2014. május 11. vasárnap (harmadik nap)

Késő este és egész éjjel még az eddiginél is viharosabb szél gyötörte az utcai pálmákat. A kora reggeli ébredéskor könnyű pulóvert kaptam magamra, amíg az emeleti korlátra könyökölve igyekeztem magamhoz térni az alvás utáni kómából. 
Miután Anikó elszívta mellettem a kötelező bagóját, és kiitta az utolsó csepp kávéját, nem pazaroltuk tovább az időt az előző napi fáradalmak kipihenésére, hanem jó korán autóba pattantunk, és irány Santa Monica város!
A motel udvaráról rutinosan fordultam a korai időpont miatt csekély forgalmú Hollywood Blvd-ra, a sarki lámpánál jobbra, a La Brea Ave-ra, a harmadik nagyobb kereszteződésnél már a Santa Monica Blvd sarkán voltuk, s vártuk a zöld jelzést. Amint megkaptuk, jobbra fordultam, s a már ismerősnek mondható főúton az óceán irányába indultunk. 
Áthúztunk a tegnap kutyafuttában látott West Hollywood-on, a másfél órás séta révén valamennyire megismert Beverly Hills-en, elhajtottunk a toronyépületeiről és a Fox filmstúdióról nevezetes, nekünk most bal kézre eső Century City, majd odébb West Los Angeles mellett, elsuhantunk a San Diego autópálya hídja alatt (a közelben található a magyar főkonzulátus), és az indulástól számított félóra múlva kiértünk az óceánparttal párhuzamosan futó Ocean Ave-ra. 
Szívembe markolt, érzelmileg keményen megrendített a látvány, ahogy az Ocean Ave-ról megpillantottam a széles homokfövenyen túl sötéten elterülő, félelmetes óceánt. Európai útjaim alkalmával jó párszor láttam tengerpartot, napkeltét és napnyugtát, de ez más volt. Az Omega együttesnek van egy nagyon szép lírai száma, a címe Hajnali óceán. Most ugyan kora reggel volt, a hajnal ideje aznapra lejárt, de a dalszöveg néhány sora akkor is idepasszolt. "Földereng a pusztaságon túl az óceán, a víz szagát hozza már a szél, és égi jelt kapunk, hogy zarándoklatunk véget ér." Nos, igen, zarándoklatunk abban az értelemben véget ért, hogy Zuglótól eljutottunk a Csendes-óceánig, minden óceánok és tengerek anyakirálynőjének színe elé. Ennél tovább nem mehettünk nyugatra, mert az nem volt beleírva sorsunk könyvébe. 
Egy parányit visszatekerek addig a pillanatig, amikor a végére némileg elkeskenyedő Santa Monica Blvd-ról balra rákanyarodtam az Ocean Ave-ra, ezen mintegy 300 métert délnek tartva befordultam a rövidke Seaside Terrace-ra, amiről áttértem az Appian Way-re, innen, miközben elgurultam a Santa Monica Pier (móló) kocsilehajtója alatt, kétszáz méteren belül elértem a Pier nagy szabadtéri parkolóját. A bejárati őrbódénál 12 dollárért kaptam parkolójegyet, aztán becsorogtam a kilencven százalékban üres placc egyik felfestett állásába. Az órám fél nyolcat mutatott.
Egy oldallépcsőn felbaktattunk a heves szél által felkorbácsolt óceán borzongatóan hidegnek tűnő kék vizébe mélyen benyúló, fapallós mólóra. Itt, a mólónál ér véget az amerikaiak számára oly sokat jelentő, legendás 66-os út. Ezt tábla is jelzi. 

A Santa Monica Pier (móló) főbejárata. Miski György felvétele

 
A móló érdekességeit felfedezni hivatott sétánk során elhaladtunk a Pacific Park nevet viselő, leginkább kisgyermekes családoknak való vidámpark mellett, ami persze még zárva volt. A parkkal szemközt, félig felhúzott redőnnyel, néhány kisebb ajándékbolt várta a nyitás idejét. 
A vidámparkon túlhaladva az erős, sűrűn levert cölöpökön nyugvó, száz méter hosszú pallós sétányra értünk, amely egy stílusos vendéglő és a Harbor Office hivatali épülete között kivezetett minket a móló végébe.
Az elmaradhatatlan sirályok panaszos vijjogásától kísérve végsőkig elszánt horgászok dacoltak a nyílt víz felől fújó vad széllel, mellettük három, hozzánk hasonlóan korán kelő turista kapaszkodott a korlát fehérre mázolt vasába.              
A kék égen egyetlen felhő sem látszott, ennek megfelelően a Nap zavartalanul szórhatta

A Santa Monica Pier dél felől. Miski György felvétele

szét aranyló sugarait, mégis, kellemetlenül hűvös idő járta, a cipzárt nyakig kellett húzni, mert a viharos szélnek semmi sem tudott megálljt parancsolni. Viszont, ha két széllökés közötti szünetben fürgén mozgott az ember, hatásos felvételeket lehetett készíteni a part felé rohanó, tajtékosra korbácsolt hullámokról, amelyek aztán, akár a békeidők mosolygós képű dédanyáinak csipkés vállkendői, széles félkörívben terültek szét a lapos fövenyen. 
A tiszta időben beláthattuk a teljes hosszában vakító homoksávval szegélyezett, hatalmas Santa Monica-öblöt, remek kilátás nyílt az északi hegyekre, akárcsak a nyugatra fekvő Malibura, s természetesen a láthatárig nyúló, baljós színezetű óceánra, miként keletre, a tengerparti szállodák és lakóépületek zárt, fehérlő sorára, valamint délen Venice Beach-re, és a távolban Palos Verdes hegyes-dombos félszigete felé.

