2014. május 15. csütörtök (hetedik nap)

A mexikói határ közelében fekvő San Diego, és a hozzácsatolt San Ysidro meglátogatásának napja.
Szokásunktól eltérően ezúttal nem annyira hajnalban indultunk útnak, de azért fél hét felé beizzítottam a hengereket, és a La Brea Ave-re érve déli irányban lódultunk neki. Mindjárt az első útba eső benzinkútnál 20 dollár készpénzért csorgattam naftát a tankba, aztán hajtottunk tovább. 
Elérve a West Florence Ave-t, jobbra ráfordultam, az autópálya feletti hídon átkelve a La Cienega Blvd-ra értem, ahonnan az Olive Street magasságában ráálltam arra a legalább egy kilométer hosszú felvezető útra, amely a San Diego Freeway-be (405-ös államközi út) torkollott. Itt egyből az autópálya reggeli csúcsforgalmának kellős közepébe csöppentünk, s vagy egy órába telt, mire - elhúzva Inglewood, Hawthorne, Torrance és Carson mellett - kivergődtünk a fejfájdító zűrzavarból. Átérve a Los Angeles folyón túli területekre, Signal Hill környékén némileg enyhült a nyomás, s itt-ott már 50-60 mérföldes sebességgel haladhattunk San Diego felé. A szemközti hat sávban viszont úgy beállt a kocsisor, hogy az asszonnyal kétségbeesetten néztünk össze, nehogy már ehhez hasonló állapotot fogjunk ki a visszaúton! 
Irvine mellett a 405-ös betorkollott az 5-ös számú államközi sztrádába, s innentől szinte szárnyakat kapva roboghattunk délnek. Jóval később az óceánparti San Clemente, Oceanside, Carlsbad és Encinitas városok közelében haladtunk, s La Jolla-nál a távolban feltűntek a déli nagyváros felhőkarcolói. Az autópálya leért a Mission Bay kék öbléhez, percek múlva magunk mögött hagytuk a nemzetközi repülőteret (San Diego International Airport),

Az USA/Mexikó határ San Ysidro/Tijuana-nál. Miski György felvétele

s kellemes meglepetésként olyan simán átvágtunk San Diego-n, hogy magunk se hittük. Különösen a Los Angeles-i katasztrofális reggeli indítás tükrében. 
A déli irányban hosszan elnyúló San Diego Bay mellett haladva ráláttunk a Coronado-szigetre vezető magas és hosszú, középtájon erős ívben hajló hídra. 
Ilyen remek tempó mellett a vártnál hamarabb értük el San Ysidro-nál az 1B jelzésű kijáratot, amely, mint az út feletti figyelmeztető tábla jelzi, az utolsó előtti lehetőség, hogy még az USA területén letérjünk a pályáról. A legutolsó esélyt a négyszáz méterrel odébb található 1A jelű kijárat nyújtotta, aztán már a mexikói határ következett.
Mi persze lejöttünk az 1B-nél, s némi könnyed kacsázás, keringés után a Camino De La Plaza-nak a sztráda felett átvezető hídján beértünk az 1957-ig önálló településnek, azóta San Diego déli kerületének számító San Ysidro "belvárosába". 
A hídról jobbra lekanyarodva, az East San Ysidro Blvd-on beálltunk az első fizetőparkolóba,

Tijuana-i toronyházak. Miski György felvétele

a jegy ára 12 dollár volt. Magunkhoz véve a szokásos holmikat, úgymint az iratainkat tartalmazó oldaltáskát és a fényképezőgépet (pénztárca a farmerem zsebében), a parkolótól felsétáltunk a sztráda feletti, gyalogosoknak és kerékpárosoknak készült hídra. Ez mintegy 50 méterrel odébb volt az imént igénybe vett autós felüljárótól. Lényegében visszamentünk a San Diego Freeway másik oldalára. Innen, mint viszonylag magas kilátóhelyről, kitűnő felvételeket készíthettem a határhoz igyekvő, illetve onnan San Diego felé tartó autókról, s a határ túloldalán fekvő, magas fallal kísért Tijuana

A pálmák mögött 50 méterre Mexikó. Miski György felvétele

        házairól. 
Elárulok egy titkot, ami az árulás után közkinccsé lényegül. Még itthon, Amerikába indulásunk előtt foglalkoztatott a lehetőség, hogy ha majd eljutok San Ysidro-ba, és ott állok a határ közvetlen közelében, megkísérlek gyalog átjutni Mexikóba. Természetesen Anikóval karöltve. Aztán egy órányi Tijuana-i városnézést követően legális úton visszatérünk az Egyesült Államokba. A tippgazda egyébként az a világ körüli útjáról az interneten beszámolót tartott fiatal vidéki pár volt, akik egy vagy két évvel korábban megtették ezt a lépést, s esetükben jogi következmények nélkül zárult a kaland. Azonban mire kijutottam Amerikába, és San Ysidro legjobb stratégiai pontján állva körbenéztem, rá kellett jönnöm, hogy a régi gyalogoshíd, amin korábban át lehetett sétálni a határ túloldalára, már nem létezik, lebontották. Nyilván az általam vázolt eset, esetek elleni hatósági védekezésként. Mit mondjak? Ha még állt volna az a híd, biztosan belevágok a többszörös kockázatú kalandba, de így, hogy már nyoma sem volt, megkönnyebbültem, hogy nem kellett bizonyítanom magam előtt.

