2014. május 12. hétfő (negyedik nap)

Hát elérkezett a nagy nap, a várva várt hétfő, amikor is meg kellett mártóznunk Los Angeles igazán legsűrűbb sűrűjében, a Belvárosban, itteni nevén a Downtown-ban. Reméltem, a korai indulással, ami ottani idő szerint fél hetet jelentett, elkerülhetem a sztrádán munkába igyekvő alkalmazottak miatt kialakuló tumultust. 
Ott létünk negyedik napjára fordult a naptár, s most első ízben kényszerültem igénybe venni a Los Angeles belső területeit átszelő autópálya-hálózatot. Bár némi feszültséget éreztem a gyomromban, azért a Bronson Ave-t elhagyva - az anyósülésben a videokamerát nagy odaadással kezelő nejemmel - férfias lendülettel kanyarodtam le a Hollywood Blvd-ról, s vetettem bele magam az ismeretlenbe.
Mindjárt magával ragadott a Hollywood Freeway-en (101-es jelzésű állami út) északról, a San Fernando-völgy felől lezúduló autók áradata, és sodort a város szíve, a sztráda menti házak takarásában hol eltűnő, hol felbukkanó Downtown felhőkarcolói felé. Igazából nem is volt olyan félelmetes együtt úszni a gépiesített árral. Négy kilométer megtétele után keresni kezdtem a 3A jelzéssel ellátott sztrádakijáratot, amin keresztül le kellett volna jönnöm az útról, s akkor csak pár utcával vagyok arrébb a térképen előre kinézett belvárosi parkolónál. Lámpalázas izgalmamban elnéztem a táblát, és a négysávos útról egy lehajtóval előbb, a 3B jelű EXIT-nél tértem le. Jesszusom, most mi lesz? - söpört át rajtam egy hőhullámmal párosult röpke pánikroham, ám nem sokáig hüledezhettem, mert a mögöttem jövő gépkocsik szinte rátoltak a San Pedro városrész, illetve Long Beach város felé tartó Harbor Freeway-re. Maradt annyi lélekjelenlétem, hogy - 80 kilométeres tempónál - emlékezetemben villámgyorsan fellapoztam az otthoni nyugalmas körülmények között százszor tanulmányozott várostérkép idevágó szelvényét, s csak azon fohászkodtam, hogy ne verjen át a memóriám. 
Az első adandó alkalommal lejöttem a sztrádáról, visszakanyarodtam a magas épületek irányába, s a pálya hídja alatt máris rajta voltam a West 2nd Street-en. Ez az út egy sarokkal odébb, a Figueroa St kereszteződésén túl a Bunker Hill alatt elhúzó alagútban (Second Street Tunnel) folytatódik, s mire a mélyén eltűnő autók ötszáz méterrel odébb megint kijutnak a napfényre, már a South Hill Street-nél vannak. Amilyen orbitális szerencsém volt, bár alternatív útvonalon, de épp oda lyukadtam ki, ahová eredetileg igyekeztem. Balra nézve húsz méterre volt a parkoló. Mivel a kereszteződésnél tábla tiltotta a közvetlen balra fordulást, tovább kellett mennem száz métert, hogy megforduljak, s most már szabályosan behajthattam a nyitott kapukkal váró parkolóba. 
A kerítéssel közrefogott terület sarkában egy vastag porral lepett, talán évekkel korábban leállított kocsi gubbasztott, egyébként a kihalt placcba csak a középen álló üres őrbódé, és a mellé telepített jegyváltó automata vitt némi színt. Hm, a hatodik érzékem azt súgta, hogy itt, senki által nem őrizve, nem lenne biztonságban a méregdrága bérelt kocsi. Úgyhogy inkább kihajtottam onnan, s a szomszédos meredek kis utcán (ez is a West 2nd Street része) felmenve egy saroknyit, az Olive St harmadrészben telt parkolójába kanyarodtam. 
Jegyváltáskor a mexikói kinézetű őr 18 dollárral vágott meg, de nyugalommal töltött el, hogy szemmel láthatóan jó helyen hagytam a szuper Hyundait. A kocsi csomagtartójából magunkhoz vettük a szokásos motyót, s nekiláttunk felfedezni a nagyváros központját. 

Bunker Hill épületei az Olive St-ről. Miski György felvétele

Mindjárt az elején döntenünk kellett, merre induljunk, a viszonylag közeli Bunker Hill felhőkarcolói, vagy a tetején piramisszerű csúcsban végződő, fehér óriásrakétára hasonlító, távolabbi városháza felé? 
Kezdetnek az 1928-ban átadott városháza, hivatalos nevén Los Angeles City Hall mellett döntöttünk. 
Az Olive-en elsétáltunk a West 1st St-ig, s ott balra fordulva kiértünk a South Grand Ave sarkán emelkedő Walt Disney Concert Hall futurisztikus tömbjéhez. Elismerem, valóságos építészeti bravúr ez a teljes felületén rozsdamentes acéllal bevont, csillogó-villogó, az oldalain hajlított falú zenei intézmény, csak nem igazán tetszett egyikünknek sem. Biztosan nem hatott ránk kellő súllyal az idők szava, talán, ha huzamosabb időn át 

Az Olive és a Grand Ave találkozása. Jobbra a W.D. Concert Hall. Miski György felvétele

éltünk volna Amerikában. 
Rétérve a Grand Ave északi szakaszára (North Grand Ave), elsétáltunk a klasszikusan sematikus kinézetű Dorothy Chandler Pavilion előtt, aztán váratlanul tágas térség nyílt előttünk, a Grand Ave és a három utcával odébb emelkedő City Hall közötti részen kialakított zöld terület, a Grand Park. 
Úgy harminc méterrel előttünk egy körmedencés szökőkút feltörő vízsugarai surrogtak a reggeli belváros viszonylagos csendjében. Egy pillanatra átsüvített rajtam a kétely fagyos 

Downtown. Jobbra a Dorothy Chandler Pavilion. Miski György felvétele

szele, hogy nem álmodom, tényleg itt vagyunk Los Angelesben? Anikómra néztem, s láttam rajta, hogy nem álmodom. Nem mondta, de láttam.
A tekintetet vonzó kút mögött

