, miszerint a parkolópályára állított pénz kifejezetten arra vár, hogy életem párjával, Anikómmal karöltve felkeressem, és testközelből szemügyre vegyem a Csendes-óceán partján fekvő Los Angelest, és persze Malibut.
Aztán, ahogy az lenni szokott, evés közben jött meg az étvágy, és az eredeti úti célok mellé újabbak sorakoztak fel.

Kezdetben vala a kezdet, vagyis az utazásra való ráhangolódás időszaka. 
Miként a fenti bevezetőben említettem, 2013 végén hirtelen megvilágosodtam, s lázas optimizmusomban szinte már készpénznek vettem a Los Angeles központú, kilencnaposra tervezett amerikai utat. Az elhatározás részemről megvolt, a pénzügyi fedezet nagyja rendelkezésre állt, a többi meg, reméltem, időközben innen-onnan összejön.
A legfontosabb teendőkről hevenyészett gyorslistát készítettem, úgymint: a régebben lejártak helyébe új útlevelek készíttetése, bankkártya igénylése, az amerikai vízum, a repülőjegyek és a szállodai foglalás(ok) intézése, a költőpénz kikalkulálása.
Terveimről az első adandó alkalommal szóltam a feleségemnek. 
Nos, a józanító mélyütés onnan jött, ahonnan a legkevésbé vártam, Anikóm irányából. Mondván, ő nem akar menni, mert egy: zsigerből irtózik a repüléstől (hiába bizonygattam, hogy én is, ezért nem ültem idáig gépre), kettő: arra a kilenc napra kire bízzuk a szemünk fénye kiskutyánkat, s végül a legfőbb adu: miszerint csodálkozik, hogy képes lennék annyi pénzt áldozni Amerikára.
Ez utóbbi megjegyzésétől szívtam a fogam, ugyanakkor nem ért meglepetés, mivel életem során tapasztaltam elégszer, hogy bár a nők rengeteg jó tulajdonsággal bírnak, a nagyvonalúság nem tartozik az erényeik közé.
Néhány napba beletelt, mire ráeszmélt, hogy mégsem olyan rossz ötlet az amerikai út, s bár már optimistán és kíváncsian állt a dologhoz, a repüléstől továbbra is tartott. Félelmét azzal a tréfásnak szánt megjegyzéssel igyekeztem tompítani, hogy higgye el, magam sem lelkesedem a sokórás repülésért, viszont macerás lenne vonaton vagy autóbuszon eljutni Amerikába. Az a fránya óceán, ugye. A hajó pedig, lássuk be, feleslegesen hosszadalmas és költséges megoldást jelentene.
Megígértem, hogy az utazás során vigyázni fogok rá, azon leszek, hogy jól érezzük magunkat ebben a kivételes kalandban. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy lépteinket a sors irányítja, tehát csak remélhetem, hogy ha elvisz innen messzire, épségben vissza is vezet bennünket. Ez utóbbi, vagyis a sors akaratának vonatkozásában eszemben sem volt megosztani Anikómmal a nézetemet, gondoltam, elég lesz neki lelkiekben felkészülni a mintegy tizenhárom órás repülésre. Az egészben az lesz az emberpróbáló, merengtem tovább a jövőn, hogy miközben titkon a magam démonjaival birkózom, lesz mellettem valaki, életem párja, akiben ugyancsak tartanom kell a lelket, s ha úgy adódik, elterelni a figyelmét a félelmeit felerősítő gondolatokról.
Miután az asszonypajtás nézete markánsan megváltozott a világ túloldalára tervezett kirándulással kapcsolatban, tettünk néhány gyakorlati lépést a cél érdekében.
Elsőként egy belvárosi térképboltban beszereztem Los Angeles, Las Vegas és San Diego részletes térképét. Feltételeztem, s nem ok nélkül, hogy a maga idején nem érjük be az Angyalok Városával.
Mivel ötven szónál többet nem tudtam angolul, vettem egy angol-magyar, magyar-angol, elemről működő, zsebben hordható kis fordítógépet, amiről aztán az otthoni gyakorlás során kiderült, hogy semmit sem ér. A drága masina végül itthon maradt, s két zsebszótárt vittünk magunkkal.