Étterem a móló végében. Miski György felvétele

 
Nem sokáig bírtuk az idő múlásával mind fagyosabbnak érzett móló végében, ezért öt perc elteltével igyekeztünk a némi meleget ígérő szárazföld felé. 
A mólóra vezető meredek le- és felhajtón felkapaszkodva kiértünk az Ocean Ave melletti parkba, ahol egy öreg ágyú körül csinos virágágyások, a megszokott pálmák sora, és a padokon elnyúlva napozó csövesek látványa fogadott. 
Anikót ezen az oldalon hagyva, áttértem az út túloldalára, hogy szemből fotózzam a Pier ívelt feliratú bejáratát, meg az Ocean Ave reggeli forgalmát. 
Visszatérve a lehajtóra - ahol keskeny járda állt a gyalogosok szolgálatára, a középső széles részt a mólóra igyekvő autóknak tartották fent -, a lejtő közepéről több fényképet készítettem az Ocean Ave alatti alagútból kanyarral előbukkanó Pacific Coast Highway-ról, az 1-es számjelzésű parti útról.

A Pacific Coast Highway Santa Monica-nal. Miski György felvétele

Egy darabig a rámpáról figyeltem a forgalmát, mert tudtam, hogy egy-két órával később, Malibu felé igyekezve, mi is ráhajtunk majd. Tovább ereszkedve a betonrámpán, hamarosan újból az olajjal beeresztett pallók kerültek a talpunk alá. A parkoló felé néző lépcsősoron lejöttünk a mólóról, s mivel Amerikába érkezésünk harmadik napján még mindig nem érintettük a végtelen sós vizet, a dübörögve lecsapó, és permetcseppek formájában kimúló hullámok által ostromolt partra siettünk. 

Napfény, óceán, föveny, pálmák. És az út. Miski György felvétele

Anikó menet közben lekapta a szandálját, s a finoman szemcsézett, kellemesen meleg homokban bokáig süppedve igyekezett mielőbb elérni az óceánt. Én megfontoltan a nyomában.
Közben elhaladtunk a detektoros keresőjével a strand homokja alá temetődött fémtárgyak, kiváltképp ékszerek és karórák után kutató férfi közelében. Meglehet, hogy azt a néhány, igazi aranynak látszó nyakláncot és karláncot, amiket a félmeztelen, napbarnított testén láttunk, épp az itteni homok alól kibányászva tette magáévá. 
Nos, a tajtékos, sziszegve visszahúzódó, aztán megint lecsapó víz a vártnál is hűvösebb volt, a súlyos megfázás kockázata nélkül nem lehetett fürödni benne, de az én bátor páromat ez nem tartotta vissza, térdig gyűrt nadrágban gázolt a sűrűjébe, és diadalmas mosollyal fordult a fényképezőgép

Tízezer kilométerre Pesttől. Miski György felvétele

felé. Aztán persze érzékenyen érintette egy váratlanul lecsapó nagyobb hullám, amiből, túl a meglepetés sokkján, némi visítással ötvözött kacagás kerekedett, és futás a menedékadó partra. Én inkább maradtam a megfontolt kapcsolatfelvételnél, ami annyit tesz, hogy a fövenyen ellapuló hullámok szélénél leguggolva, tenyeremmel érintettem a vizet. Aztán megnyaltam a kezemet, mintegy lemeózva a sótartalmát. Sós volt, sós volt, de a beltengeri Adriánál jóval enyhébb mértékben. 
A tréfás kedvű hullámokból egyelőre eleget tapasztalt Anikóm időközben megállapodott a Baywatch-ból ismerős vízi mentők 1550-es számozású, őr- és segélynyújtó bódéjánál. Naná, hogy kötelezően fotóztam, aztán ő engem. 
A Baywatch című sorozatot 1989 és 1999

Egy vízimentő-kalyiba a sok közül. Miski György felvétele

között forgatták Pamela Anderson és David Hasselhoff főszereplésével. A nézettségi rekordokat döntögető sorozat ugyan a malibui vízi mentők hétköznapjairól szólt (legalábbis úgy tudom), ám a forgatás helyszíne a környék, vagyis Santa Monica és Venice Beach volt. A kiváló sorozatból annak idején három részt láttam, többre nem voltam kíváncsi. 
Mivel úgy gondoltuk, hogy a móló körül mindent megnéztünk, amit megnézni érdemes, megkerestük a parkolói magányában napfürdőző autónkat, és odébb álltunk egy helyszínnel. 
A fizetőparkolóból való kihajtás azonban nem ment problémamentesen. Eleve nem hajthattunk ki arra, amerről jöttünk, viszont az "exit" feliratú táblával jelzett kijáratnál, ami közvetlenül a Pacific Coast Highway-nek a Los Angeles belterülete felé tartó sávjába torkollott, olyan hajlított tüskékkel ellátott fekvő akadályt süllyesztettek a talajba, amire, első ránézésre, nem volt ajánlatos ráhajtani. Valahogy nem gerjesztett bizalmat. Féltem, hogy cafatokra tépi a gumiabroncsokat. Európai útjaimon többször találkoztam hasonló forgalmi akadállyal, csakhogy nem lehettem benne biztos, hogy az amerikai változat pontosan úgy szuperál, mint a vén kontinens esetében. Először nem is hajtottam rá, hanem a kocsiból kiszállva odamentem a kifelé hajló tüskesorhoz, s csak miután a lábammal könnyedén le tudtam nyomni, azután eresztettem rá óvatosan a Hyundait. Simán átjutottam rajta. Így már tiszta sor volt, hogy a speciális kialakítású szerkezettel az autópálya felől próbálkozó potyázókat akarják távol tartani a parkolótól. 
Mint porszívó a tollpihét, úgy szippantott be a főút ideges forgalma. Szerencsére mindössze 50 méteren át, ugyanis félszáz méter megtétele után már fordultam le róla, mivel nem a város belterületén, hanem a szomszédos Venice-ben volt dolgunk. 
Az egzotikus hangzású Moomat Ahiko Way jobb oldali ágán rögvest kiértem az Ocean Ave-ra. Az irány és az út ugyanaz maradt, de mire elértük a két kilométerre fekvő Venice-t, a főút kétszer váltott nevet. Az Ocean Ave-ból hamarosan Neilson Way, majd egy kilométerrel arrébb Pacific Ave lett. Végül ez utóbbi és a North Venice Blvd kereszteződésénél jobbra fordulva megint kiértünk az óceánpartra, pontosabban a Venice Beach-i közparkoló bejáratához. A parkolási díj ezúttal 9 dollárra rúgott.
A parkolótól északra, az Ocean Front Walk sétáló- és vásárlóutca, valamint a parti fövenysáv közötti területen ingyenesen használható sportlétesítmények, többek közt tenisz-, kosárlabda- és röplabdapályák sorakoznak. A pályák mellett található a Muscle Beach, ahol a többleterőre vágyók modern kondicionáló gépeken fejleszthetik tovább a fizikumukat. Minden útikönyv megemlíti, hogy befutott testépítő korában Arnold Schwarzenegger, Kalifornia állam későbbi kormányzója is itt villogtatta a tudását. 

