2014. május 10. szombat (második nap)

Éjjel betörhetett egy hidegfront, ugyanis kicsit cidriztem, amikor az elmaradhatatlan fürdőszobai jelenetemet követően kiléptem a szeles folyosóra. Hamarosan feltűnt mellettem a nagyokat ásító Anikó. A kiszámíthatatlan irányú széllökések miatt nehezen gyulladt meg az öngyújtója, márpedig - életem nikotinfüggő párja szerint - miféle reggel az olyan, amelyik nem cigarettával indul? Még ha Amerikában vagyunk is. Amint sikerült lelket és lángot lehelni a makacskodó gyújtóba, s a cigarettavég izzani kezdett, egyből megbékélt a helyzettel. 

A Hollywood Blvd nyugati szakasza szombat reggel. Miski György felvétele

Nem sokáig húztuk az időt, a tisztálkodást és egyéb kötelező tennivalókat elintézve máris igyekeztünk lefelé a vaslépcsőn, hogy a tegnap délutáni nagy lökdösődés és furakodás után a csendesebb kora reggeli időszakban is vessünk pár pillantást a Hollywood Blvd-ra. 
A hűvös szél miatt mindketten könnyű pulóvert kaptunk magunkra. 

Nem kísértetváros! Hollywood reggel fél hatkor. Miski György felvétele

Mi tagadás, enyhén zavarba ejtett a két napszak gyalogos- és járműforgalma közötti éles kontraszt, hiszen most szinte egy lelket sem lehetett látni a járdákon, autóval is csak elvétve találkoztunk. Fél hat volt, és hétvége, de akkor is. Ha Anikómmal lett volna hozzá kedvünk és felszerelésünk, akár teniszezhettünk volna az úttesten, mert volt úgy, hogy két percig egyetlen kocsi sem hajtott el előttünk. 
Egy idő után kezdtük kényelmetlenül érezni magunkat, mert a kihalt Hollywood egy háborúban evakuált, de még inkább egy éjszakai zombitámadásban kipusztult városra emlékeztetett.

Tíz percnél tovább nem bírtuk elviselni a világvárosi magányt, siettünk vissza a motelbe. Majdhogynem megkönnyebbülve estünk be az ajtón. 

Erkélyjelenet Anikóval. Miski György felvétele

Anikó már tegnap kiszúrta magának a földszinti kávéautomatát, s mivel a nagy ijedtségre innunk kellett, ő a meleg kávéját kortyolgatta, én meg egy dobozos üdítőt vettem kezelésbe. 
Rövidesen egészen magunkhoz tértünk a reggeli rövid sétánk közben szerzett sokkból, s újfent optimizmussal eltelve vonultunk le a szépség, erő és kezelhetőség tekintetében világbajnok autónkhoz.
Mivel a napi lényegi programok sorát a Laurel Canyon és környékének megtekintésével terveztük kezdeni, rá kellett állnom a Hollywood Blvd-ra. A parkolóból a főútnak a tegnap már emlegetett kettős záróvonala miatt nem tudtam balra kanyarodni, noha abba az irányba - nyugat felé - kellett mennem. Kénytelen voltam a La Brea Ave, Hawthorn Ave és Formosa Ave útvonalat követve megkerülni a tömböt, s végre ott álltam az előttem keresztben elhúzó Hollywood Blvd-nál. Negyven méterre a parkoló kijáratától. 
A szűk Formosa Ave torkolatánál stoptábla állítja meg az autósokat, nem véletlenül, mert a Hollywood Blvd kisebb emelkedője, illetve a járdák mentén szorosan egymás mögött parkoló kocsik takarása miatt nehéz észrevenni a bal kéz felől közeledő kocsikat. 
A tábla tövéből viszont szabályosan rátérhettem a Hollywood Blvd-ra, s a kétfelől pálmákkal kísért úton nyugatra tartva, próbaképpen óvatosan kieresztve a lóerőket, a nem egészen másfél kilométerre eső Laurel Canyon Blvd felé igyekeztem. 
Itt, a Laurel torkolatánál van a Hollywood Blvd nyugati vége, míg a keleti végpont innen hét kilométerre, Los Feliz városrészben, a Sunset Blvd-i kereszteződésnél található. 
A helyenként erősen kanyargó Laurel Canyon mentén csak a kevésbé meredek részeken láttunk lakóépületeket, azok is szűkösen fértek el az aszfaltcsík és a nem igazán stabilnak tűnő domboldalak között. 
Mialatt a kocsi úton tartásával voltam elfoglalva, a szomszédos ülésbe süppedt kicsim a bejáratósnak minősülő videokameránk kezelése révén kedvére kiélhette rejtett operatőri hajlamait. Egy idő után megelégeltem, hogy folyvást az oldalüvegen keresztül filmez, s megkértem, néha fordítsa útirányba a Canont, különben a környékből csak egy elmosódott zöld sáv marad emlékbe.
A Laurel Canyon, körülbelül három kilométeres kanyargás után, az alkoholisták és drogfüggők rehabilitációjára specializálódott Hills Center közelében keresztezi Los Angeles egyik legismertebb útját, a Santa-Monica-hegység gerincén kelet-nyugat irányban hosszan kígyózó Mulholland Drive-t. 
Minden magára valamit adó útikönyv említi, hogy a nevesebb hollywoodi filmszínészek és filmrendezők jó része emellett az út mellett szerzett magának luxusvillát, s valahol errefelé, a Mulhollandról leágazó, a bámész idegenek elől elzárt, virágillatú és vadregényes utcák valamelyikében tengeti a többszörös milliomosok nyomorult életét. Hollywood központjából erre szakosodott vállalkozások turistabuszai hozzák-viszik a kedvencük luxusingatlanára legalább a távolból futó pillantást vetni óhajtó megszállottakat.
Mivel a figyelmemet Kaliforniára, Los Angelesre és Malibu kies városkájára a Charlie Sheen főszereplésével készült Két pasi meg egy kicsi című sorozat vonta magára, kíváncsi voltam amerikai utam jó értelemben vett felbujtójának a házára. Az interneten utánanézve megtudtam, hogy a szertelen életviteléről is elhíresült színész az Aubrey Road-on vásárolt villát, vagy többek közt ott is van ingatlana, a műholdas képekből ítélve nem is akármilyen. Hívtál, Charlie, itt vagyok!

