Az adminisztrátor hölgy, biztos, ami biztos alapon, szóban is tájékoztatott minket mindarról, ami a frissen kinyomtatott, A4-es méretű "jegyeken" amúgy is olvasható volt.
Vagyis a KLM légitársaság gépe május 9-én, péntek reggel 6 óra 15 perckor indul Ferihegy 2-ről, és 8 óra 20-kor landol Hollandiában, Amszterdam Schiphol repülőterén. Körülbelül másfél órába telik, mire elindul velünk a másik KLM gép, az interkontinentális Boeing 747-400-as, a naponta közlekedő 601-es járat. Az óriásgép Los Angeles nemzetközi repülőterén (LAX, KLAX), helyi idő szerint 11 óra 50 perckor landol (idehaza majdnem este 9 óra lesz), Amszterdamtól odáig 11 órás a repülőút.
A visszaútra a következő hét szombatján, május 17-én kerül sor. Az Alitalia gépe 16 óra 25 perckor száll fel velünk a LAX-ról, 11 óra és 50 perc alatt repít minket Rómába, ahová helyi idő szerint 13 óra 15 perckor érkezünk. Csaknem kétórányi várakozást követően egy kisebb géppel 15 órakor elindulunk hazafelé, s 16 óra 40-kor megérkezünk Ferihegy 2-re.
A hölgy ránk nézett, hogy minden világos-e, majd megköszönte, hogy kirendeltségüket tiszteltük meg a bizalmunkkal. Legyen máskor is szerencsénk!
A bevásárlóközpontból hazaérve máris (és megint) a számítógép elé ültünk, hogy most a Los Angeles-i szállásunkat foglaljuk le. Némi kutakodás után rátaláltunk a Hollywood központjához közeli, viszonylag olcsó, igényünknek megfelelő Hollywood LaBrea Inn-re, ahol kettőnknek 8 éjszakára, minden adóval együtt, napi árfolyamon átszámítva 160.000 forintért kínáltak szobát. Ez nagyon jó árnak számított. Fizetni érkezéskor, bankkártyával kell. Lefoglaltuk, s pillanatokon belül jött a visszajelzés, hogy az adott időpontban miénk a szoba. Hurrá!
Az utunkat mind ez idáig úgy terveztem, hogy Los Angelesen belül a tömegközlekedés segítségével fogunk mozogni, a helyi buszjáratok, de leginkább a metróvonalak igénybevételével. Ha pedig elhagynánk a várost, egyszer Las Vegas, másszor San Diego felkeresése céljából, akkor vagy távolsági busszal, vagy vonattal megyünk.
Napokon keresztül korzóztam az interneten, mialatt alaposan utánanéztem mindennek: indulási és érkezési időknek, jegyáraknak. A begyűjtött információk meggyőztek, hogy a távolsági busz és a vonat sok vesződséggel járó alternatíváját felejtsem el. 
Hiába olvastam annyi ijesztőt a Los Angeles-i csúcsforgalmi idők megpróbáltatásairól, s láttam megannyi videót a zsúfolt sztrádákon lépésben botorkáló, vagy a dugókban veszteglő autókról, a többi közlekedési lehetőség ennél is problémásabbnak ígérkezett.
Akkor hát, nem maradt más hátra, béreljünk autót! Gyakorlott vezető vagyok, majd csak megszokom a kuplung nélküli automata váltót. Merthogy odakint csaknem minden kocsi automataváltós, s bérelni szinte csak ilyeneket lehet. 
Tíz nappal a repülőjegyek megvételét követően megint az internet vallatása következett.
Félórán belül kiválasztottam a kölcsönző céget, a Los Angeles-i repülőtérhez közeli Aviation Blvd-on található Alamo-t. Lekértem egy középkategóriás, megbízható márkájú autó bérleti díját, az ajánlatukat méltányosnak találtam. Lefoglaltam a kocsit, és a MasterCardról mindjárt ki is fizettem a 130.000 forint körüli összeget. A magyar nyelvű visszaigazoló bizonylat egy ötüléses, négyajtós, légkondival felszerelt, automataváltós Toyota Corolla (vagy hasonló) márkájú autót ígért. A járgányt az érkezésünk napján délután kettőtől vihetjük, leadni az elutazás napján, délelőtt 11-ig kell.