Venice Beach-Muscle Beach. Miski György felvétele

De található itt egy igen komoly, változatos vonalvezetésű, változó mélységű ovális medencékkel, különféle dőlésszögű oldalakkal megépített beton edzőpályája a testi épségüket mutatványaikkal gyakorta kockára tevő gördeszkásoknak is. 
A lezárt autót hátrahagyva először nem az egymásba érő sporttelepekhez, hanem az érzésre becélzott Venice Canals felé irányítottuk lépteinket. 
Ötpercnyi könnyű sétával elértük az addigra meglehetős forgalmúvá lett Pacific Ave-t, s azon átvágva betértünk a jobbról-balról eléggé igénytelen házakkal kísért 27th Ave-re. Ez egy igen szűk utcácska, ahol két személy körülményesen férne el egymás mellett. Viszont a harminc méter hosszú sikátor másik végén ott találtuk magunkat az olaszországi Venezia mintájára megálmodott sekély csatornák partján. Na jó, erős fantázia kell ahhoz, hogy akárcsak közelítőleg párhuzamot vonjunk az ó- és újvilági Velence között, az egyetlen közös nevező a tengervíz.
Az itteni Velence, akarom mondani Venice Canals, a közeli nagy jachtkikötő, Marina del Rey felől, zsiliprendszeren át jut a csatornáit feltöltő tengervízhez. A mesevilág szépségű kis városrész lelke a négy hosszanti, az ezeket a végeiknél összekötő két rövidebb csatorna.  

Venice Canals mesevilága. Miski György felvétele

Az egymásra merőleges csatornák által szabdalt területen három, téglalap formájú mesterséges szigetet hoztak létre, ezeket pedig csinos, általában földszintes, ritkábban egyemeletes luxusházakkal építették be. Mindegyik ház mellé példásan rendezett kert társul. Mindenfelé földi virágok, derékig vagy fejmagasságig érő virágzó bokrok, és két ember magasságú virágzó fák láthatók. Virág, virág és virág. Színes kavalkádjukba beleszédül az első ízben erre vetődő látogató. Még jó, hogy legalább a magas pálmák, a kerítések mentén sorakozó kaktuszfélék, és a szép számban előforduló örökzöldek biztosítják a háttérnek sem utolsó zöld színt. 
A feleségem meglehetősen ért a virágokhoz, a lakásunk körül kisebb hobbikertészetet tart fent, ám a Venice-ben látott egzotikus növények mindössze negyedének tudta biztosan a nevét. Szerencsére nem vagyunk hivatásos botanikusok, nekünk, laikusoknak épp elég, ha egyszerűen csak tetszik a látvány. De mintha megint letértem volna beszámolóm tervezett ösvényéről.

Vajon milyen lehet itt leélni egy életet? Miski György felvétele

Szóval, vissza a 27th Ave végéhez, ahol kijutottunk az egyik csatornához. Amilyen szerencsénk volt, néhány lépésnyire fehérre mázolt kis fahíd ívelt át a túlpartra. A híd mellől és közepéről képeslapra kívánkozó felvételeket készítettem. 
A csatornák partjain, egymástól tíz-húsz méterre, kétszemélyes evezős csónakok voltak kikötve. Ezek igazán praktikus közlekedési eszközök, ha csak a szemközti haverhoz kell átugorni egy hűtött dobozos sörre. A motorizációt, mint tájidegen civilizációs elemet, errefelé igencsak háttérbe szorították. A rövidebb távú helyváltoztatást gyaloglással, kerékpározással vagy evezős csónakkal valósítják meg. Motorcsónak kitiltva. Gyalogolni és (ritkábban) kerékpározni a csatornapartok és a kerítések közé szorított, egy ember számára kényelmes sétalehetőséget biztosító járdákon lehet.

Gyalogolni jó. Hát még ilyen környezetben! Miski György felvétele

 
A három mesterséges szigetet, nagyjából deréktájon, a kétsávos Dell Ave köti össze, s ugyanez az út biztosítja a háztulajdonosok kocsijainak kijutását a "szárazföldre", ennek az útnak a végén lehet becsatlakozni Los Angeles peremvidéki forgalmába. A Dell Ave-nak mindegyik szigeten van keletre és nyugatra mutató, az egyes szigetecskék végéig tartó keskeny leágazása, amelyen az ingatlanok tulajdonosai munka után hazakormányozhatják az autójukat. 
Anikómmal egy órán keresztül csatangoltunk a megannyi látnivalót kínáló mikrovilágban, ahol, úgy tűnik, az emberek megtanultak együtt élni a természettel. Követendő példa. 