Reggeli pára a San Fernando-völgyben. Miski György felvétele

Az Aubrey Road hét kilométerre fekszik a Hills Centertől. Miközben arrafelé tartottunk, megálltunk a Mulholland Scenic Overlook (kilátóhely) földes parkolójánál. A szakadék szélén húzódó fakorlát mögül tíz percen keresztül fényképeztük és filmeztük az előttünk elterülő, a reggeli párától látomásszerűen derengő San Fernando-völgyet. Szemközt Studio City, azon túl North Hollywood, nyugatra Sherman Oaks és Van Nuys, s ezektől északabbra a völgy névadó városa, San Fernando terült el.
Közelébe sem juthattunk a nagy bohém Charlie házának. Eleve hatszáz méterrel beljebb fekszik a Mulholland Dr-tól, s különben is, az odavezető Clerendon Road torkolatát bevehetetlen kovácsoltvas kerítéssel zárták le. Azon a kapun (pontosabban kapukon, mert egyet a bemenő, egyet a kijövő autók számára állítottak fel), illetve az egész frekventált területet közrefogó stabil kerítésrendszeren csak a mögöttes birtok, azaz a Mulholland Estates résztulajdonosai jutnak át. Minden azon (mármint a kerítésen) túl létező dolog, beleértve a részletes városi térképeken ugyan névvel feltüntetett, ám közforgalmi célra nem használható utcákat is, foggal-körömmel védendő magántulajdonnak minősül. És ezt arrafelé nagyon komolyan veszik. Olyan komolyan, hogy a Mulholland Dr és az erős vaskapuk közötti területen családi ház méretű épületet emeltek a ki- és belépést felügyelő állandó őrség számára. Pár méterrel arrébb pedig az oldalán valamilyen Security feliratú autó parkolt. A miheztartás végett. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a luxus lakóövezet Sherman Oaks területéhez tartozik.)
Mást nem tehettem, a kocsival lassan elhúztam a kapuval lezárt rész előtt, miközben Anikó igyekezett elfogadható képsort készíteni a környékről. 
Innen visszafordultunk arra, amerről jöttünk, s a virágzó magánkertekkel szegélyezett Mulhollandon hamar elértük a Laurel Canyon Blvd kereszteződését. De nem fordultunk vissza Hollywoodba, hanem a csomópont után szédítően kanyargó Mulholland Dr-on maradva a Hollywood Bowl Overlook-hoz (kilátóhely) igyekeztünk. Az elnevezés a kilátó alatti völgyet és domboldalt betöltő, Hollywood Bowl néven ismert szabadtéri színházra és koncertszínpadra utal. 

A Hollywood Bowl Overlook parkolójában. Miski György felvétele

Közel jártunk az ezernyi gépkocsi surrogó abroncsától hangos Hollywood Freeway-hez, a San Fernando-völgyet Los Angelesszel összekötő autópályához, amikor a Mulholland Dr egy éles kanyarjában rátaláltunk a kilátóhely kis parkolójára. Az aszfaltozott parkolóban egy időben körülbelül húsz autó fér el, azonban tekintettel a korai időpontra, egyelőre csak a mi autónk foglalt el egy állást.   
Már innen, a parkolónak a város házrengetege felé eső korlátjától szívdobogtató kilátás nyílt a kora reggeli órák óta magára talált, alant nyüzsgő Los Angelesre, ám ha az ember felkaptatott egy oldalsó lépcsősoron, akkor két, pénzbedobással működő teleszkóppal felszerelt kis rondellánál találta magát. Innen fentről akár kétszázhetven fokban is körbenézhetett. 

A rondella. Miski György felvétele

Balra, és kissé hátrafordulva a Cahuenga-hágón (Cahuenga Pass) átpréselődő Hollywood autópálya kétszer négysávos, a sűrű forgalomtól sajátosan mormogó szürke betoncsíkja ereszkedett le a szélesen elterülő Los Angeles-medencébe. 
Az autópályát kelet felől kísérő alacsony dombok között a félköríves betongáttal lezárt Hollywood-víztározó (Hollywood Reservoir) lapult, a dombvonulat mögött a piros-fehér festésű adótorony, de kivált a gigászi Hollywood felirat miatt szembeötlő Mount Lee magasodott. A délkeletre tartó sztráda vonalát követve a hét-nyolc kilométerre eső Downtown (Belváros) másfél tucatnyi, változó magasságú épülete vonzotta a tekintetet. 

Lent a Hollywood Freeway, a távolban Downtown. Miski György felvétele

Ennél jóval közelebb, nagyjából másfél kilométerre a kilátóhely alatti Hollywood egyik meghatározó építménye, a Vine Street-en álló, kör alaprajzú Capitol Records tűnt fel. (Némileg hasonlít a mi Budai Körszállónkra.)
Túltekintve a tűhegyes csúcsdísszel koronázott épületen, odébb Central Los Angeles, jobbra fordulva West Hollywood látszott, s azon túl talán még Beverly Hills egy darabkája sejlett fel. 
Persze, minél tisztább időt fog ki az ember, annál szélesebbre tárul előtte a látóhatár, de nekünk akkor, szombat reggel fél kilenc körül még a párába burkolózott városkép jutott.
A kilátótól jobbra egymást többé-kevésbé takaró, ültetett és vadon élő növényzettől zöldellő dombhátak sorakoztak, amelyek távolabb hegylánccá magasodtak. 

A Mulholland Dr kanyarja az állítólagos Brando-házzal. Miski György felvétele

Közvetlenül a kilátó mögött, az itt különösen éles kanyart leíró Mulholland Dr túloldalán igen meredek, csaknem függőleges, természetes földfal emelkedett. A kilátóhelyünknél is magasabbra emelkedő domb tetején - állítólag - a Keresztapa című kultuszfilmben nagyot alakító, 2004-ben meghalt, kétszeres Oscar-díjas Marlon Brando egykori luxusháza fészkel. Ha igaz. Azóta ki tudja, kié lett a ház, de a közelség miatt tisztán beláttam az alsó szint panorámaablakain, s a falakat mindenfelé díszkeretbe foglalt hanglemezek borították. 
A szinte kötelező kölcsönös fotózkodások után visszatértünk a kocsinkhoz, s az időközben negyedig telt parkolóból kihajtva leértünk az autópályával párhuzamosan futó West Cahuenga Blvd-ra. A Barham Blvd-i felüljárón átjutottunk a sztráda túloldalán elhúzó W. C. Fields Dr-ra, amin egyhamar az Universal Studios nagy, zöld parkjához jutottunk.
A mai műholdas térképeken már nem látni a parkot, a meglévők mellé újabb parkolóházat húztak fel rajta. Akkoriban azonban még nagy ívben meg kellett kerülnünk a teret, úgy juthattunk a homlokzaton Universal Studios feliratú fizetőkapukhoz. Mára ezeknek is hűlt helyük. A négy vagy öt fizetőkapu előtt hosszú autósorok alakultak ki. A lassan araszoló Hyundaiunkkal 9 óra 5 perckor mi is odaértünk az egyik fizetőhelyhez,ahol, az emlékbe eltett tikett tanúsága szerint 36 dollárt hagytunk. Ez még nem az élménypark belépője volt, az összeg fejében azonban beállhattunk a központi parkolóházba.
Autónknak az addigra alaposan telítődött parkolóépület második emeletén találtunk helyet. Magunkhoz vettük a kényes holmikat (fényképezőgép, videokamera és az iratainkat rejtő válltáska), és egy távol-keleti vonásokkal felruházott kisebb csoport nyomába eredve liftbe szálltunk, s a földszinten kiléptünk az Universal City Plaza-ra. 