Miután bizonyossá vált, hogy Amerikában automatás kocsit kapunk, pár nap múlva megkértem az ilyen váltóval felszerelt autóval rendelkező főnökömet, engedje meg, hogy gyakorlás céljából pár száz méteren át vezessem a járgányát. Tudott a tervezett utamról, szó nélkül beleegyezett egy kisebb körbe. Így aztán én a volán mögé, ő az anyósülésre ülve kerültünk egyet a József Attila lakótelep elhagyatottabb részén. Talán ötszáz métert furikáztunk, ezalatt többször megállítottam a kocsit, hogy a legrázósabbnak vélt indulást gyakoroljam. Nos, automataváltós vezetésből ennyi tapasztalatot bírtam szerezni. Reméltem, alapnak ez is megteszi. 
Mivel a kint tartózkodásunk idejére most már kocsival is rendelkeztünk, egyértelművé vált, hogy azzal megyünk Las Vegasba (és mindenhova máshová), de ha már ott járunk (majd), akkor egy ott töltött éjszaka is belefér.
A kocsi lefoglalásának másnapján újból a világhálón találtam magam, és rövid megfontolást követően a kaszinóváros központjában álló Bellagioval szemközti Hotel Bally's mellett döntöttem. Május tizenharmadikára foglaltam szobát (keddi napra esett), ugyanis a városban szerettem volna megünnepelni a hatvanadik születésnapomat. Az egy éjszakára igényelt szoba ára, tekintettel a turistaidény elejére és a hétközi időpontra, nem érte el a húszezer forintot. Zsúfolt hétvégéken, illetve a nyári főszezonban legalább duplájára ugrik az összeg.
Január utolsó harmadára az utazás előtti tennivalók zömét letudtuk. Elkészíttettük az új útleveleket, kiváltottuk a bankkártyát, e kettő birtokában megszereztük az ESTA-engedélyt, lefoglaltuk a Los Angeles-i és a Las Vegas-i szállásainkat, illetve autót béreltünk. Minderről azért írtam ennyire részletesen, hogy a magam módján segítségére legyek azon honfitársaimnak, akik először vágnak bele egy amerikai kalandba, és a kezdeti teendőket illetően bizonytalanok.
Itt jegyzem meg, hogy írásomban nem reklámcélból, nem terelési célzattal neveztem meg az általunk igénybe vett légitársaságot, autókölcsönzőt, illetve azokat a szállodákat, ahol szobákat foglaltunk. Természetesen mindenkinek szíve joga a számára szimpatikus szolgáltatót igénybe venni. Azonban egy személyes hangvételű útleírás esetében értelmetlennek tartom a kínos körülírásokat, úgyhogy a jövőben is mindent a nevén nevezek. 
Attól fogva, hogy minden adminisztrációs akadályt vettünk, az indulásig hátralévő időben leginkább két feladatra összpontosítottam.
Először is, igyekeztem minél több információt beszerezni a kinti közlekedési szokásokról és viszonyokról, minél többet megtudni a felkeresni szándékozott épületekről és egyéb látványosságokról, illetve, a kínos meglepetések elkerülése végett, alaposan feltérképezni az odavezető útvonalakat. 
Eddig is gyakorta bújtam az internet idevágó térképeit, ebben annyi változás történt, hogy ezután még gyakrabban és hosszasabban tanulmányoztam őket. Ennek eredményeként olyan Amerikára, közelebbről Los Angelesre, Kaliforniára, Nevadára és Arizonára vonatkozó földrajzi, városi, városrészi adatok, illetve utcaelnevezések váltak tudatom szerves részévé, amelyekről korábban alig értesültem. Most azonban napi szinten ismételgettem őket magamban, akár egy elvakult hívő a lelkét erősítő mantrát.