No comment 1. Miski György felvétele

 
A csatornák közötti tanulságos és lélekemelő séta után kiértünk a South Venice Blvd-ra, ahol már "rendes" nagyvárosi forgalommal találkoztunk. 
Elérve a parkolónk szélét, rátértünk a szintén sétálásra alkalmas Ocean Front Walk-ra, ahol megtekintettük a szinte egymásba érő, rendszerint nívó alatti ajándéktárgyakat, vagy kommersz ruházati cikkeket árusító üzletek kínálatát. 

No comment 2. Miski György felvétele

Néhány sarokkal arrébb, a Windward torkolatánál megint egy hitszónokfélébe botlottunk. Úgy tűnt, bármerre járunk, nem ússzuk meg a látványuk nélkül. 
Ezúttal egy semmi egyéb ruházatot, mint nyáriasan szellős ágyékkötőt viselő fekete férfi keltette fel a figyelmünket, de nem kizárólag a miénket, mivel a délelőtt közepén járva a sétány kezdett benépesülni. 
Az illető úr nyilván nem találta eléggé figyelemfelkeltőnek a harsány hang mellé viselt lenge öltözéket, mert egy szélesre nyitott festőlétra felső fokain állt, meztelen lábszárai közt a fémlétra két ágával, ráadásul 

No comment 3. Miski György felvétele

   az egyik kezével egy élőnek látszó műanyag kígyó nyakát szorongatta. Hogy a szilikonból készült holmi a valóságosnál virulensebbnek tűnjön, gyakran megrázta, s nem tudni, mondandója mennyiben kötődött a nevezett műállathoz, de az orvosi esetnek látszó ember hangja ilyenkor vészjóslóbban csengett. 
Apám, ilyet még nem láttam!

Venice Canals. Termő citromfák a kertben. Miski György felvétele

Kétlem, hogy az adott körülmények között a látvány groteszk jellegét fokozni lehetett volna, ha mégis, úgy emberünk biztosan megtalálja a 
módját. 
De a feltűnés fokozásában egy első blikkre normálisnak elkönyvelt, ősz haját hosszúra növesztett, sötét napszemüveges, ötvenes évei elején tartó férfi sietett kéretlenül a segítségére. A hóna alatt dülledt szemű, megszeppent csivavát tartott, s a vállán átvetett szőttes tarisznya széléről harminc, indián dísznek látszó csimbók lógott. Ebben a szerelésben, pláne a hóna alá csapott, mintegy retikülként hordott ebbel, a

Venice Canals-i luxusházak. Miski György felvétele

 Beverly Hills-i jacarandák alatt várakozó fekete fiú lelki társa lehetett volna. Megállt a létra tetejéről üvöltöző fanatikus előtt és alatt, akit csendes monológgal igyekezett jobb belátásra bírni. A csaknem meztelen létrás fickó - becsületére szolgáljon -  előrehajolva, figyelmesen hallgatta. A kívülállónak úgy tűnt, mintha az "indián" szavaiból valami megérintette volna az értelmét. Világok találkozása.

Venice Beach. A kígyós ember. Miski György felvétele

Az én világom nem a te világod! Miski György felvétele

Tőlük három lépésre, rettenetesen nagy motorján teljes harci díszbe öltözött rendőr ült karba font kézzel. A fehérre dukkózott benzintankon a "to protect and to serve" feliratot olvastam, ami nagyjából azt jelenti, hogy "szolgálunk és védünk". Valahonnan ismerős volt a szöveg. Felcsapott sisakrostélya mögül álmos tekintettel meredt maga elé, egy pillanatra sem nézett az eszmét cserélő páros felé. Tőle balra, közvetlenül mellette, nyugdíjas korú úr ült a lábával kitámasztott kerékpárján, jobbra pedig egy hozzá hasonlóan karba font kézzel ácsorgó harmincas férfi. Mindketten beszéltek hozzá, s hogy valamiféle barátságos, vidám témában, arról a kétfelől szövegelők gyakori mosolya árulkodott. Különösen az öregfiú volt elemében, ő határozottan sokat nevetgélt, mint akit minimum két korty viszki fűt belülről. A rendőr azonban csak ült kifejezéstelen arccal a macsós motorján, sohasem mosolyodott el, sohasem válaszolt. Amerikai tempó. 
A mind unalmasabbá váló sétányon láttunk még

Az Úr legyen veled, testvér! Miski György felvétele

törökülésben imádkozó, álhippi fiatalokat (errefelé rengeteg az unalmában és jó dolgában exhibicionizmusba menekülő észlény), és egy legális drogárusító helyet. Legalábbis én annak gondoltam. A szedett-vetett portál fölé kihelyezett felirat emígy festett: "The green doctors". Egy másik táblán ugyanez a szöveg tűnt fel, de már kiírták valamelyik, itt kapható terméknek az árát: "40 dollar". Ja, és "no photos". Nem hinném, hogy herbateát árultak. A bolthoz közeli falak mentén fél tucat hajléktalan szívta a ki tudja, mivel felturbózott bagóját.