A Grand Park, mögötte a városháza. Miski György felvétele

    füvesített, virágágyásokkal és pálmákkal díszített nagyobb tér terült el, ami a kilövésre kész rakétához hasonlító City Hall lábáig nyúlt le. (Ezt a rakétás hasonlatot másodszor sütöm, el, de mit tegyek, ha tálcán kínálja magát?) A lapos domb tetején elhúzó Grand Ave járdájától lépcsősorok vezettek egyre lejjebb, amíg el nem értük a parkot több irányban átszelő sétányok szintjét. A gyepesített terület szélén a korai időpont dacára már nyitva volt a Starbucks barátságosan invitáló pavilonja, ahol híg amerikai kávét, illetve reggelinek szánt süteményféléket lehetett kapni. Hatodikként beállva a sorba, Anikó is kért magának egy 4 dolláros kávét, s kapott egy kétdecis papírpohárba töltött forró löttyöt, pedig szem- és fültanúként esküszöm, tényleg kávét (coffee) rendelt a pultos lánynál. Csakhogy, úgy tűnik, errefelé nem ismerik az európai típusú feketekávé elkészítésének módját. Vagy nincs rá igény.

A Grand Park a Starbucks pavilonjával. Miski György felvétele

Gyanakodva kóstolgattuk a leginkább semmilyen ízű italt, amiről kevéssel később kiderült, hogy errefelé valóban ez számít kávénak. Ugyanis hallottuk és láttuk, amint a közeli városháza felől érkező öltönyös fiatalemberek, és a társaságukban lévő kosztümös hölgyek ugyancsak ezt rendelték, és épp olyat kaptak, mint Anikó. 
Kezünkben a lassan fogyó kávéval, lesétáltunk a következő utcáig, a Hill St-ig. Felfigyeltünk a kék színű metróvonal Civic Center/Grand Park megállóját jelző feliratra, s a mozgólépcsőre lépve leereszkedtünk a mélybe. Odalent kevéssel előbb állhatott be egy szerelvény, mert a felfelé tartó mozgólépcső zsúfolásig volt munkába igyekvő emberekkel. Az utasokat két mozgólépcső szállítja le és fel, közöttük öt méter széles, harminc méter hosszú, meredek betonlépcsősor húzódik, áramszünet vagy egyéb üzemzavar esetére kiváló mozgáslehetőséget biztosítva az elpuhult nagyérdeműnek. 
A mozgólépcsővel csak a jegyváltó automatákat felsorakoztató közbülső szintig ereszkedtünk, a vágányok ennél jóval alább vannak. Mivel nem állt szándékunkban metróra szállni, visszafordultunk, és kisvártatva ismét a szabad levegőn voltunk.

A Temple St és a Hill St találkozása. Miski Györgyy felvétele

Maradva a Hill Street-en, utunkat északkeleti irányba, Chinatown felé folytattuk. Kétszáz méterrel odébb elértük a Hill St-nek a Santa Ana Freeway felett átvezető hídját, ezen átkelve, s a két saroknyira eső Ord Street-nél beléptünk Los Angeles népes kínai közösségének területére, a Chinatown-ba. A kínai kerület határát az út menti villanyoszlopra erősített fémtábla felirata is tanúsítja. 
Nem lepődtünk meg, amikor a szembejövő gyalogosokon, a szembetűnően szemetes utcákat söprő takarítónőkön, a kisboltjaik előtt ücsörgő árusokon, a gyerekeken és a botjukra támaszkodó véneken, egyszóval mindenkin, aki élt és mozgott, az ázsiai őshazában 90 százalékos többségben élő han kínaiak arcvonásait láttuk viszont. 

A Santa Ana Freeway a Hill St hídjáról. Miski György felvétele

Nem sokat bóklásztunk az itteni utcákon, ugyanis elsősorban a nevezetes Sárkánykaput (Dragon Gate) szerettük volna megtalálni, és lefényképezni. A kínai negyed főbejáratát jelölő, sárkánymotívumos kaput egy utcával odébb, a North Broadway és a West Cesar E. Chavez Avenue kereszteződése közelében leltük meg.

Downtown látképe Chinatown felől. Miski György felvétele

A széles North Broadway felett masszív vasszerkezet húzódik az út egyik oldalától a másikig. A vízszintes vastraverz tetején két, egymással fenekedő aranyozott, kígyótestű, hosszú bajszot viselő szörnyeteg néz farkasszemet. A jelenet nem különösebben harcias, kicsit olyan, mintha a képzelet által szült figurák még csak a bevezető anyázásnál tartanának. 
Ez a Dragon Gate, Chinatown szimbolikus főbejárata. 
A háttérben, néhány száz méterrel odébb, a napsütésben vakítóan fehérlő City Hall tornyosult, ettől északra a megyei önkormányzati hivatal (Hall of Justice) és a szövetségi bíróság (Federal Courthouse) tiszteletet parancsoló tömbjei emelkedtek. 
Innen néhány perces séta keretében eljutottunk a régi Los Angeles magjához, az El Pueblo-hoz. 
Azt hiszem, itt az ideje, hogy legalább nagy vonalakban ismertessem Los Angeles létrejöttének körülményeit, s azért ennél a pontnál, mert lényegében azzal az El Pueblo-val kezdődött minden, ahová Anikómmal megérkeztünk.
A történet a 18-ik század utolsó harmadában kezdődött, amikor a mai amerikai Kalifornia még spanyol gyarmati terület volt, és Új-Spanyolország (Nueva-Espana, a későbbi Mexikó) részeként Alta California (Felső-Kalifornia) néven volt ismert. 

1777-ben Felipe de Neve, Alta California frissen kinevezett kormányzója ismerkedő körútján bejárta az igazgatása alá tartozó területet, s felmérve a látottakat, a Santa Barbara erőd megépítésén kívül döntött egy Los Angeles-medencében megalapítandó új polgári telepről is.