Universal City Plaza, Courtyard kerengő. Miski György felvétele

Ez még mindig nem a látványos revüket, lélegzetelállító show-kat, soha nem látott csodákat ígérő, messze földön híres vidámparkszerű komplexum volt, hanem a nagyérdeműnek tömény giccsparádét kínáló bevásárló utca. Ami nagyjából a parkolóház közelében működő Hard Rock Cafe-tól indult, a másik vége pedig a szórakoztatópark pénztársoránál volt.      

Az Universal City Plaza egyik ételbárja. Miski György felvétele

A kétfelől ruházati- és ajándéküzletekkel, cipőboltokkal, mindenféle bóvlit árusító pavilonokkal szegélyezett sétálóutcában néhol készételbárok bukkantak fel. Éhesek és szomjasak voltunk, a Courtyard nevű, hálószerű félgömbkupolával fedett, pálmafás kerengőt elhagyva, betértünk az egyikbe. Nem bántuk meg, jófajta kajában részesültünk, az egészet jókora papírpoharakba töltött kólával öblítettük le. Ez utóbbit magunknak kellett kitöltenünk az automatából. Méltányos összeget fizettünk, kettőnknek 22 dollárba került a reggeli. 
A Nap is másként mosolygott, amikor jóllakottan visszatértünk az egyre élénkülő utcára, amelyen már csak száz métert kellett megtennünk, hogy odaérjünk az átlós irányban Universal Studios körfelirattal ellátott, a tengelye körül lassan körbeforgó, stilizált földgömb elé. 

Előbb Ő. Miski György felvétele

A krómacélból készült, ikonszintű performance a főbejárat tengelyében állt, erős fémkorlát ölelte körbe, belül, a talajba ágyazott csövekből kristálytiszta vízsugarak szökkentek fel. A közelbe ültetett pálmák még festőibbé varázsolták a látványt. A csinosan megkreált, ötletes és hangulatos alkotás éles kontrasztja volt a hosszan elnyúló bevásárló utca fejfájdító ízlésficamának. Aki erre járt, biztosan kedvet kapott a három ember magas Glóbusz előtti fotózkodáshoz. 
Anikómmal mi is így jártunk, előbb én készítettem róla csodás felvételeket, aztán ő tett engem halhatatlanná.

Aztán én. Miski Györgyné felvétele

Ahogy közben elnéztem, körülöttünk mindenfelé nagyüzemi szinten ment a fényképezkedés. Most már indulhattunk a néhány lépésre lévő pénztárakhoz.        A belépők, akárhogy is nézem, bizony méregdrágák voltak. Kicsit fájt, hogy a két jegyért 184 dollárt kellett kicsengetnem, ami hazai pénzre váltva (az akkori, 225 forint/dollár árfolyamon számolva) 41.400 forintot jelentett. De nem sokáig rugóztam a témán, hiszen - gondoltam - szinte biztos, hogy hites feleségemmel utoljára járunk az USA-ban, akkor meg szóba sem jöhet holmi kukacoskodás, fukarkodás. Odahaza pont az efféle kiadások fedezésére gyűjtöttem hónapokon át a pénzt, s ha akkoriban megvolt bennem az elszántsággal ötvözött nagyvonalúság a halmozódó pénz itteni elverésére, akkor nem visszakozhatok azzal az álságos megvilágosodással, hogy ezt a kisebb vagyont mennyi egyéb dologra lehetne fordítani. Hát nem, nem és nem! Ami jár, az jár!
A pénztáros fickónak a szeme se rebbent, amikor az üvegablak alatti résen becsúsztatott MasterCardról lehúzta az összeget. Ne felejtsem említeni, hogy bankkártyás fizetés esetén nem csak most, hanem a későbbiekben is mindig be kellett mutatnom az útlevelemet, vagy a jogosítványomat. Hm, ezeknek a bizalmatlan jenkiknek már a nemzetközi bankkártya se szent?
A rövid pénzügyi tranzakciót követően a kasszás fiú átnyújtotta a jegyeinket (meg az útlevelemet), vidám vigyorral mondott valami amerikaiasan odaillőt, és léphettünk tovább.
A forgókaros bejárati kapunál ellenőrizték a tiketteket, aztán valami karcsú diadalívszerűség alatt beléphettünk az Universal szentélyébe.
A díszkapu mögötti téren egy Hollywood Universal Studios körfeliratú szökőkút fogadott minket. Ennek a közepét azonban nem forgó Glóbusz, hanem a filmkészítés lényegét megragadó, élethűen megkomponált jelenet uralta. 

Itt mindenki főszereplő. Miski György felvétele

A valóságos embereknek tűnő három fémalak egyike nő volt, aki egy magasba emelt hosszú pózna végéről mikrofont lógatott a levegőbe. Mellette egy akrobatikus terpeszben guggoló, s ekként szinte a talajhoz lapuló férfi látszott, "aki" négyszöget formáló ujjai közt a perspektívát, illetve a felveendő jelenet kereteit méregette. Alighanem "ő" testesítette meg a rendezőt. A stáb harmadik tagja az emelőkarokra szerelt székével magasba emelt, a filmfelvevő kamerája mögött görnyedő operatőr volt. Mindhárman egy irányba, a fizikailag meg nem jelenített főszereplő felé tekintettek (a kamera is odairányult), ez azonban bárki emberfia lehetett, aki az általuk sugallt fókusz középpontjába állt.      

A horrorhívők temploma. Miski György felvétele

A szoborcsoport mögül indult a látványosságok főutcája, a Main Way Universal. Egy séta közben többnyire valamit majszoló bámészkodókkal teli, szélesebb sétálóutcáról van szó, amelynek két oldalán különféle szórakozási formákat kínáló épületek emelkednek. És persze az ilyesféle helyekről elmaradhatatlan, úgyszólván egymás sarkára taposó éttermek, gyorsbüfék, ételbárok. 