Mexikó, Tijuana. Miski György felvétele

Visszatértünk a "belvárosi" területre, oda, ahol a San Diego-i pályaudvartól induló helyiérdekű vasútnak, a Blue Line-nak a végállomása volt. Nagyjából az autóparkolóval szemben. A Blue Line (ami a nevével ellentétben nem kékre, hanem tűzpirosra festett kocsikból összeállított vasúti járat) végállomása százötven méterre van a határ vonalától, illetőleg a határnál kezdődő Tijuana várostól. Ahogy a peronon állva elnéztem a San Diego felől érkező szerelvényről leszállókat, illetve a megüresedett kocsikba azonnal felszállókat, kizárólag tipikus mexikói arcokat láttam. Ha most valaki azon kezdene

San Ysidro, végállomás. Miski György felvétele

hőbörögni, hogy miféle rasszista szöveget engedek meg magamnak, amikor mexikói fizimiskákról írok, azok számára ajánlom, jöjjenek ide, és kövessék a vonat(ok)ról leszállókat. A séta nem lesz kimerítő, mert a kezükben degeszre tömött szatyrokkal és egyéb málhákkal érkező utasok kilencven százaléka egy irányba tart: a végállomáshoz közeli szűk, s megint csak gyalogosok által használható utcácskába, amelyen át kizárólag a háromfős amerikai határposzthoz lehet jutni. A kétfelől háromméteres betonfalakkal közrefogott, alig három méter széles sikátort egy helyütt fémkordonnal tovább

A Blue Line piros szerelvénye. Miski György felvétele

szűkítették (itt egyszerre már csak egy személy fért át), s az ellenőrzőponton három, állig felfegyverzett határőr (border guard), és egy rövid pórázon tartott, termetes német juhászkutya várta a klienseket. Anikómmal úgy tíz méterrel a poszt előtt megtorpantunk, s némi tanulságos szemlélődést követően visszafordultunk a szellősebb vasútállomás felé. Annyit mindenesetre láttunk, hogy a szituációhoz képest az egyenruhás amerikai fickók barátságosak voltak, az ismerősöknek mosolyogva köszöntek, és - amíg figyeltük őket - senkit sem állítottak meg ellenőrzés céljából. Nem kockáztattam a lefotózásukat, 

Vissza San Diego-ba. Miski György felvétele

mert a bevallottan gyenge angol nyelvtudásommal nehéz lett volna elmagyaráznom nekik, hogy csak szuvenírt készítek, nem pedig egy esetleges drogcsempész útvonalat térképezek fel. 
Miután nyilvánvalóvá lett, hogy ezek után esélyem sem maradt egy zsigeri határsértésre, nejem őnagyságával megint a sztráda másik oldalára mentünk át, hiszen a Camino De La Plaza (szabad fordításban: Üzletek útja) valamiféle bevásárlóközpontot sejtetett. Hát, az volt, csak éppen nem a szokványos módon. Ugyanis ahelyett, hogy bevett szokás szerint egy központi áruházba bezsúfoltak

Rend és tisztaság mindenhol. Miski György felvétele

volna száz kisebb-nagyobb boltféleséget, ehelyett ezek mindegyikének külön épületet emeltek a nevezett út két oldalán, s az épületek közötti teret virágos és pálmafás parkokkal töltötték ki. Természetesen itt, San Ysidro bevásárlónegyedében is lépten-nyomon égre szökkentek a dél-kaliforniai anzikszokról lehagyhatatlan pálmafák, s százszámra zöldelltek a számunkra ismeretlen bokorfélék. Mindezen látványt a csodásan kéklő égbolt fejelte meg. Egyszóval, aki ide, Kalifornia kies tájainak valamelyikére születik - és nem azon kevesek közé tartozik, akik valami 

Az új gyalogos átkelő Mexikóba. Miski György felvétele

fatális okból kifolyólag nyomorhoz közeli szociális körülmények közt tengetik az életüket -, nyugodtan érezheti úgy, hogy megfogta az Isten lábát.
Sétánk közben betértünk egy közeli McDonald's-ba, ahol, tekintettel a kinti nagy melegre, ételféléket nem, csak üdítőket rendeltünk. Összesen négy dollár ellenértékért a sárga földig ittuk magunkat. 
Mivel errefelé nem akadt több látnivaló, a mexikói túra pedig az ismert körülmények miatt befuccsolt, visszamentünk a szabad ég alatt kemencévé hevült kocsinkhoz, s immár San Diego város belseje felé fordítottuk a Hyundai orrát.