Interneten bejelentkeztünk a kerületi okmányiroda útlevélosztályán, s a megbeszélt időpontban megjelentünk. Az öt évre igényelt világútlevelekhez szükséges személyes adatok felvétele gyorsan megvolt, akárcsak az ujjlenyomatok rögzítése (egyet a jobb, egyet a bal mutatóujjról). Az arc és az írisz fotózása is gördülékenyen ment. Fizettünk, s mehettünk. Az útleveleket körülbelül tíz nap múlva hozta ki a postás.
Következett az ESTA-engedély lekéréséhez és az USA-beli kiadások fedezéséhez elengedhetetlen bankkártya igénylése. A dombornyomású MasterCard mellett döntöttem. 
A munkahelyemhez közeli OTP fiók ügyintézője értette a dolgát, minden flottul ment. Bemutattam néhány személyi okmányt, válaszoltam pár kérdésére, átnyújtottam a MasterCard kiváltásához szükséges százötvenezer forintot (ez automatikusan rákerült a kártyára), készen is voltunk. Napok múltán ezt is a postás szállította le.
Miután kézhez kaptam a tetszetős kis plasztiklapot, a kötvényeket készpénzre váltottam, s a repülőjegyekre elkülönített négyszázezer forint kivételével minden ment az alapból százötvenezret érő bankkártyára.
Az USA-ban is közkedvelt, mindenütt használatos bankkártya megszerzése előfeltétele volt a következő nagy lépés megtételének, az ESTA-engedély lekérésének.
Az ESTA valójában nem más, mint a budapesti amerikai nagykövetség által kibocsátott beutazási engedély (turistavízum), ami nélkül semmi értelme a repülőjegyek és a szállás(ok) foglalásának, mivel az ESTA hiányában nem engednek be az USA-ba. Ha csak nincs "rendes" vízumod, de az más súlycsoport, és körülményesebb megszerezni.
Igaz, az ESTA megléte sem biztosíték arra, hogy beléphetsz Amerikába, ugyanis a döntés joga a hosszú ellenőrzési sor végén várakozó, lényegében teljhatalommal felruházott amerikai vámtiszté. Ha az ellenőrzés során hibát talál az iratokban, netán úgy érzi, oka van feltételezni, hogy ártani jöttél a hazájának, akkor a küszöbről fordít vissza, s az engedélyeddel, meg a semmiért kifizetett repülőjegyeddel együtt mehetsz, ahonnan jöttél. Reklamációnak helye nincs.
Az ESTA tehát úgy van kitalálva (az USA önvédelmének részeként), hogy lehetőleg csak tiszta lelkiismeretű, büntetlen előéletű emberek vegyék igénybe. Ők is legfeljebb három hónapig tartózkodhatnak az országban.
Anikómmal joggal izgultunk, amikor leültünk a számítógép elé, néhány perc alatt kitöltöttük, és egy kattintással online elküldtük a nagykövetségnek a személyre szóló kérdőíveket. Én az engedélyek megadásáért izgultam, Anikóm meg miattam, hiszen az utóbbi időben közelről tapasztalhatta, amint fokozatosan elhatalmasodik rajtam a Los Angeles-i utazási láz, s féltett, nehogy traumát váltson ki a nemleges válasz.
De tizenöt másodperc múlva megjött az értesítés a kérelmek jóváhagyásáról, s ettől a szoba is felragyogni látszott. A sors kegyes volt hozzánk, és simán vettük az elintézendő dolgok közül legnehezebbnek tartott akadályt.
Másnap délután (amúgy január elején jártunk), immár a beutazási engedélyek birtokában, elmentünk a legközelebbi üzletközpont utazási irodájába (ahol néhány nappal korábban puhatolóztunk a várható árakról), és megvettük a repülőjegyeket. Az egy átszállásos, oda-visszaútra szóló, turistaosztályra igényelt helyfoglalások egyenként 181.000-be, plusz némi apróba kerültek, vagyis a két jegyért durván 362.000 forintot fizettünk. Erre fejenként tízezerért rájött a biztosítás, azaz mindösszesen 382.000 forint körüli összeget hagytunk ott.