Szörnyek minden mennyiségben. Miski György felvétele

Itt még mindenki mosolyog. Egy perc múlva meg visít. Miski György felvétele

Kinek mihez volt kedve: a horrorra vágyók, a családias rendezvényeket kedvelők, a humorral fűszerezett látványosságokra kíváncsiak éppúgy megtalálhatták a maguk ízlését kiszolgáló pavilonokat, mint az ijesztgetés rafináltabb módozataira beinduló rétegek, vagy a sikerfilmekből ismerős figurák lelkes rajongói. A filmkészítés kulisszái mögé tekinteni óhajtók számára lehetőség nyílt a stúdiók közötti nyitott buszos tárlatvezetésre.      Tulajdonképpen azért hoztam fel példaként épp ezeket a szórakozási lehetőségeket, merthogy Anikómmal ezekből merítettünk. Mindegyikből egy falatnyit. Természetesen, a park ennél jóval több kalandot tartogatott, de nem jártunk utána az összesnek, hiszen nem akartuk itt tölteni az egész napot.               
Nem állítom, hogy minden műsor maradéktalanul tetszett, de a többség hozta az elvárható színvonalat. A megtekintett programok ideg-óráig lekötötték a figyelmünket, jól éreztük magunkat, márpedig ez volt a cél. 

Filmes kellékautók lerakata. Miski György felvétele

Egyetlen nagy csalódás ért, de az igazán mellbe vágott. Tudniillik felújítás miatt nem működött a park talán legtöbb embert vonzó, legnépszerűbb produkciója, a Jurassic Park. Amikor a két mozgólépcső segítségével leértünk az Universal Studios alsó teraszára, és mindjárt szemközt, a filmbeli emblematikus nagykapu másolata előtt megláttam az állványra szegezett "closed" feliratot, meg a minimális angoltudásommal értelmeztem a kísérőszöveget, hogy a jelenleg is tartó átépítés miatt lemaradtunk a mesterséges dinóvilág megannyi izgalmáról, keserű lett a szám íze.    
Lényegében ezért jöttünk az Universalba, s nesze neked, a gépi meghajtású vérszomjas raptorok, és a velőtrázó ordításait sűrített levegő segítségével produkáló Tyrranosaurus Rex nyájas társasága helyett egy "closed" feliratú táblát kaptunk a képünkbe.   

Semmi pánik, az utcát félóránként elmossa az ár. Miski György felvétele

Az eseten, amelyet egyfajta inzultusként éltem meg, kicsit megsértődtem. Sértettségemen a jól-rosszul összetákolt szabadtéri kulisszák, a helyenként bántóan hamiskásra sikeredett utcaképek, és a naiv katasztrófajelenetek közötti kisbuszos tekergés élménye sem enyhített. Sőt. 

Egy jól sikerült katasztrófajelenet. Miski György felvétele

Egy szó, mint száz, a látott, többnyire gyenge hatásfokú élmények után nem tartottam indokoltnak a borsos belépőt, s a kétórás kirándulásunk végén a jegyár felét tartottam volna igazságosnak. 
Még jó, hogy a felhőtlen égből hét ágra sütött a Nap, s különben is, reméltem, ezer különb élményben lesz részünk Amerikában, hiszen még csak az utunk elején jártunk.
Miután több időt nem szántunk az itteni nézelődésre, visszamentünk a parkolóház hűvösében hagyott kocsinkért. Útközben, a sétáló utca cukrászdájában vettem Anikómnak 8 dollárért egy kétgombócos fagyit.   
Az autóba dobva magunkat, máris becéloztunk a szombatra szánt következő állomást, a Hollywoodtól 5 kilométerre, nyugatra fekvő Beverly Hills-t. A Studios parkolóházából kihajtva rátértünk az autópálya felett átívelő Universal Studios Blvd-ra, a hídról balra rákanyarodtunk a Hollywood felé vezető West Cahuenga-ra, ami odébb a Highland Ave-ban folytatódik. Ezen lecsurogtunk a Santa Monica Blvd sarkáig, ahol jobbra kanyarodva rátértünk a híres útra. 
A rasztafrizurás pálmák és kéklőn virágzó jacaranda fák közt vezető, kétszer kétsávos út nyílegyenesen haladt nyugatra, deréktájban átszelte West Hollywood-ot, majd a Sunset Stripnél délnyugatra fordult. Nevezett kanyar után nem sokkal, konkrétan a Doheny Drive-tól kezdődik a tobzódó gazdagságáról ismert Beverly Hills. Ezt egyébként a legelső park sarkán felállított városi határtábla is jelzi. Beverly Hills ugyanis saját önkormányzattal, városházával és zászlóval rendelkező város, jogi és közigazgatási szempontból nem tartozik Los Angeleshez.
Beverly Hills az északnyugatra fekvő Bel-Air és Holmby Hills városrészekkel együtt alkotja az úgynevezett Platina Háromszöget (Platinum Triangle), amely elnevezés a terület nagyon magas ingatlanáraira (a lakásárak középértéke 2,2 millió dollár), illetve az itt élő családok átlagjövedelmére (87.000 dollár) utal. 
Beverly Hills területén a Santa Monica Blvd egymással párhuzamosan futó északi (North) és déli (South) ágra válik. A távoli óceán felé, nyugatra tartó utak majd a Fox filmvállalat stúdióit is magába foglaló Century Citynél egyesülnek. A közismertebb és forgalmasabb északi ág (másik neve California State Route 2) mentén lehetetlen parkolni. Ezért, akinek körülnézni valója akad a környéken, annak ajánlott, hogy a mindössze egy házsorral odébb vonuló déli úton próbálkozzon. Ahogy mi is tettünk, amikor a Rodeo Dr magasságában a szélesebb északiról a keskenyebb déli útra kanyarodtunk. Ám a lépésben haladó forgalomban hiába vadásztunk figyelmesen, a járda mentén minden hely foglalt volt. Ezután a Santa Monica Blvd két ága közé épült földalatti parkolóban próbálkoztunk, s bár odalent láttunk néhány szabad kocsiállást, nem lévén tisztában az automatából való jegyváltás itteni szabályaival, a békesség kedvéért odébbálltunk. 