Venice Beach. Stílusos dekoráció. Miski György felvétele

Anikómmal úgy gondoltuk, ennyi elég lesz a felszámolás előtt álló bolhapiac képét mutató Venice Beach-ből. Kösz szépen, láttunk, amennyit láttunk, ideje új utakra térnünk. 
Az a bizonyos új út egy hosszabb szakaszon fedte a régit, mivel vissza kellett autóznunk a Santa Monica Pier-ig, hogy ott rákanyarodjunk a Moomat Ahiko Way-nek a városból kifelé tartó sávjára, ami kétszáz méterrel odébb becsatlakozott a Pacific Coast Highway-be. 
Következő úti célunk a 20 kilométerre fekvő Malibu, pontosabban a város keleti végében húzódó lagúna környéke volt. Ennek a közelében van ugyanis a Malibu Colony Road főutcára települt óceánparti villanegyed, ahol a Két pasi meg egy kicsi című vígjátéksorozat szerteágazó története zajlik.
A hol nekilóduló, hol percekig álló forgalom mellett mindvégig a part közelében, az óceántól kőhajításnyira jártunk, s rengeteg víz csodálata mellett futólag bepillanthattunk a partközeli lakókolóniák világába. 
Aztán az út jobb oldalán egyszer csak feltűnt Malibu határtáblája. Őszintén meglepett, hogy ezt követően eléggé rendezetlen településrészen haladtunk keresztül. Az út bal oldalán húzódó tengerpart közelében épült, egymáshoz zsúfolódó házak sora stílustalanságról és ötlettelenségről árulkodott, nem is szólva a helyenként összecsapott, vérszegény kivitelezésről. Eleve nem értettem, mi a bánatnak kellett a forgalmas főúthoz ennyire közel építkezni, ráadásul tömegével, amikor nyilvánvaló, hogy az épületek errefelé néző oldalától három méter távolságban, szünet nélkül elhúzó autók zaja és bűze elől nincs menekvés. Hogyan lehet itt nyaralni, pihenni? 
Rövidesen elhaladtunk az itteni móló (Malibu Pier) szembetűnő bejárata előtt, s máris a hegyekből lefolyó Malibu-patak által táplált lagúna feletti hídon jártunk. 
Ez a Malibu Creek nevű patak vagy időszakos vízfolyás lehet, vagy nagyon gyér a vízhozama, de képtelen a lagúna feltöltésére. Egyszerűen nincs kifolyása a tőle homokpadkával elválasztott óceánba, miáltal pangó vizű tóként, a valóságnak megfelelőbben fogalmazva poshadt pocsolyaként tengeti életét. A benne százszámra lubickoló óriáspelikánok és a szüntelenül vijjogó tengeri sirályok nem kis örömére.

Malibu. Madárparadicsom a lagúnánál. Miski György felvétele

 
A híd túloldalára érve, s az első sarkon jobbra fordulva a Cross Creek Road-ra, Malibu Country Mart gerincútjára jutottunk. A Country Mart területén üzletek tucatjai kínáltak pénzköltési lehetőséget, a környéken szép számban található ételbárok és vendéglők pedig elfogadható árakkal és minőséggel várták a betérőket. Akiknek nem felelt meg odabent, és szerették volna a szabadban elkölteni a meleg ételt, azoknak jutott hely a nagy játszótér körül felállított asztaloknál. Ez utóbbi lehetőséget választottuk mi is, mert miután az egyik, kuncsaftokkal zsúfolásig telt ételbárban 18 dollár összértékben rendeltünk magunknak ebédet, a gondosan becsomagolt finomságokkal kiültünk egy épp felszabaduló asztalhoz.

Malibu. Családias hangulat mindenfelé. Miski György felvétele

    Sajnos, az árnyas fák alatti asztalok egy szálig foglaltak voltak, a mi helyünkre keményen odatűzött a Nap, s amíg egyre jobban izzadva siettünk letudni az ebédet, fél szemünket rajta tartottuk Malibu cseperedő ifjúságán. Sportos jellegű, laza öltözetet viselő kisfiúk és kislányok csimpaszkodtak a mászóka korlátaiba, csúszkáltak a színes műanyag csúszdák alján szétterített puha homokba, s repkedtek előre-hátra a láncos hinták ülőkéiben. Párosával, hármasával összeállt apukák és anyukák beszélgettek egymással, vigyázó szemüket szünet nélkül a burokban született csemetéiken tartva. Az idilli kép festői hátterét a sziklák sötétkék színét az erdők zöld foltjaival vegyítő Santa Monica-hegység biztosította, oldalában néhány elszórtan fekvő luxusvillával. Béke és nyugalom honolt mindenfelé. A hatásvadász hollywoodi filmekben ilyenkor szokott bekövetkezni valami rettenetes dolog. 
Ebéd után azonnal a partra indultunk. Az izzó Nap alatt kerek öt percet vártunk az orrunk előtt elszáguldó autók gumiabroncsaitól mérgesen sistergő, zajos csúcsforgalmú Pacific Coast gyalogátkelőjénél, mire a lámpa zöldre váltott, és átmehettünk az árnyas oldalra. Igyekeztünk lépést tartani a célirányosan haladó tömeggel. A partra igyekvő felnőttek zöme összetekert napozógyékényt, és homokba szúrható nagy, színes napernyőt szorongatott a hóna alatt, a többség nem felejtette otthon az ételt-italt rejtő hűtőtáskát sem, míg a jó helyre született gyerkőceik strandlabdákat és homokozó vödröket cipeltek. 
A kizárólag gyalogosoknak készült keskeny, kavicsos út a lagúnát megkerülve ért ki a tavat az óceántól elválasztó, mintegy húsz méter széles fövenyhez, Malibu Lagoon Beach-hez. Kiérve a nemkívánatos látogatók távoltartása végett magas fallal körbevett Malibu Colony luxusházainak takarásából, megint érezni lehetett az óceán felől erősen fújó hűs szelet, s hallani a parton megtörő hullámok mormolását. 