Los Angeles, Chinatown. Miski György felvétele

 Négy évvel később, 1781. szeptember 4-én, négy lovaskatona védelme mellett, a San Gabriel Arcángel missziótól indult el az a 44 mexikói telepes (22 felnőtt és 22 gyerek), akik az akkoriban Porciúncula néven ismert, sűrű füzesekkel és tölgyerdőkkel kísért Los Angeles folyó partján, a ma is meglévő Arroyo folyó torkolatától mintegy egy-másfél kilométerrel délre létrehozták El Pueblo de Los Ángeles-t. Az új település hivatalos neve El Pueblo de Nuestra Senora Reina de los Ángeles sobre El Río Porciúncula ("a mi úrnőknek, az Angyalok királynőjének faluja a Porciúncula folyón") lett. 

Chinatown, Dragon Gate. Miski György felvétele

Ez volt az eredeti Pueblo (falu), ami a központot jelentő Régi Plaza (Plaza Viejo) köré telepedett 12 házból állt, s ami 1800-ban még mindig csak 29 épületet számlált.
1815-ben, egy különösen pusztító árvíz után az El Pueblo közössége a széles, természetes mederben hömpölygő, szeszélyes folyó mellől átköltözött a mostani Plaza (Új Plaza, Nuevo Plaza) környékére. 
1821-ben, az addig Új-Spanyolországnak (Nueva-Espana) nevezett gyarmat Mexikó néven függetlenné vált, s ezzel Felső-Kalifornia Mexikó állam része lett.
1835-ben a mexikói adminisztráció faluról (pueblo) a rangosabb városra (ciudad) változtatta Los Angeles közigazgatási besorolását, s egyben megtette Kalifornia fővárosává.
1846 szeptemberében az amerikai csapatok ostrom alá vették a mexikói fennhatóság alá tartozó Los Angelest, és 1847 januárjában kitűzték a győztesek zászlaját.
Az 1846-1848 között lezajlott mexikói-amerikai háborúból vesztesként kikerülő mexikóiak az 1848. február 2-án aláírt Guadalupe Hidalgo-i szerződésben többek közt lemondtak Alta Californiáról (Felső-Kaliforniáról), és ezzel együtt Los Angelesről is.
Los Angelest az amerikai éra kezdetén, 1850-ben újfent várossá nyilvánították, ekkor 1610 lakosa volt, miközben Kalifornia ugyanebben az évben, szeptember 9-én, az unió 31. tagállamává vált.

A Plaza katolikus temploma-1. Miski György felvétele

 
A mai Plaza csak nagy vonalakban emlékeztet régi önmagára, mindenesetre most is létezik a tér (Plaza), s körülötte elszórtan állnak a múlt, pontosabban a spanyol és az utána következő mexikói uralom tárgyi, építészeti emlékei. Ezek egyike a rengeteg átépítést, módosítást megélt, tipikus hispániai építészeti elemeket felvonultató katolikus templom. A hírmondónak maradt többi épületet szépen helyreállították, egyébként nincs rajtuk semmi különleges. A történetük jóval érdekesebb, de ezek ismertetése túlmutatna írásom keretén. 

A Plaza katolikus temploma-2. Miski György felvétele

A Plaza Parkon és az Alameda Streeten átvágva a nagyváros főpályaudvarához, a Los Angeles Union Station-hez jutottunk. Az Alameda St és pályaudvar közötti parkosított részen gyönyörű pálmák törnek az égre, húsz méter magas csupasz törzsük olyan egyenes, mintha nem is a természet alkotásai, hanem mérnöki tervezés eredményei lennének. 
Na, és a pályaudvar, a filmekből elhíresült Union Station!
Első ránézésre azt hinné az ember, hogy elnézte a címet, s tévedésből nem a forgalmas pályaudvarnál, hanem egy magas, ugyanakkor vaskos tornyú templomnál, vagy inkább

Union Station. Miski György felvétele

bazilikánál kötött ki. Közelebb érve persze kiderül, hogy jó helyen kapiskál, és a torony, meg a hozzá csatlakozó, hosszúkás épületrész nem egyházi, hanem nagyon is világi intézményt takar. 
Belépve a főbejáraton, a kelet-európai végekről érkezett látogató újból elbizonytalanodik az épület rendeltetését illetően. Mert, ahogy az előcsarnokból áthalad a tágasabb következőbe, a lába alá kerülő mintás márványpadlózat, a fejmagasságig szintén mintázott csempékkel fedett falak makulátlan tisztasága, a magasban húzódó tetőzetet tartó vastag gerendasorok közé illesztett festett kazetták, a várakozó utasok kényelmét szolgáló öblös bőrfotelek látványa valahogy nem csereszabatos a pesti Keleti vagy Nyugati pályaudvaron megfigyelhető enteriőrrel. Néhol látni egy-egy falnak támaszkodó, unatkozó egyenruhás őrt, de a számuk nem meghatározó, ezért valószínűtlen, hogy a vandálok ténykedését kizárólag a jelenlétük akadályozza. 
Végigjártuk a pályaudvar területét, beleértve a mellékhelyiségeket is, de mindenütt rend és tisztaság uralkodott. Igaz, minél távolabb kerültünk a központi várócsarnoktól, annál inkább lazult a fegyelem, s az emeletes Metrolink szerelvények (elővárosi vasúti szerelvények, ám errefelé az elővárosok sokszor 80-100 kilométerre vannak a központtól) távolabbi vágányaihoz vezető földalatti folyosók falán már megjelentek kisebb falfirkák, és néhány eldobott papír zsebkendő vagy üres üdítőpohár képében a szemét is képviseltette magát. Ezzel együtt, a pályaudvari rendezettség és tisztaság viszonylatában 10:1 az amerikaiak javára (mármint a magyarországi állapotokhoz viszonyítva). 

A városháza és a bíróság épülete a Main Street-ről. Miski György felvétele 

Félóra múlva megint az Alameda St-en voltunk,       ahonnan áttértünk a Main St-re, és ezen elindultunk Downtown óvárosa felé. 