Beverly Hills, Camden Drive. Odébb a mi autónk parkol. Miski György felvétele

Odisszeánk végül a közeli kertváros (The Flats) csendes utcájában, a Camden Drive-on ért véget. A járdaszegély nem volt pirosra festve, ami azt jelentette, hogy itt nem tilos a parkolás. Ettől függetlenül egy darabig elbizonytalanodva ültünk a tűző Naptól átforrósodott kocsiban, várva, hogy a közeli magánházak egyikéből ránk szólnak, húzzunk a járdájuk mellől, különben... Mivel senki sem akart minket rendreutasítani, netán a nyakunkra hozni a rendőrséget, magunkhoz vettük a szokásos holmikat, lezártuk az autót, és gyalogosan igyekeztünk vissza a kétsaroknyira lévő Santa Monica Blvd-ra. Menet közben nem győztük csodálni a többnyire irigylésre méltóan szép villákat övező kertekben ezer színben pompázó egzotikus virágokat, bokorféleségeket és fákat.

Camden Drive-i idill. Miski György felvétele

Ez utóbbiak közül a jacarandán és a pálmaféléken kívül nem ismertünk többet.
A Camden Dr és a Park Way találkozásánál két csodával találkoztunk. Az első, földhözragadtabb csoda az volt, hogy a hatóságok a kereszteződés mind a négy sarkára stoptáblát helyeztek ki. Tegyük fel, adódik olyan helyzet, hogy mindegyiknél áll autó. És akkor ki indulhat elsőként? 
A másik csoda az égen született. Anikómmal alig hittünk a szemünknek, amikor mintegy kéttucatnyi, nagytestű, zöld tollazatú papagáj húzott el a fejünk felett, röptüket Beverly Hills belvárosa felé irányítva. Annyira természetesen, annyira odatartozóan repültek a pálmák levelei mögött, mint idehaza a városi galambok a háztetők felett.
A forgalmas Santa Monica Blvd sarkát a Mindenszentek Püspöki templomnál (All Saints Episcopal Church) értük el. Itt balra kanyarodva elsétáltunk a keresztutcák által három részre tagolt Beverly Gardens Parkig. 
A Beverly és a Canon Dr által határolt központi szakaszon egy hosszúkás, vízzel teli díszmedence látható. A víztükör mögött a nagyméretű betűkből ívben kirakott Beverly, alatta vízszintes elrendezésű Hills feliratot lehetett látni.

Díszmedence a Beverly Hills felirattal. Miski György felvétele

Ez a Bevely Hills Sign, ami olyasféle helyi nevezetesség és jelkép, mint Hollywoodban a Hollywood Sign. 
A medence előtti kavicsos sétányon egy egész osztályra való, középiskolás korú diáklány beszélgetett, a lányok szünet nélkül egymást fotózták a mobiltelefonjukkal. A két idősebb hölgy a kísérőnek szegődött tanárnőik lehettek.
A Canon Dr túloldalán folytatódott a füves park, ám a mesébe illő kép varázsát egy pillanat alatt széttörte a legvastagabb törzsű, legkiterjedtebb lombú fa árnyékában szunyókáló, piszkos ruházatú csövesek látványa. A gondozott környezet azonnal nyolcvan százalékot veszített a bájából, de a hajléktalanok tömeges jelenléte láthatóan senkit sem zavart. 
Ezzel a különös jelenséggel már az Amerikába érkezésünk első napján szembesültünk, amikor a Hollywood Blvd késő délutáni forgatagában harminc méterenként szembejöttek velünk a magukat koszos pokrócba, vagy szennyes foltoktól tarkálló paplanba csavart hajléktalanok. Egyik kezükkel a takarójukat fogták össze maguk előtt, a másikban a személyes holmijukat rejtő nejlonzacskót lógatták. Mindenki kitért előlük, senki sem szólt hozzájuk, igaz, ők sem keresték a jól öltözöttek társaságát. Afféle élő kísértetként, egyszerre megvetett páriaként, ugyanakkor félve tisztelt szentként bolyongtak a világvárosi utcán.

Beverly Hills, Canon Drive. Miski György felvétele

Később ennél is meglepőbb helyeken találkoztunk velük. Például pár nappal később, amikor négy roggyant kempingsátrukat West Hollywood legforgalmasabb kereszteződésében, a Santa Monica Blvd sávelválasztó járdaszigetének gyepén, egy méretes fa lombja alatt láttuk felállítva. Ők maguk a sátrak közti szűk átjárókban - karnyújtásra az elsuhanó autóktól - törökülésben eszegettek, iszogattak, cigarettáztak. Lehet, nem cigi volt a kezükben, mindenesetre füstölt. Onnan sem akarta kipiszkálni őket senki.
Máskor meg a Hollywood Blvd keleti szakaszán, a csillagokkal díszített járda felé nyitott, vendégekkel zsúfolásig telt gyorsétterem előtti padon láttunk két, hányaveti terpeszben elterülő, húgyszagú csövest. Önfeledten társalogtak, miközben ujjaik közt rosszul sodort spanglik füstölögtek. Hiába terítette be a környéket a fesztelen párosból áradó szúrós bűz, látszólag mindenkinek minden úgy volt jó, ahogy volt.
Sorolhatnám tovább a példákat, de nem teszem, mivel nem az esetek meglepő gyakorisága érdekes, hajléktalan ember a világ minden táján akad, viszont értetlenül álltam a hatóságok e tárgyban tanúsított tüntető kívülállása előtt. Ez olyasféle cinikus hozzáállás, mintha vendéglős azt válaszolná a reklamáló vendégnek, mit foglalkozik a tányérban talált léggyel - ha nem tetszik, tolja odébb -, a leves attól még finom. Hát igen, nézőpont és gusztus kérdése.
Elkalandoztam. Gyorsan visszatérek Beverly Hillsbe, különben úti beszámolómnak sosem lesz vége.
Volt ennek a parkrészletnek (még mindig a Gardens Parkról van szó) egy további "bájos" színfoltja, s most nem a zöldellő pázsit szélén egymás közelében álló, szemet gyönyörködtető kék virágaikkal messziről feltűnő jacarandákra gondolok. Hanem arra a húszas évei elején járó, szende arcú, törékeny testalkatú fekete fiúra, aki bodros, fehér szőrű kutyusát eleven retikülként szorongatta a hóna alatt. Feszes sztreccsnadrágjában finoman oldalra billentett csípővel, kifejezetten nőies pózban állt a virágba borult fák közelében. Lapos, kutató pillantással úgy fürkészett lopva körbe, mint aki büszkeségében nem akarja nagydobra verni, hogy türelmetlenül vár valakire. S lám, nem hiába, mert fél percen belül mellette termett egy ugyanabból a nemből való, egyetemista korú fehér srác. A bevezető összemosolygást követő csengő kacagásuk arról árulkodott, hogy valami lényegi kérdésben egyezségre jutottak. Rövidesen együtt szálltak be a Crescent Dr-on parkoló luxusautóba, és a fekete fiatalember vezetésével elkanyarodtak West Hollywood felé. 
Beverly Hillshez hasonlóan West Hollywood is önálló város (1984-ben lett azzá), a nyugati irány kivételével (itt található Beverly Hills) mindenfelől Los Angeles városrészei, körzetei határolják. A két szomszédváros nagyjából azonos, egyenként körülbelül 35.000 főnyi lakossággal bír. West Hollywoodban él az Egyesült Államok egyik legnagyobb LGBT közössége, a lakosság több mint harmada bevallottan e közösség tagja.