Malibu Lagoon Beach. Miski György felvétele

Első ránézésre feltűnt a parti

    sekélyesben úszkáló barna moszatok vagy algák nagy mennyisége, amiktől elég kevés hely maradt a fürdőzésre. Igaz, a hideg vízben tulajdonképpen senki sem fürdött, de a parttól húsz méterrel beljebb védőruhát viselő szörfösök hasaltak a deszkáikon, türelmesen várva a meglovagolható hullámokra. A közelebbi háttérben a magas cölöpökön álló Malibu Pier bukkant fel, a távolból idelátszottak Santa Monica nyurgább óceánparti szállodái. Lagoon Beach teljes partszakasza tele volt a vízből kisebb-nagyobb mértékben kiálló fekete szikladarabokkal, amelyek komoly veszélyt jelenthetnek a hullámlovasokra, illetve a nyári szezonban a fürdőzőkre. Azon a részen, ahol a lagúnát megkerülő gyalogösvény kiért a partra, a vízi

Malibui szörfösök. Miski György felvétele

mentőknek egy olyan, halványkékre festett őrbódéja állt, amilyet tucatjával láttunk Santa Monica-ban. A tetején amerikai zászlót csattogtatott a kitartó szél.
A part a kőhajításra eső Malibu Point-nál néhány méternyit benyomul az óceánba. Ennél a kis félszigetnél kezdődik az a nevezetes lakó- és nyaralóövezet, amit a Két pasi meg egy kicsi című sorozatban is lehet látni, ha máskor nem, a jelenetek váltása közötti rövid bejátszáskor, mikor is felülről, helikopterről mutatják a hullámoktól csipkézett partszakaszt. A szárazföld felé fallal elkerített területre idegenek csak engedély birtokában léphetnek be. Elméletileg. Autóval a Malibu Road-ról lehet behajtani, az érkezőknek ellenőrző ponton kell áthaladniuk. Az egész telepnek egyetlen hosszú utcája van, a Malibu Colony Road, ennek két oldalán helyezkednek el a luxusházak és a teniszpályák. 
Egy ponton azért homokszem került a biztonsági gépezet fogaskerekei közé, ugyanis az óceánpart felől minden erőfeszítés nélkül kijátszható a védelem. Igaz, hogy a Colony utolsó parti házának vonalában több ember magasságú acélkerítést telepítettek egészen a vízig, ám ezen az idő múlásával méretes lyukak keletkeztek, amelyeket, ki tudja miért, nem stoppoltak be. Így az egész kerítés nem több egy elvetélt ötlet romokban fennmaradt mementójánál.
Mi is egy ilyen tátongó hasadékon léptünk be a Kolónia területére, és bár az első métereken tartottunk tőle, hogy a majd valahonnan előugró valakik szigorúan rendreutasítanak, végül a kutya sem szólt ránk. Később, 

Valahol errefelé van Charlie Harper háza. Miski György felvétele

amikor láttuk, hogy a lyukas kerítésen át mások is követnek, és aztán zavartalanul sétálnak a házsor és az óceán közötti homoksávon, megnyugodtunk. 
Voltak, akik teniszlabdák hajigálásával, vagy a sportszerűbb együtt futással mozgatták meg a kutyáikat, mások a magányos kocogást választották, a számbeli többség pedig egyszerűen sétált egy jót a friss levegőn. 
Anikóm lekapta a nyári cipőjét, s a hűs vízben gázolva jött velem addig a barna színű, emeletes házig, ami a sorozatbeli helikopterről készült felvételen mindig magához vonzza a tekintetet. Talán ez a környék legnagyobb, de mindenképp

Anikó malibui szélben. Miski György felvétele

legfeltűnőbb épülete, a többi, hogy úgy mondjam, hozza a luxusnyaralók elvárt formáját, nincs bennük semmi egyedi, semmi karakteres. 