A Main St és a West 1st St sarka. Miski György felvétele

A West 1st St sarkán megpillantottunk egy magas fémoszlopot, amelyen Los Angelesnek a világban szétszórt testvérvárosai (Sister Cities of Los Angeles) irányába mutató keskeny fémtáblák sorakoztak. Ezeken, a települések nevén kívül, a mérföldben mért távolságukat is feltüntették. Ebből megtudhattuk, merre keressük Európát, továbbá, hogy például Split 6386, Athén 6925, Berlin 5759, és Szentpétervár 5720 mérföldre esik. Azt viszont máig nem értem, hogyan jött ki nekik a Berlin és Szentpétervár közötti, mindössze 39 mérföldes különbség. Akit érdekel az autentikus válasz, az amcsiknál érdeklődjön. Az említetteken kívül minden földrészről szerepeltek itt városok, úgy mint Eilat, Taipei, Nagoya, Jakarta, Auckland, Mexico City stb.
Kevéssel odébb sétálva tiszta rálátás nyílt, tehát lefotóztam Los Angeles és körzetének legismertebb újsága (amúgy világszerte olvassák), a The Times szerkesztőségének és kiadójának Spring St-i,

LA testvérvárosainak névtáblái. Miski György felvétele

erődszerű épületét. 
A belváros egyik legzsúfoltabb útjára, a Downtown-t észak-dél irányban átszelő Broadway-re a West 2nd St-en jutottunk ki, s pár lépéssel odébb egy villanyoszlopra erősített táblán már olvashattuk is, hogy itt kezdődik a Broadway színházi körzete (Broadway Theater District). 
Feltétlenül érdemes egy kiadósabb sétát megejteni a Broadway-n, ugyanis itt található Los Angeles régebbi emeletes lakóházainak, s egyéb rendeltetésű koros épületeinek többsége, ez utóbbiak közül elég sok még ma is színházként vagy moziként funkcionál. Némely házak

Erő és magabiztosság, The Times. Miski György felvétele

homlokzatán ott láthatók az eredeti tűzlépcsők, a falakon sokfelé tűnnek fel a korabeli neonreklámok és reklámtáblák, valamint a reklámcélú, többnyire erősen megkopott falfestések. 
A Million Dollar Theater melletti épület alsó szintjén, fedett helyen, friss zöldséget és számtalan, általunk nem ismert gyümölcsöt árusító piac működött. Közvetlenül a termékeiket áruló farmer asszonyságok háta mögött tucatnál több kifőzde kínálta választékát. Mi az egyik kínai étkezde pultja előtt ragadtunk le, ahol az üvegfal mögött sorakozó, melegen tartott fémedényekből

A Spring St és a 2nd St találkozása. Miski György felvétele

mindenki szabadon összeválogathatta a gusztusának megfelelő ebédrevalót. A menü lehetett hagyományos összetételű vagy helyben improvizált, a kiszolgáló hölgy zokszó nélkül a tányérra tett mindent. Kettőnknek 14 dollárba került a magunk által válogatott étel, és az elmaradhatatlan kóla. A megfelelő tisztaságú asztalok egyikénél elfogyasztott ételek végül is átlagfinomságúak voltak, de különben sem panaszkodhattunk volna, hiszen magunk mutattunk rá az egyes összetevőkre. 
Az utcára érve rövid, de érdekes jelenet szemtanúi lettünk. A szemközti, elképesztően

Broadway Theater District. Miski György felvétele

kisméretű, meglepően lepusztult homlokzatú McDonald's-ból két arab kinézetű férfi szaladt az utcára: a bő tíz évvel idősebb kergette a harminc év körüli társát. Miután a fiatalabb, űzött fickó könnyedén egérutat nyert, az idősebb egy ideig dühösen kiabált utána, aztán legyintett, és visszabotorkált a gyorsétterem koszos üvegajtaja mögé. Nem volt egyszerű mutatvány a hasonlóan piszkos ablakok mögé lesni, amit mégis látni lehetett, az mindössze négy asztal és a körülöttük ülő árnyalakok voltak. Ilyen kicsi és ennyire elhanyagolt Mekit életemben nem láttam! Nem

Régebbi épületek a Broadway-n. Miski György felvétele

értem, a neves világcég miként adhatott működési engedélyt egy ilyen kültelki csehónak látszó egység üzemeltetésére?

Kajálda a Broadway-n. Miski György felvétele

A furcsa intermezzo lecsengését követően legyalogoltunk néhány saroknyit déli irányban, miközben, egyebek mellett, szemügyre vettük a lépten-nyomon felbukkanó ékszerüzletek kirakatait. Egyébként Los Angelesben, az 5th és a 8th Street közötti szakaszon található az USA legnagyobb drágakő-negyede, ahol körülbelül 5000 ékszerbolt kínálja portékáit.

Broadway Theater District-1. Miski György felvétele

Elérve a 8th Street sarkát, úgy véltük, elég volt a fáradságos sétából, ideje visszatérni az autóhoz. Négy sarokkal odébb a Hope St-re értünk, ahol jobbra fordultunk, és a Bunker Hill-i toronyházak tövében sétálva eljutottunk a központi könyvtárig (Los Angeles Central Library). Egy oldallépcsőn feljutottunk a könyvtár kertjéhez, és egy szúrós bokrokkal kísért szűk ösvény végén lévő kijáratnál kijutottunk a Grand Ave-re, ezen pedig kisvártatva elértük az Olive Street-et. A sarkon tornyosuló California Plaza-nál balra ráfordultunk a meredeken emelkedő útszakaszra, amelyen felfelé haladva rövidesen az út fölé nyúló tetőzet alá értünk, ezzel elértük Bunker Hill legmagasabb pontját. Elhaladtunk egy három tömbből álló lakótelepféleség mellett, aztán ott voltunk a West 2nd Street sarkán fortyogó parkolónál. 
A tűző napon álló kocsiban emberpróbáló hőség tombolt, alig vártuk, hogy hatni kezdjen a klímaberendezés hűtése. 

Broadway Theater District-2. Miski György felvétele

Még egy búcsúpillantást vetettünk a csillogó-villogó felhőkarcolókra, aztán a Hope St végében ráfordultam a 101-es jelzésű főútra, az
autópályára, ami valahol ezen a ponton változtatta a nevét Hollywood Freeway-ről Santa Ana Freeway-re. Irány a Nagy-Los Angeles legdélebbi végében fekvő Long Beach város és szűkebb környéke!