A mentális afrodiziákumként ható szavakból szívemnek kedves kaleidoszkóp kerekedett, amelyben örvénylőn kavarogtak a Hollywood, West Hollywood, La Brea Avenue, Los Angeles, Malibu, Santa Monica, Venice, Santa Barbara, Kalifornia, Simi Valley, Van Nuys, Pacific Coast Highway, San Fernando Valley, Temescal Canyon, Sunset Boulevard, Hollywood Boulevard, Wilshire Boulevard, Downtown, Chinatown, Beverly Hills, Mulholland Drive, Hollywood Signal, Griffith Observatory, LAX, San Bernardino, Universal Studios, Laurel Canyon, Topanga, Bel Air, Long Beach, Redondo Beach, San Ysidro, San Diego, Balboa Park, La Jolla, Coronado, Barstow, Primm, Nevada, Las Vegas, Strip, Henderson, Mojave Desert, Hoover Dam, Grand Canyon, Dolan Springs, Skywalk, Kingman, Arizona, Colorado River, Palm Springs stb. elnevezések. Kreatív fantáziám segítségével építettem magamnak egy hétköznapi gondűzésre felettébb alkalmas mesevilágot, amit a pozitív elvárások tündérkellékeivel népesítettem be. Most már csak el kellett jutnom a kapuig, s belépnem rajta.
A másik feladat, amit értelemszerűen magam elé tűztem, a bankkártyán szereplő pénzösszeg minél magasabb szintre való tornászása. Már január végén is volt rajta elég, de a komfortérzet megőrzése érdekében még több kellett. Ennek érdekében különféle internetes eladási lehetőségek révén pénzzé tettem jó néhány értékes, ugyanakkor nekem nem sokat jelentő holmit. A havi fizetéseinkből is átirányítottunk valamennyit a kártyára, úgyhogy egy idő után a szükségesnél jóval több pénzünk volt félretéve.
Közben azért teltek a napok, a hetek, a hónapok, mindinkább közeledett az indulás időpontja.
Időközben a kiskutyánk felügyeletét is sikerült megnyugtatóan rendezni, ugyanis egy szintén kutyatulaj kolléganőm, némi anyagi ellenszolgáltatás fejében, elvállalta az eb körüli teendőket.
Aztán, amikor egy hét sem volt hátra, hogy felszálljon velünk a repülő, azon kaptuk magunkat, hogy a legapróbb részletig mindent elrendeztünk, minden szükséges holmit beszereztünk. Beleértve az olyan spéci kütyüt is, mint a feszültségszabályzó kézi készülék. Amerikában ugyanis a hálózati áram 110 Voltos, szemben a 220 Voltos európai szabvánnyal. Átalakító hiányában odakint hiába próbáltuk volna feltölteni a fényképezőgépeink és a videokameránk lemerült akkumulátorait.
Anikóm barátnőjének férje, Guszti, lelkesen elvállalta, hogy péntek kora hajnalban kifuvaroz minket a reptérre, tehát taxira sem kellett vadásznunk.
És akkor eljött az utolsó, teljes egészében itthon töltött nap, a csütörtök. Délelőtt minden szükséges ruhát és egyéb cuccot bepakoltunk a még télen vett gurulós kínai bőröndbe, a kézipoggyászainkat ugyancsak elrendeztük. Különösen odafigyeltünk, hogy nehogy kimaradjon valami az irataink közül, a tárolásukra szolgáló válltáskát háromszor is átnéztük. 
Délután leszállítottuk a kiskutyánkat a tőlünk kocsival tíz percre lakó Szandi kolléganőmnek. Néhány perces beszélgetést követően gondjaira bíztuk a kölyköt, aki kissé zavarodottan vette tudomásul, hogy a gazdái idegenben hagyták. 
Hazaérve, bár odakint még javában tűzött a Nap, a behúzott függöny árnyékában ágyba ugrottunk, mert csak sejtettük, de pontosan nem tudhattuk, milyen fáradalmakkal jár a mindenképpen rendhagyónak ígérkező másnap. Egyikünk sem aludt sokat, de legalább a testünk pihent.

Írásom hosszúra nyúlt bevezető szakaszának végére értem. Innentől fogva pontos kronológiai sorrendben számolok be a nagy kalandot felölelő kilenc nap eseményeiről.