Malibu Colony. Középen a barna ház. Miski György felvétele

Kutató szándékkal végignéztem a távolba vesző házsoron, de hiába kerestem a sorozat sejtetése szerint errefelé lévő épületet, egyiken sem fedeztem fel az epizódokban megfigyelt házrészleteket. Szerintem fizikailag soha nem is létezett az a ház, valószínűbb, hogy a zárt térben játszódó jeleneteket a Warner Brothers stúdióinak egyikében vették fel, nem véletlen, hogy innen, mint külső helyszínről a lehető legritkábban vágtak be képsorokat. Ám akkor és ott mindez nem igazán számított, egy illúzióval több vagy kevesebb, kit érdekelt? A lényeg abban rejlett, hogy mindketten ott álltunk az amerikai utazásunkhoz ötletet adó helyszínen, a kitűzése idején szinte lehetetlennek látszó terv beteljesült, s egy sokmenetes csatában legyőztük úgy a kiszámítható, mint a váratlanul felmerülő akadályokat. Úgy vélem, az ember akkor találja meg a maga külső-belső Amerikáját, amikor felfogja, hogy nem kell visszahőkölni a nagy tervektől, hanem ha parányi esélyt lát a megvalósításukra, akkor bele kell vágni! Amíg a külső körülményekkel küzd, addig a maga kishitűsége ellen is harcol, de győzelem esetén duplán ünnepelhet: először a mindenféle akadály felett aratott diadal, másodszor a megerősödött önbizalma okán.
Az említett barna háztól visszafordultunk a szaggatott határkerítés felé, s újból Malibu Point-nál, meg a mögötte kezdődő, publikus strandrészen voltunk. Tíz perc sétával visszaértünk a játszótértől messzebb leparkolt kocsinkhoz, és a Pacific Coast Highway-n visszaindultunk Los Angeles felé. 
Malibut kilométerekkel magunk mögött hagyva, figyelmesebben nézegettük az útjelző táblákat, mert tervünk szerint rá kellett kanyarodnunk a parti útról nyíló Sunset Blvd-ra (Alkony körút), hogy ezen Pacific Palisades, Brentwood, Bel-Air, Holmby Hills, Beverly Hills és West Hollywood érintésével feljussunk a távoli Hollywoodba. 
Egyébként a Sunset Blvd egész Los Angeles leghosszabb körútja, hiszen a Csendes-óceántól a 35 kilométerre fekvő Downtown-ig tart. Ez pontosan a Budapest és Vác között légvonalban mért távolságnak felel meg. 
Elhagyva a Topanga Canyon bejáratát, a látásunk még élesebbé vált, s valóban, a harmadik lámpás kereszteződésnél, a Santa Ynez Canyon torkolatánál felbukkant a balra mutató nyíl, és a Sunset Blvd feliratú zöld utcanévtábla. 
Nevezetes helyszíne ez a Los Angeles-i filmtörténetnek, ugyanis Thomas H. Ince, nagyjából 800 némafilm (főként western) legendás rendezője és producere 1912-ben itt, Pacific Palisades óceánpartja közelében építtette fel első stúdióját, ami után a területet Inceville-nek nevezték el. Az itteni filmgyártás 1922-ben megszűnt, a faépületek 1924-ben leégtek. A valamikori stúdió házainak helyét most részint egy benzinkút (76), részint a töltőállomás mögötti területen látható üzletsor foglalja el.
A szeles óceánparttól Hollywoodig a legváltozatosabb domborzatú vidékeken hajtottunk át, s bár a szintkülönbség gyakran változott, az egyes helyszínek, szépségük által, közös nevezőre találtak. Szavakkal lehetetlen megfelelően felidézni a gazdag, nyugalmas házak körül virágzó kertek, a szertelenül kanyargó, tiszta utat kísérő fasorok, a már-már egyéniségeknek tekinthető hórihorgas pálmák hosszú kilométereken át tartó látványát, amit az egyszerre jelenlévő amerikai magabiztosság és a keleti kiegyensúlyozottság könnyű rózsaillathoz hasonlítható miliője leng körbe.
Mintegy órányi, városnéző tempóban megejtett utazás után értünk Hollywoodba, ahol a Fairfax Ave-ra fordulva jutottunk ki a Hollywood Blvd-ra, amin a motelhez, illetve a belső udvari parkolóhoz értünk. 
Azonban még messze nem ért véget a nap, legfeljebb délután fél három lehetett. Ami azt illeti, hamar megjártuk a vasárnapra tervezett Santa Monica, Venice, Malibu és Sunset Blvd kört. 
Félórát pihentünk a szobánkban, aztán megint felkerekedtünk, de már csak a Hollywood Blvd üzleteit akartuk megtekinteni, esetleg vásárolni, ha valami megtetszik. Más kérdés, hogy sétánk során végül a moteltól másfél kilométerre eső Gower Street-i kereszteződésig jutottunk, de legalább sorra vettük a főutca két oldalán egymásba érő üzleteket.
Azonban alig haladtunk néhány saroknyit, máris megéheztünk. Kevésnek bizonyult a malibui koszt. 

Hollywood Blvd, Kínai Színház. Miski György felvétele

Betérve a Highland Ave sarkán működő McDonald's-ba, a pultban álló kiszolgálók mögötti falon elhelyezett ételfotókról rendeltünk kaját. Ám hiába, hogy az egyes ételek összetevői ott szerepeltek a színes fényképek mellett, bekövetkezett az, amit úgy utáltam: a világos, egyértelmű rendelésünk (vagyis a megfelelő képre mutatásunk) után ahelyett, hogy lacafacázás nélkül adták volna a tápot, kezdetét vette a kínos helyzetet generáló pofázás. Ott létünk minden vásárlásánál megesett, és ezt nagyon nem díjaztam az amerikaiakban, hogy az arra láthatóan semmi kedvet nem mutató kuncsafttal is váltig erőltették a verbális kontaktust. Ilyenkor mi van, valami gyorstalpaló tréningen tanult koreográfia kényszerének engedelmeskednek? Rájöhettek volna, hogy nem mindenki szereti fosni a szót, vagy felmerülhetett volna bennük egy másik, kézzelfogható magyarázat is: miszerint a vevőjelölt nem érti az adott nyelvet. Legyen az ő privát titka, mi okból nem tanulta meg, de nem érti az Isten barma. Okos marketingesek pontosan az ilyen helyzetek elkerülésére vagy feloldására találták ki az önkiszolgáló rendszer intézményét, s a Meki falára is hasonló megfontolásból rakták ki a pengeéles ételfotókat. Bökj rá, fizess, és egyél! Nem minden goromba, ami célravezető, ami praktikus.