Broadway Theater District-3. Miski György felvétele

Hamarosan úgy suhantunk át egy soksávos hídon a Los Angeles folyó felett, hogy a magas betonmellvédek miatt semmit sem láttunk belőle. A hídról való lejövetel után a Santa Ana Freeway délkeleti irányt vett, és úgy öt kilométerrel odébb, East Los Angelesnél, áttértem róla a Long Beach Freeway-re (710-es államközi sztráda). Sokáig párhuzamosan haladtunk a 
szintén délre, az óceán felé tartó Los Angeles folyóval. Lynwood-nál egy hídon átsuhantunk a mesterséges mederben csordogáló folyó jobb oldalára. Talán 25 kilométert haladtunk a megsűrűsödött, hol lelassuló, hol vadul nekilódul forgalomban, amikor végre elértük a Seaside Freeway-re változott nevű autópálya 1C jelzésű lehajtóját, amelynél rátérhettem a folyó bal oldalára. A híd már része annak a West Shoreline Drive-nak, amely elvezetett Long Beach város óceánparti részéhez, konkrétan a célállomásként kitűzött Akvárium (The Aquarium of the Pacific) mögötti parkolóház bejáratához.

Broadway Theater District-4. Miski György felvétele

 
A jókora épület második emeletéig kellett felhajtanom, mire találtam üres beállót. Megint kisebb fejtörést okozott a parkoló automata angol nyelvű útmutatásainak követése, de végül, 11 dollár készpénz ellenében, úrrá lettünk a helyzeten. Alkalmi vétel, ahogy a felejthetetlen Rejtő Jenő mondaná.
Lifttel mentünk a földszintre, s jókora meglepetést okozott, hogy a nesztelenül suhanó elevátor ajtaja egyből a napfényes szabadba nyílt. 
Egy túlmozgásos diákokból álló

Broadway Theater District-5. Miski György felvétele

csoport mögött átkeltünk a felfestett zebrán, s ötven méterrel odébb már a pénztárablakoknál támaszkodtunk. A pultnál ülő, a keléses pattanásai ellenére szüntelenül mosolygó fiatalember 58 dollárban állapította meg kettőnk belépőjét, amit, tekintve, hogy szombaton az Universal Studios-ba háromszor ennyiért jutottunk be, nem találtunk soknak. Korán ítélkeztünk. 
A tengeri (óceáni) élőlények világát bemutatni hivatott, kívül-belül tetszetős, elegáns épület tervezői nem sajnálták a pénzt,

Broadway Theater District-6. Miski György felvétele

hogy álmuk valóra váljon. Igazából minden nagyon szép és jó volt, legalábbis ami a körítést illeti. A tágas belső tér profi kialakítása, a mennyezetről acélsodronyok segítségével lelógatott óriáscet élethű makettja, a földszinten és az emeleten a lényegi látnivalók bemutatására létrehozott félhomályos oldaltermek, az egyes akváriumok mérete és pazar megvilágítása, a háttérfények jól eltalált színvilága, illetve a három szabadtéri medence - egytől egyig átment a vizsgán. Nem ezekkel volt baj. Hanem azzal, hogy a feltűnően szerényre sikerült választék 

Broadway Theater District-7. Miski György felvétele

mellett kínosan kevés volt a hal. Se megfelelő választék, se elegendő mennyiségű hal. Fél órával a belépésünket követően keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy itt bizony csúnyán megvezettek minket, hiszen az interneten elérhető reklámklipek utóbb hamisnak bizonyuló képsorai egészen mást ígértek, mivel a ténylegesnél jóval gazdagabb élővilág látványával kecsegtettek. Gyermekkoromból jól emlékszem: a pesti Állatkert régi, a Long Beach-inél nagyságrenddel szűkebb Akváriumában gazdagabb volt a kínálat, több volt az érdekesség, mint itt.

A 8th és a Hill St sarka. Miski György felvétele

 A szegényes felhozatalból származó csalódottság engem, mint tengerrel nem rendelkező országból érkező, ezért az óceáni élővilágra felettébb kíváncsi magyart, övön aluli ütésként ért. 
Akkor kezdett derengeni az agyamban, ami napokkal később bizonyossággá kristályosodott bennem, hogy ezek az amerikaiak beteges szenvedéllyel rajonganak az illúziókért. Hiszen mindenük a külsőség, a látszat, otthonosabban érzik magukat a maguk teremtette, színre-szagra markáns, pörgősre hangolt álomvilágban, mint az unalmasnak ítélt valóságban. Az egész világ ismeri a közhelyszámba menő megállapítást, miszerint az amerikaiak mennyire gyerekesek, naivak.

Downtown, Grand Ave-1. Miski György felvétele

  Hát, kérem, nem azok, csak annak látszanak, ha kikerülnek a megszokott környezetükből. Vegyük az aktuális példát. Ha valakik, hát ők biztosan tudhatnák, mire (ne) számítsanak, amikor jegyet váltanak az Akváriumba, ennek ellenére tele volt velük az intézmény összes szintje. Percekig mutogatták egymásnak a félszobányi akváriumok sós vizében ringatózó növények közt el-eltűnő, féltenyérnyi kishalakat, s nagy volt a lelkesedés, amikor valamelyik közelebb úszott az üveghez. Odakint, a szabadtéri medencéknél, ahol elméletileg

Downtown, Grand Ave-2. Miski György felvétele

az óceán méretes   nagyragadozóinak kellett volna úszkálniuk, negyven centiméteres kölyökcápák és szemérmetlenül fiatal ostorfarkú ráják cikáztak fel s alá. A vizet paskoló gyerekek önfeledt visongásait csak a lelkesedéstől szinte kiabáló felnőttek hangereje szárnyalta túl! Ez is egyfajta tömegpszichózis, USA módra. Na, jó. Ennél a résznél befejezem a szubjektív megjegyzésekkel tűzdelt okfejtést, mert a témáról vastag könyvet lehetne írni, s nekem amúgy sem tisztem az amerikai néplélek rejtelmeiről való értekezés. Akkor most, egy mély sóhajt követően,