Beverly Hills City Hall. Miski György felvétele

Anikóval alig harminc méternyit sétáltunk odébb a hosszasan csodált jacarandáktól, s máris szemben találtuk magunkat a stílusát tekintve art deco (franciásan art déco) dominanciájú Beverly Hills City Hall tornyával. A tetszetős városháza, és az előtte kialakított téren látványosan lobogó három, jókora méretű zászló (Egyesült Államok, Kalifornia és Beverly Hills) megörökítése után visszasétáltunk a négyutcányi távolságra lévő Rodeo Dr kereszteződéséig, s átkelve a Santa Monica Blvd "zebráján", betértünk a nevezetes vásárlóutcába. 

A Santa Monica Blvd és a Rodeo Dr kereszteződése. Miski György felvétele

      
Ennél a résznél megjegyezném, hogy a Beverly Hills-en kelet-nyugat irányban áthúzó Wilshire Blvd a keresztező utcák elnevezése tekintetében afféle vízválasztónak számít. Ugyanannak az utcának a Wilshire-től északra eső szakasza a North, délre húzódó része pedig a South előtagot kapta. Így mi most a hivatalosan North Rodeo Dr-on bóklásztunk a Beverly Wilshire Hotel felé, ahol 1990-ben, Julia Roberts és Richard Gere főszereplésével, a Pretty Woman című, világszerte hatalmas kasszasikert elérő filmet forgatták.

Beverly Hills. Szemközt a Rodeo Drive. Miski György felvétele

Beverly Hills, Rodeo Dr. Miski György felvétele

Egyelőre viszont még nem értünk oda, s a hármas pálmasorral (kettő a járdákon, egy a virágos, elválasztó járdaszigeten) kísért úton be kellett érnünk a túlnyomórészben világmárkákat árusító üzletek kirakatainak nézegetésével, illetve a Beverly Hills-i általános jólét megannyi jelének számbavételével. A mindenhol tapasztalható rendkívüli tisztasággal, a közterületeken elhelyezett színes virágok, és a zöld levelű pálmák szívmelengető összképével, a környező épületek csinosságával, a kétszer kétsávos úton elsuhanó autók márkaszínvonalával. Egy idő után nekem is sok volt, ahogy félpercenként elhúzott mellettünk a világ összes luxusautó márkája, leggyakrabban a Porsche valamely változata, aztán a jellegzetes hangú Ferrarik közül néhány. 
Az út mentén kevés parkolóhelyet láttunk, azt a néhányat is a széles járdák helyenkénti   

Rodeo Drive és Bugatti Veyron. Miski György felvétele

karcsúsításával alakították ki. Az egyik ilyen beugróban méregdrága, sárga és fekete festésű Bugatti Veyron húzta meg magát. Ám hiába próbálta szerényre venni a figurát, mert máris ketten fotózták, egy negyvenes ázsiai férfi, meg egy átlagos kinézetű fehér fiatal. Beszálltam melléjük harmadiknak. Mosolyra késztetett az ázsiai férfi túlzott lelkesedése, amint izgatott gyerekként keringett a csodagép körül. Amelynek csak a speciális dukkózásából kitelt volna idehaza egy jobbfajta családi ház ára. 

A Rodeo Dr a Dayton Way közelében. Miski György felvétele

A Dayton Way sarkán, a közlekedési lámpát tartó oszlop tövénél egy embermagas, nyitott Biblia makettje mellett erős ötvenesnek látszó fekete hittérítő mondta harsányan a magáét. Bizonyos jelek arra utaltak, hogy a bűnös luxusélet elmúlást követő túlvilági megítélésének kilátásairól tartott szabadtéri székfoglalót. Na, jó helyen próbálkozott, néhány fotózó turistán kívül a kutya sem figyelt rá. 

Wilshire Blvd, mögötte a Rodeo Way lépcsősora. Miski György felvétele

A Wilshire Hotel látképe a Rodeo Dr-ról. Miski György felvétele

A sarokról nyílik a félkörívet leíró, rövid Rodeo Way bevásárló utca, amely, mintegy száz méterrel odébb, a Wilshire Blvd-ra nyíló lépcsősorban végződik. Szemközt a nevezetes hotel homlokzatával. Átkelve a kétszer háromsávos Wilshire Blvd-on, a hétemeletesnek számolt luxushotel tövében álltunk. A főbejárat felett a csillagsávos állami zászló, mellette a medvefigurás, California Republic feliratos lobogó vászna dagadt a könnyű szélben. Az épület méretének, architektúrájának és arányainak szóló elismerő pillantások után, a pár fotó készítését követően, a Rodeo Dr túloldalán visszaindultunk a kertvárosi utcán hagyott kocsinkért. Negyedórányi séta után a full extrás Hyundai mellett állva, hitetlenkedve konstatáltuk az emberi pitiánerség újabb ékes bizonyítékát. Nem nagy ügy, de feketén-fehéren tanúsítja, hogy barmok mindenütt élnek.