A Highland Center az El Capitan felől. Miski György felvétele

A fiatal kiszolgáló angol nyelvű locsogása heveny zavart indukált bennem, amit úgy próbáltam áthidalni, hogy a hátam közepére kívánt kérdéseire kurta angol igennel vagy nemmel feleltem. Közben barátságosan mosolyogtam. Tény, szűkszavú voltam, de annyit elértem, hogy a kérdéseihez nyilván nem mindig passzoló, találomra kibökött "válaszaimmal" sikerült elbizonytalanítanom, s most már láthatóan ő is kényelmetlenül érezte magát. Hehe. Nincs édesebb az ártatlan képpel elkövetett kicsinyes bosszúnál. Kölcsönös pironkodások és feszengések közepette végül összeállt mind az én menüm, mind pedig a kettőnk verbális birkózását némán végigasszisztáló asszony kajája. Amelyek, mit tesz Isten, épp úgy néztek ki, mint fotókon lévők. Na, ehhez kellett annyit dumálni?! Papírpoharakban megkaptuk a literes kóláinkat is, s miután a kasszánál készpénzben leszámoltuk a 16 dollárt, tálcáinkkal lerogytunk egy üres, kevésbé mocskos asztalnál. Alaposan megizzasztott a feladatát túllihegő srác! 
Jóízűen falatozva egykettőre túltettük magunkat az iménti kellemetlenségen, s jókedvünk újbóli szárba szökkenését még a hátam mögötti asztalra borulva alvó ápolatlan fekete csöves horkolása sem akadályozta. Talán a szent és sérthetetlen pozitív diszkrimináció okán, de senki sem merte felkelteni. Ha emiatt, meg az asztalok mellé helyezett szeméttartókban turkáló, indiai vagy pakisztáni kinézetű figurák láttán elbizonytalanodtam volna, hogy valóban egy hollywoodi McDonald's-ban fogyasztom az ételt, elég volt a kassza fölött himbálózó, piros-sárga logóra pillantanom. Az volt ráírva, hogy McDonald's. 
Étkezés után ismét a csillagdíszes járdán voltunk, elhaladtunk a szcientológiai egyház központjának hétemeletes téglaépülete előtt. 
Anikó minden női holmikat, kiegészítőket, szuveníreket és cipőket árusító üzletbe betért, én meg persze kényszerűen utána. Miután a főút kereskedelmi egységei a bamba turistáknak könnyen eladható holmik árusítására rendezkedtek be, tíz méterenként újabb és újabb boltokba fordultunk be.

 

Elvis örök. De ennyire? Miski György felvétele

Egy helyütt, ahol megint csak alaposan szétnéztünk, de nem vettünk semmit, Anikó lefotóztatta magát az előtérbe állított, vevőcsalogatónak szánt Elvis-makettel. Csóró műanyag bábu úgy nézett ki, már ahol nem takarta a csiricsáré, flitterekkel bőségesen megrakott színpadi ruha, mint egy többnapos hulla, mivel az idők folyamán a "bőre" zöldes-barna árnyalatúra öregedett, s ez némiképp horrorisztikusra formálta a megjelenését. 
Elérve a Vine Street sarkát, fél tucat képet csináltam a Capitol Records kör alaprajzú épületéről. Innen egy rövid

Hollywood. Vine Street, Capitol Records. Miski György felvétele

  iramodás a Gower Street-i útkereszteződés, ahol az X-men című fantasztikus film legújabb epizódját (Days of future past) reklámozó óriásplakát szinte rámászott az ember arcára. Előtérben a vörös téglából épült, magas katolikus templommal, s kevéssel odébb a Hollywood Freeway-nek a Gower St felett áthúzó betonhídjával, több képet készítettem az út távoli végénél emelkedő Mount Lee csúcsa alatti Hollywood feliratról.
Lépteinket a motelunk irányába visszafordítva, most a Hollywood Blvd északi oldalát jártuk végig.

Gower Street, távolban a Hollywood felirat. Miski György felvétele

Megfigyeltük, hogy az út ezen oldali járdája nagyságrenddel mocskosabb, ragacsosabb volt a túloldalinál. A rátapadt gyanús foltoktól néhol alig lehetett kisilabizálni a csillagokba írt neveket. (A magyar felmenőkkel rendelkező Ernie Kovacs-é viszont ragyogott a tisztaságtól.) Ennek fő oka az ezen a részen működő nyitott kifőzdék, önkiszolgáló éttermek viszonylag magas számában keresendő, de az sem kerülte el a figyelmünket, hogy ezen a fertályon jóval több koszos hajléktalan terpeszkedett a padokon, és ücsörgött a falak tövében, mint a Hollywood Blvd másik oldalán.

Az art deco Pantages Theatre. Miski György felvétele

Egy idő után visszatértünk arra az oldalra, amelyiken a sétánkat elkezdtük, s elérve a megszokott közértünkig, betértünk, s ezúttal 31 dollárért vásároltunk ezt-azt. Hogy mit lehet kapni ennyi pénzért? Először is 4 darab, egyenként literes kiszerelésű light kólát, két fémdobozos tejeskávét, két csomag sós rágcsálnivalót (amolyan Llay's-féle, zizegő zacskós kiszerelésben). Továbbá két csomag puszedliszerű édes süteményt, két, celofánba tekert hideg szendvicset (jó nagyméretűeket), s egy doboz Marlboro-t. A készséges, és hál' Istennek szófukar pultos a vásárolt termékeket reklámzacskóba tette, fizettünk, és a kölcsönös köszönést követően mehettünk. 

A Hollywood Blvd és a Wilcox Ave sarka. Miski György felvétele

"Otthon", a szobánkban mindenekelőtt kényelmes ruhákba öltöztünk, olyanokba, amikben idehaza is lazulni szoktunk. Aztán a kerek asztalnál elköltött vacsora következett, nassolás, beszélgetés, az asszony részéről a folyosón való cigarettázás. 
Nagyszerűek voltak ezek a késő délutáni, kora esti nézelődések a motel nyitott gangjáról. Szerettük hallgatni a Hollywood Blvd beszűrődő zaját, a csendszünetekben a madarak éneklését, látni a motel udvarát kerítő falak fölé nőtt pálmák csupasz törzsének legtetején zöldellő leveleket, csodálni

a lemenőben lévő Nap vörösen lángoló 

A Hollywood és a Cahuenga Blvd kereszteződése. Miski György felvétele

    sugarait a környező iroda- és lakóépületek széles üveghomlokzatán, figyelni a környék erkélyiről hozzánk hasonlóan nézelődő embereket. 
A zuhanyozást követően hamar az ágyban kötöttünk ki, hiszen ismét kitettünk magunkért, megérdemeltük a pihenést.
Vasárnap kereken 100 dollárt költöttünk, a kocsival pedig mindössze 54 mérföldet tettünk meg.