Előtérben a közkönyvtár, háttérben az U.S. Bank Tower. Miski György felvétele

 vissza a Patyomkin-akváriumhoz, ahonnan, kevés idő múltán, úgy söpörtünk kifelé, mint akiket a tatár űz.            Az odakint teljes erőből tűző Nap alatt, a kétfelől csodás pálmasorral kísért sétányon egy nagyobb jachtkikötő mellett elhaladva, kijutottunk a Shoreline Aquatic Parkot magába foglaló félszigetre, ahonnan kiválóan lehetett fotózni az öböl túlsó partján kikötött régi luxus óceánjárót, a Queen Mary-t. A park növendékfáinak árnyékában elnyúlva tíz

Long Beach, Aquarium-1. Miski György felvétele

percig heverésztünk a gondozott gyepen, majd visszaindultunk a parkolóházhoz. A félúton levő pavilonban, ahol a horgászcikkek gazdag választéka mellett hűsítőket és jégkrémet is árultak, Anikó választott magának egy 3 dolláros jégkrémet. Szükség volt a belső hűtésre, mert a delelőn járó Nap keményen pörkölt, ahová odafért a sugaraival. Visszalifteztünk az árnyékos, széljárta helyen kellemesen lehűlt kocsinkhoz.
A parkolóból kikanyarodva a csinos Hyundait rákormányoztam a Shoreline Dr-ra, majd a pár száz méterre fekvő Santa Cruz Parknál egy lehajtón áttértem a West

Long Beach, Aquarium-2. Miski György felvétele

Ocean Blvd-ra. Nyugati irányba haladva fél percen belül a Los Angeles folyó óceáni torkolata előtti utolsó hídjára értünk, aztán az út kétszáz méteren belül betorkollott a Seaside Freeway-be. A magasban haladó autópálya perceken belül elérte Los Angeles kikötőjét, a Port of Los Angelest. Az út két-három kilométeren keresztül napsütötte dokkok, kopár vasúti rakodók, lélektelen, kihalt konténerraktárak között vezetett, mire a zöldre festett Vincent Thomas Bridge túloldalán elértük San Pedro északi peremét. 

Long Beach, Aquarium-3. 

(San Pedro 1909-ig önálló városka volt, lakói leginkább halászatból éltek.) Az autópályáról letértünk a városrészt észak-dél irányban teljes hosszában átszelő Gaffey St-re, amelynek déli végpontja az óceánparti, árnyas Point Fermin Parknál volt. A kocsit a dús lombú fák hűs árnyékában hagytuk, és a nagyjából húsz méter magas, természetes partfalat kísérő kőkorlát-sor mentén körbejártuk a parkot, amelynek közepén egy lécekből és gerendákból ácsolt vén világítótorony, a Point Fermin Lighthouse emelkedett. Érdekes látványt nyújtott. "Személyében" nem egy hagyományos, kőből rakott, kerek, magányos tornyot fényképezhettem, amilyenek a

Long Beach, Shoreline Aquatic Park. Miski György felvétele

tengeri világítótornyok általában, hanem egy tornácos, egyemeletes, viktoriánus stílusú lakóházat, amelynek mintegy a padlásteréből emelkedett további kétemeletnyi magasságba a négyszögű, legfelül fakorlátos erkéllyel körbefutott kilátórész. Vélhetően praktikus megfontolásokból épült így a vén ház, ami elsősorban a magas partról a nyílt vízen közlekedő hajóknak jelzett, ugyanakkor a technika kezelőjének és családjának is otthonául szolgált. 
A park északra néző

Long Beach, Queen Mary. Miski György felvétele

oldalából az öblökkel szaggatott part pálmákkal, valami ismeretlen bokorfélével, és kaktuszokkal benőtt vonalára, s azon túl Rancho Palos Verdes itt-ott piros cserepes háztetőktől pettyezett dombjaira nyílt rálátás.
Az öblök algáktól lepett, méregzöld vize felett a levegőből zsákmányukra leső pelikánok keringtek. Kiterjesztett, vitorlázó szárnyaikat a legváratlanabb pillanatban összekapták, s hatalmas csőrükkel lefelé, eleven rakétaként csapódtak a halaktól hemzsegő óceánba. Ritkán vétették el. 
Kicsit odébb fordítva a tekintetet, a végtelen óceán leírhatatlan kékje, s felette a makulátlan

San Pedro, Point Fermin. Miski György felvétele

égbolt világosabb sávja töltötte ki a tájat. Nyugatnak fordulva, egy körülbelül harminc kilométer széles tengersáv mögött a párába vesző Santa Catalina-sziget körvonalai derengtek fel. 
Miután kellőképpen kigyönyörködtük magunkat a kivételes panorámában, autónkkal tovább indultunk Rancho Palos Verdes felé. A Gaffey St-en visszafelé haladva eljutottunk ahhoz az enyhe kanyarral fűszerezett kereszteződéshez, ahol rátérhettünk a West 25th Street-re. A nyugatra tartó út négy kilométerrel később nevet változtat, s onnantól Palos Verdes Drive South néven, kétszer kétsávos útként fut tovább.

Point Fermin világítótornya. Miski György felvétele

Körülbelül annál a pontnál, ahol a kiterjedt félsziget, Palos Verdes Peninsula partvonala északra fordul, egy másik régi világítótorony emelkedik a magas part vízszintes platóján. Ez a hely Point Vicente. 
A San Pedro-i világítótoronnyal ellentétben a Point Vicente Lighthouse a hagyományos világítótorony-építészet jellegzetes terméke. Kőből épült, meszelt falú, szabályos kör alaprajzú, és hozzávetőleg harminc méter magas. A körülötte fekvő területet erős kerítés fogta közre, odabent a parti őrség három épülete látszott, az autók ki- és beléptetése masszív fémkapun át történt, idegenek számára tilos a bemenet. A meredek, kopár part, amelynek félszigetszerűen kiugró földnyelvén a világítótorony állt, izgalmasan színes partfallal szakadt az óceánba. A vörösnek, sárgának, barnának és narancsnak ecsettel kikeverhetetlen kombinációja üde színfoltot képviselt a táj többi részére rátelepedő zöld és kék monoton dominanciája mellett. 