A Wilshire Hotel zászlói. Miski György felvétele

Logikai úton rekonstruálva az esetet, az történhetett, hogy amint nagyjából másfél órája ott hagytuk az autót, a legközelebbi magánház tulajdonosa előbújt luxusvacka függönyének takarásából, és valamiféle képzelt sérelmet megtorolandó, erős nyomású slagból vadul fellocsolta a járda fél méter széles gyepszőnyegének kizárólag a mi kocsink melletti részét. Mindenütt máshol száraz volt a fűsáv. Rosszindulatú munkássága eredményeként az addig hibátlanul csillogó, dekoratív autó féloldali karosszériája, az oldalüvegek és az első-hátsó szélvédő sáros pöttyözést nyert. Az autó, legalábbis a jobb oldala, úgy nézett ki, mintha terepversenyről érkezett volna.  Valóban méltó bosszú, de ma sem értem, miért? Ráadásul, ennek az alattomos húzásnak köszönhetően, az addig barátságosnak, kulturáltnak, segítőkésznek elkönyvelt amerikaiak (kivéve az Alamo ügyintézőjét) mindjárt több helyet rontottak a megítélésükön, ettől a kisebb lelki maflástól megbillent a beléjük vetett bizalmunk. Hát igen, mire számítottunk? Az Egyesült Államokban is emberek élnek, s végül is, a természetüket illetően miért lennének különbek a Föld más tájain élő halandóknál?
Kedvetlenül ültünk a forró ülésekbe, s húztunk el a - kései felismerés - nem éppen barátságos környékről. 
Fél perc múlva a (North) Santa Monica Blvd-on voltunk, és West Hollywood érintésével  visszafelé tartottunk Hollywoodba. Itt is a Santa Monica Blvd-ról nyíló Hollywood Forever Cemetery-ig, azaz Hollywood központi temetőjéig jutottunk. A temető háta mögött a Paramount Pictures stúdiói sorakoztak.
A temetőt abban a hitben kerestük fel, hogy e helyütt van a hírességek sírkertje, ahol több világhírű filmcsillag, köztük Marilyn Monroe nyugszik. Rövidesen kiderült, rossz helyen járunk. 
A főbejáraton simán behajthattunk, de húsz méterrel odébb egy egyenruhás fekete (afroamerikai) temetőőr néhány parcellával odébb terelt minket, mondván, ahol elsőre leparkoltunk, ott hamarosan temetési menet halad el, és útban vagyunk. Jó intuíciós készséggel rendelkezem, éreztem/tudtam, miről beszél. S valóban, a főkapun át egymás után érkeztek a gyászolókkal teli limuzinok, a felvirágozott ravatalozó körül erőteljes mozgolódás kezdődött.

Hollywood Forerver Cemetery. Miski György felvétele

Tehát engedelmesen odébb gördültünk, s a pálmafás, ligetes temető azon szegleténél álltunk meg, ahol az út egyik oldalán örmény, zsidó és orosz elhunytak síremlékei álltak, a szemközti parcellák sírkövein viszont csupa angol családnevet olvashattunk. 
Miután nem tudtuk, merre keressük Monroe nyughelyét, egy szembe jövő háromtagú hölgycsapattól kértem felvilágosítást. A kezdeti tanácstalanság után rájöttek, mit várok tőlük, s a tudatlan külföldinek dukáló erős mimikával és heves gesztikulálással igyekeztek megértetni, hogy a keresett temető nem ez, hanem egy nem tudom, hány utcával odébb fekvő másik. Kezdtem fáradni, fel sem írtam a címet. Úgy ítéltem meg, nem ér annyit az egész, hogy Marilyn miatt tűvé tegyem Hollywoodot, akkor már inkább emlékezetünkben ápoljuk tovább a kedves teremtés kultuszát.
Az elvétett látogatás arra mindenesetre jó volt, hogy a barátságos temetőőr és a kedves hölgyek emberi hozzáállása némiképp javítson az amerikaiak nemrég negatívba fordult megítélésén.  
A következő napi programpont az északról, keletről és nyugatról három autópálya által közrefogott Griffith Park déli részén emelkedő magasabb domb platójára települt Griffith Observatory felkeresése volt. A csillagvizsgáló nem esett messze a temetőtől, légvonalban két és fél, az odavezető kanyargós utcákon öt kilométerre lehetett.
Kikanyarodva Santa Monica Blvd-ra, keleti irányban autózva néhány utcasarokkal odébb elértük a Western Ave-t, ezen északra haladva perceken belül a Los Feliz Blvd-on voltunk, erről pedig rátértünk a North Vermont Ave-ra, amely hegynek felfelé tartva, idővel felvette a North Vermont Canyon Road elnevezést. Elhaladt a bal kézre eső Görög Színház előtt, és egy éles kanyar után eltűnt egy száz méter hosszú alagút gyomrában. 
Az alagút kijáratánál balra kellett volna fordulnunk, hogy elérjük az obszervatórium mintegy háromszáz méterre lévő parkolóját. Csakhogy egy nagyméretű információs tábla felirata szerint a pakoló dugig telt, nem mehettünk arra. Egy fényvisszaverő mellényt viselő srác, irányítótárcsával a kezében, mindenkit a csillagvizsgáló mögött mind lejjebb ereszkedő Western Canyon Road-ra terelt. 
Hát igen, a feltámadt szél messzire űzte a városra oly jellemző könnyű szmogot, s mivel Los Angeles egyik legszebb panorámája épp a Griffith obszervatórium előtti teraszokról nyílt, most mindenki igyekezett kihasználni a tiszta levegő nyújtotta fotózási és filmezési alkalmat. Hétvége, szombat volt, az emberek többsége a jó időben amúgy is kirándulásra adta a fejét, s az egyik kedvelt célpont a városból egyszerűen megközelíthető Griffith Observatory volt.
Nem tehettünk mást, sodródtunk az árral, s a kanyargós, lejtős úton fél kilométerrel odébb találtunk parkolási lehetőséget. Vércseként csaptam le az orrom előtt épp megüresedő helyre. Innen viszont bő húsz percbe tellett, mire erőltetett menetben, hegynek felfelé haladva, felértünk a kilátó platójára. 
A felfelé, és később a lefelé vezető úton egyaránt feltűnt, hogy a látogatók legalább hatvan százaléka kínai származású, de mellettük szép számban tűntek fel indiaiak, mexikóiak és feketék is. Szembeötlő módon kisebbségbe kerültek a legfeljebb tizenöt százalékot kitevő fehér amerikaiak. 
Ha nem is pontosan ezek az arányszámok köszöntek vissza, de - néhány jellemzően fehérek által lakott kerület és előváros kivételével - hasonló tendenciát tapasztaltunk Nagy-Los Angeles területén, már amennyit láttunk belőle. "Hála" a Kaliforniában erőteljesen támogatott multikulturalizmusnak, továbbá az egyes nemzetekkel szembeni pozitív diszkriminációnak, a főleg kereskedelemmel és vendéglátással (étkeztetés, szállásolás) foglalkozó élelmes kínaiak váltak meghatározó népelemmé. Ha ez így megy tovább, a természetes szaporodásból adódó nemzetiségi arányváltozások miatt Los Angelest húsz-harminc év múlva át lehet keresztelni Új Pekingre. 
De most vissza az egyszerre csillagvizsgálóként, planetáriumként, múzeumként és kilátóként szolgáló objektumhoz. 

Griffith Observatory. Miski György felvétele

A Los Feliz területén található obszervatórium megépítéséhez szükséges földterületet a walesi származású Griffith J. Griffith adományozta a városnak, még 1896-ban. Griffith nemcsak területet, pénzt is adott Los Angelesnek, hogy a város megépítse rajta a csillagvizsgálót, illetve a már említett Görög Színházat. Griffith azonban 1903-ban gyilkossági kísérletet követett el a felesége, Christina ellen. Az asszony nem halt meg, de elveszítette az egyik szemét. Griffith-t börtönre ítélték, ahonnan jó magaviseletért két év múlva szabadult. A súlyos bűntény miatt a városi tanács, erkölcsi megfontolásból, nem akarta elfogadni a börtönviselt mágnás ajándékát, később azonban beleegyezett abba, hogy az adományozó halálát követően Griffith végrendeletben rögzített elképzelései szerint használják fel a hatalmas összeget. Griffith 1919-ben meghalt (a sors fintora, hogy pont abba a Hollywood Forever Cemetery-be temették, ahol Anikóval egy órával előbb jártunk), s ezzel minden akadály elhárult a tervek készítése, s később az építkezések megkezdése elől. Az 1935-ben átadott intézménybe ingyenes a belépés, ezt még annak idején az adományozó kötötte ki.

LA a Griffith Observatory teraszáról. Miski György felvétele

A vízszintes irányban nyújtott, nem igazán nagyméretű, a szélein két kisebb, a közepén egy nagyobb kupolával épült obszervatórium érdekes tulajdonsága, hogy akárcsak a közeli Hollywood Sign, ez is jól látszik, akár Los Angeles legdélibb pontjáról is. Mondjuk, Long Beach-ről, a vele szomszédos San Pedro magaslatairól, vagy Palos Verdes Estates északra tekintő, szelíd lankáiról. Pedig a felsoroltak közül ez utóbbi van hozzá legközelebb, s noha 25 kilométerre fekszik, zavartalan időben kiválóan látni mind az obszervatórium, mind a Hollywood felirat fehér foltjait.

Az előtérben Los Feliz, hátrébb Downtown. Miski György felvétele

  
A kimondottan hűvösre váltott szél ellenére sokan nézelődtek és fotóztak a város felé néző teraszokról. 
Elakadt a lélegzetem, amikor először nyílt zavartalan rálátásom az alattam elterülő Los Angelesre. Ami nem csoda, hiszen a világhírű metropoliszt nem lehet rideg racionalitással pusztán funkcionális épületek halmazának tekinteni. A magas hegyek által ölelt lapos medencében elterülő Angyalok Városa inkább hasonlított valami nyugalomba jutott tengeröbölre, a százezernyi ház és háztető sekély tengeröblére, amelynek közepén Downtown felhőkarcolói egy önálló sziget meredek partfalaival törnek az égre, s ahol az autópályák sebes áramlatai a háztenger fennmaradásához szükséges életszükségletek biztosítékai. 
Szóval, oda kell menni, és látni. Nincs jobb ötletem. Fotókkal illusztrált, jól megírt mondatok sem adhatják vissza a mámoros hangulatot, amit az élő látvány kelt.
Az obszervatóriumtól nem csak a város felé, hanem ellenkező irányban is akad néznivaló, méghozzá az innen hatásos előtérrel fényképezhető Hollywood Sign.

A Griffith Observatory hátsó traktusa. Miski György felvétele

Akinek nem felel meg, hogy innen, viszonylag távolról örökítse meg a Mount Lee-i jelképet, annak tessék közelebb fáradni!
Mi is így tettünk. 
Egy darabig azon az útvonalon haladtunk, amelyiken jöttünk, de a Western Ave-ról rátértünk a Franklin Ave-ra, ezen addig hajtottunk nyugatra, amíg elértük a Beachwood Drive-t, erre jobbra ráfordulva jó darabig északra haladtunk, mígnem feljebb balra rátértünk a Ledgewood Dr-ra. Elméletileg ennek kellett volna elvezetnie az úgynevezett Strategic Perception-hoz, ahonnét néhány méterre van a Sign legjobb közeli fotózási pontja.

Beachwood Drive. Miski György felvétele

Ám valahol valami nem stimmelt (az utolsó útszakasz javítás miatt le volt zárva, s talán az elterelés zavart össze), s nem tudni hogyan, végül a Mulholland Highway lejtős részén (nem összekeverendő a Mulholland Dr-val), a fotózni óhajtott felirattól kissé nyugatra kötöttünk ki. 
Tulajdonképpen mindegy volt, hogy a nevezetes feliratot jobbról vagy balról fényképezem, úgyhogy tettem a dolgom.

A Hollywood felirat a Mulholland Highway-ről. Miski György felvétele

 Hasonlóan gondolhatták ezt a körülöttem sorra leparkoló járművekből kiszálló utasok is, akik fotós masináikkal szakadatlan tűz alatt tartották a kilenc óriásbetűt. 
Néhány lépéssel odébb kopasz, fű- és famentes, vörös-sárga homokkal lepett kilátóhely állt. Innen letekintve újból látszott a város nagyja, de jobbra fordulva egy eddig fel nem fedezett terület került a látómezőmbe, a Hollywood Reservoir, vagyis a Hollywood-víztározó. Ugyan ember alkotta, mesterséges építmény, de a sötétkék vízfelület, s az egészet közrefogó kis erdők nyugalmas hangulatot kölcsönöztek a látványnak. Néhány fotót ez is megért.
A délután közepén jártunk, ideje volt visszatérni szállásunkra, a La Brea Inn-be.

Hollywood Reservoir. Miski György felvétele

 
A Mulholland Highway-ről rátértem a Canyon Lake Dr-ra, onnan a Tahoe Dr következett, aztán a felső víztározót megkerülő úton valahogy kiértem a Barham Blvd-ra. Ennek a hídján átjutottunk az autópálya túloldalára, majd délre fordulva előbb a Cahuenga Blvd-on, később a Highland Ave-n haladtunk. Ez utóbbiról a Franklin-re tértem, onnan a La Brea Ave-ra, s máris a motelnél voltunk. 
A kocsit letettük a belső parkolóban, s mielőtt elgyötört testünket végleg átadtuk volna a megérdemelt pihenésnek, átsétáltunk az előző délután felfedezett közértbe (Hollywood Liquor). Ezúttal 45 dollárnyi árut vettünk magunkhoz, s ismét bankkártyáról fizettünk. A hideg szendvicsekből álló vacsorát félálomban költöttük el, utána sorra lezuhanyoztunk, a nap eseményeit felelevenítő beszélgetést követően tuskóként zuhantunk az ágyba.
Elalvás előtt feljegyeztem a noteszembe, hogy aznap 296 dollárt vertünk el, s a kocsiba 58 mérföldet tettünk.