Kilátás Point Fermintől északra. Miski György felvétele

De hiába a sok szépség, jóból is megárt a sok, aznap annyit láttuk az óceánt, illetve az óceánpart különböző pontjairól a szárazföld és a nagy víz változatos találkozási formációit, hogy a gyönyör kezdett közönybe, illetve csömörbe fordulni. Sietve odébbálltunk,

Egy pelikán és egy levakarhatatlan potyaleső. Miski György felvétele

mielőtt a nagy melegben elaludtunk volna a világítótoronytól ötven méterre lévő kilátóhely gyalulatlan deszkákból összeszegelt, rusztikus korlátjánál.
A parkolóból kihajtva ismét a luxusvillákkal és nyaralótelepekkel tűzdelt terjedelmes félsziget háromnegyedét körbefutó Palos Verdes Dr-ra tértünk, amelyen immár északi irányba igyekeztünk tovább. 
Hat kilométer múlva befutottunk a félsziget északnyugati nyakát elfoglaló Palos Verdes Estates városkába, ahol rátértünk a Pacific Coast Highway-re. Annak a legendás 1-es számú 

Point Vicente. A távolban Santa Catalina szigete. Miski György felvétele

főútnak a déli szakaszára, amelyen tegnap, vasárnap, Malibuba igyekeztünk.
Aznapra, vagyis hétfőre egyetlen tervezett program maradt, mégpedig a Palos Verdes Estates-től legfeljebb 5 kilométerre, északra fekvő Redondo Beach kikötőjének meglátogatása.

Point Vicente. Miski György felvétele

 
A tetszetős nyaraló- és lakóházak között nyílegyenesen vezető főúton rekordidő alatt jutottunk fel Redondo-ig, ám amint a Pacific Coast főútról a kikötő felé vezető Herondo St-re fordultam, éreztem, hogy egyetlen porcikám sem kívánja az újabb, fárasztó óceánparti sétát. Vagy a kikötő árusbódéi közötti téblábolást, miközben úgysem veszünk semmit az értéktelen, gagyi cuccokból. 
Magam is meghökkentem a minden előzmény nélkül felszínre törő érzéstől, de valami okból elegem lett a gyönyörű víz látványából, elegem lett a máskor annyira imádott vakító napsütésből, a bőrömet égető kaliforniai forróságból. Elegem lett a napok óta rám zúduló jóból. Nem szoktam hozzá a tömény boldogsághoz, s a nagyobb negatív terheléshez szokott, az erőteljes hazai konfliktusokon edződött lelkivilágom mint idegen,
ismeretlen anyagot, ki akarta vetni magából a színtiszta jót. A hülye. 

Point Vicente Lighthouse. Miski György felvétele

Vezetés közben ijedten állítottam fel a hevenyészett diagnózist: megbolondultam. Azért utaztam a világ végére, Amerikába, hogy a negyedik nap derekán hirtelen ráunjak? Egy sarokkal odébb, s pár mély lélegzetvétellel később rájöttem, semmi különösebb bajom Amerikával. Imádom az óceánt, a kaliforniai kék eget, a vagány pálmákat, nagyon szeretek itt lenni, a lelkem mélyén annyira jól érzem magam, hogy előre szorongok, ha eszembe jut a hazatérés. Csakhogy.
Csakhogy eközben fájdalmasan hiányzik az egymagában élő anyám, hiányzik a csaknem idegennek számító lány gondjaira bízott kutyám. Hiányzik a hazám, az a kicsi, alig jegyzett Magyarország, amiről az itt élők jó része azt sem tudja, hol keresse a térképen! Gyorsan nyeltem egy nagyot, mielőtt a szemem sarkán kibuggyant volna az árulkodó könnycsepp, mert még Anikóm előtt sem akartam jelét adni a bennem dúló érzelmi viharnak.
De ahol nagy a szükség, közel a segítség. A kocsival körülbelül ekkor értem el a kikötő melletti North Harbor Drive-t, ahonnan megláttam az AES Redondo Beach áramszolgáltató (vagy erőmű) nem túl nagy távolságban emelkedő, négy ronda gyárkéményét. Az idilli tájba sehogy sem illő, kimondottan taszító látvány hatására egyből lehűltem, kijózanodtam, helyrezökkentem, mondhatni újból a régi önmagam lettem. No lám, ki gondolta volna: az áramtermelő ágazat eme négy disszonáns képviselője vizuális úton felszívódó, hangulatjavító medicinaként hatott rám. Mintha szélvihar fújta volna ki belőlem a zsigereimet csípő, gyomromat szorító, szívemet facsaró érzelgősséget. Anikóra néztem, és nyíltan kimondtam, amit gondoltam: semmi kedvem itt megállni, menjünk inkább haza, úgy értem, a hollywoodi motelba. A kicsim ösztönei általában jól működnek, rám pillantva most is megsejthetett valamit, mert egyből beleegyezett.
Inglewood-on való áthaladásunk közben ránéztem a benzinmutatóra, talán félig volt a tank. Mióta az Alamo-nál átvettem a kocsit, nem jártam benzinkútnál. Mivel másnap, azaz kedden, hajnali négy körül terveztünk indulni Las Vegasba, indokoltnak látszott megtankolva nekivágni a meglehetős távnak. 
Figyelni kezdtem, merre látok kutat. A West Slauson Ave sarkán máris megláttam a Shell emblémáját, behajtottam az állomásra. A hat kút közül csak egynél állt autó. Gondoltam, most senki sem zavar, megragadom az alkalmat, és kipróbálom a bankkártyás önkiszolgáló módszert. Ahogy azt idehaza, az interneten látott rövidfilmekből igyekeztem eltanulni. Rövid leszek: nem jött össze. Szégyenkezve oldalogtam be a kutak melletti üzletbe, ahol, mint a világon mindenütt, mindenféle apróságot, üdítőt, édességet, újságot stb. árultak, de annak is ide kellett fáradnia, aki készpénzért akart tankolni. Köszönés után - hi! és good morning!, így, egymás után, biztos ami biztos alapon - átnyújtottam a bankkártyát a kasszánál ülő hölgynek, s a szegényes angol szókincsemmel igyekeztem megértetni, hogy szeretném a nem tudom, hányas kútnál álló autót 87-es naftával telenyomatni. Gasoline, full, please - hát valahogy így, szép öcsém. Sebesen papírra vetettem a 87-es számot, s az üvegablakon át a kacéran csillogó Hyundai felé mutogattam. Próbáltam megnyerően mosolyogni, a siker érdekében épp csak táncra nem perdültem. De, csodák csodája - úgy látszott -, a hölgy minden igyekezetem ellenére megértette a szándékomat. Full? - kérdezte vissza háromszor is. Ja, illetve yes, full, full, full! Egy kedves mosoly kíséretében visszaadta a MasterCard kártyát, és intett, mehetek a kocsimhoz, most már szentség, hogy tudok tankolni. Számlát is nyomtatott, aminek az alján valami hetvendollárnyi összeg szerepelt. Kis híján felcsuklottam a meglepetéstől, mert akárhogy osztottam-szoroztam, ez nagyon soknak tűnt a fél tank benzinért. Minden benzinkútnál ki volt írva egy messzire virító táblán a nafta gallononkénti ára (egy gallon nagyjából négy liternek felel meg), s ha nincs nagyon magánkívül az ember, tíz másodperc alatt kiszámolja fejben, hogy mekkora kiadásra számíthat. Az én hevenyészett számításom és a számlán megpillantott összeg között kibékíthetetlen ellentét feszült. Hogy egy húzós képzavarral éljek. Felhős homlokkal, zavart arccal álltam neki a töltésnek. Idegesítő kételyeim nyomot hagyhattak a képemen, mert a kocsiban ülő Anikóm rákérdezett, mi a gond. Szó nélkül mutattam a blokkon szereplő végösszeget. Megvártam, amíg csurig lett a tank, s lám, nekem lett igazam, nem a számlának. A kút digitális kijelzője szerint a betöltött gallonmennyiség valamivel több, mint 38 dollárt ért. A kezemben tartott számla ennél harminc valahány dollárral többet tüntetett fel, tehát alighanem átvágtak - gondoltam fokozódó ingerültséggel. Vagy inkább elkeseredetten. Elkeseredetten attól, hogy még a több vonatkozásban eszményített Amerikában is akadnak pitiáner csalók. Nehezen titkolt indulattal tértem vissza a kasszás hölgyhöz, aki az affér után bukott angyal volt a szememben. Ám ő minden izgalom nélkül, ártatlanságról tanúskodó mosollyal fogadott. Elbizonytalanodtam, mert időközben eszembe jutott, hogy amikor az előbb full-t full-ra halmoztam, a mosolykirálynő tán azt hitte, tök üres a tank, s ezért vont le a kártyámról csaknem dupla összeget. Pár másodperc múlva megint szükség volt a MasterCard-ra, az általam ismét aranyos teremtéssé minősített hölgy új számlát nyomtatott, amin már a valós összeg szerepelt. Szent lett a béke. Hosszú időre elváló jó testvérek búcsúznak egymástól olyan szomorkás félmosollyal, mint mi ketten, de mennem kellett, új kalandokra csábított a nagyvilág. És különben is, nős voltam. Éteri gondolataimból az én örök drágám, Anikó józanított ki, aki a kúttól való kiállás közben azt találta mondani, így sem biztos, hogy nem csaptak be, majd meglátjuk otthon, amikor az OTP kiküldi a részletes számlakivonatot. (Azóta hazajöttünk, és az OTP számláján a 38 dolláros kiadás szerepelt, a benzinkutas hölgy tehát nem nézett madárnak, egyszerű félreértés adódott.)
Félórával  később befordultam a motel udvarára, és a nap hátralévő idejére kimenőt adtam az autónak. Megszolgálta. 
A Hyundai tehát pihenni vonult a másnapi nagy menet előtt, nem úgy mi. Pár percnyi lazulást követően átmentünk az átelleni sarkon üzemelő gyógyszertárba, ahol 14 dollárért naptejet vettünk Anikó lángokban álló, csúnyán leégett vállára. Utána a jó öreg Hollywood Liquor-t, a közértek közértjét kerestük fel, ahol, tekintettel a másnapi nagy túrára, a szokásosnál többet költöttünk. 45 dollárt hagytunk ott, aminek a javát a bevált üdítők és a fémdobozos kávék tették ki. 
A közért melletti üzlet egy kínai érdekeltségbe tartozó pizzázó volt. A pult mögött nyüzsgő, ráncos arcú maminál rendeltünk két nagyméretű pizzát. A helyben sütött termékre legalább húsz percet vártunk. Midőn végre elkészültek, a szófukar néni akkurátusan dobozokba csomagolta őket, kifizettük a kettőért járó 30 dollárt, s abban a reményben siettünk vissza a motelbe, hogy most aztán alaposan belakunk a friss finomságokból. Igen ám, de az én szalámis pizzám úszott a sárgás-piros zsírban, az íze sem volt az elvárt frenetikus. Két szeletnél több nem ment le a torkomon. Anikó hasonlóan járt a maga tésztájával, úgyhogy megfogadtuk, az öreglánynál nem veszünk több kaját. 
A fürdőszobában levakartuk magunkról a kalandos nap szürke hordalékát, s miután a fényképezőgép akkumulátorát feltettem a speciális töltőre, és az ébresztőórát beállítottam fél négyre, aludni tértünk. Máskor nem feküdtünk volna le olyan korán, de tudtam, hogy másnap amerikai utunk legkeményebb napja vár ránk. Eleve a Las Vegasig vezető út négy órát vesz igénybe, ebből az első másfél-két órát sötétben kell megtennem, s akkor még csak megérkezünk a Bűn Városába. 
Jó éjszakát!
Hétfőn 235 dollárt költöttünk, és 81 mérföldet autóztunk.