Pár lépés a határ. Miski György felvétele

        A parkolóból kihajtva, s az első sarkon jobbra fordulva máris a San Diego Freeway-nek a város központja felé vezető sávjain találtuk magunkat. Az út elején figyelni kellett, mert a pálya pár száz méter múltán két ágra vált, a 805-ös illetve az 5-ös számú államközi sztrádára, s bár mindkettő áthaladt San Diego-n, számunkra előnyösebb volt az 5-ös igénybevétele, mert ezen egyszerűbben juthattunk el következő úti célunkhoz, a Balboa Parkhoz. 
A perceken belül a városba érő sztrádáról a 15B jelzésű kijáratnál tértünk le. Ez átvezetett 

Nincs visszaút. Miski György felvétele

minket a Pershing Drive-ra, az pedig a katonai kórház mellett elhúzó Florida Drive-ra, ahonnan el sem téveszthettük volna a Balboa Park közepén található állatkertet. 
A Zoo melletti parkoló félig sem volt járgányokkal. A bejáratnál 102 dollárt fizettünk kettőnk jegyéért, ami nem tűnt eget verően soknak, ahhoz képest, hogy az előzetes hírverések rengeteg látnivalót ígértek. 
Félórával később kezdtük kényelmetlenül érezni magunkat, mivel hiába jártuk be a főbejárat mögötti összes látogatói ösvényt, a várakozásokkal ellentétben alig láttunk állatot. A kifutók példásan voltak kialakítva, látszott,

Üzletek a Camino De La Plaza mentén. Miski György felvétele

számításba vették az állatok mozgásigényét, és tekintettel voltak az egyes fajokra jellemző speciális elvárásokra. Ha befogott vadállat lennék, az életem végéig szóló beutalót a San Diego-i állatkertben szeretném letölteni. Csakhogy, ami öröm és kiváltság a nagyvadak vagy a majmok számára (mint például a kíváncsi szemek elől takaró, zegzugos és árnyas búvóhelyek, meg a sötét barlangok mélye, ahol a forróság elől menekülve szó szerint észrevétlenül meghúzhatják magukat), az bosszúság a látogató szempontjából. A hírneves Zoo-ban töltött másfél órás sétánk alatt annyi jószágot sem láttunk, mint egy esős napon a jászberényi állatkertben. Ami egyáltalán a szemünk elé került, azért is meg kellett dolgoznunk, hogy a

Anikóval majdnem hozzászoktunk a jóhoz. Miski György felvétele

tágas ketreceken belül növő fák sűrű lombjai közt egyáltalán megpillantsuk őket. Néha sikerült észrevenni a levelek takarásából előkandikáló majmocskák fejét, de mintha súlyos szeméremérzet fertőzte volna őket, egy-két kacér kacsintás után eltűntek valamerre. 
Tulajdonképpen még az orangutánokkal jártunk a legjobban, azok legalább az oldalukon fekve, lustán napoztak a szabadban. Ám ők is a védőüvegtől oldalvást, és olyan messze fetrengtek, hogy képtelenség volt fotózni őket, különben is, akkora távolságból az egész léha banda nagy kupac barna rongyszőnyegnek látszott. Na, igen, szavam nem lehet, mert a mintegy hatvan egyedből álló flamingócsapatot, ami egy húszcentis vízzel töltött, gyerekmedence-szerű betonteknőben ropta a topogós csárdást (kettőt jobbra, kettőt balra), azt tisztán láttuk és hallottuk, de ki kíváncsi olyasmire, ami mindenütt az unalmas kötelezők sorába tartozik?

Közép-Amerika határán. Miski György felvétele

Másfél órás tekergés után bedobtuk türelmünk rongyosra mállott törölközőjét, és sietve hagytuk magunk mögött a világhíres intézményt. Bevallom, a csalódottságból fakadó idegesség és a fizikai fáradtság miatt el sem jutottunk az állatkert északi részébe, pedig az afrikai vadak zöme, állítólag, oda van elszállásolva. Azzal az indulatban fogant elhatározással nyúltunk el a full extrás kocsi üléseiben, hogy ide sem jövünk többet! Tartok tőle, könnyű lesz betartani.
Mérgünkben kihagytuk a Balboa Park másik nevezetességének, a múzeumokkal tűzdelt El Prado-nak a bejárását, pedig ez is (mármint néhány múzeum megtekintése) szerepelt az előzetes tervek közt. 
Az állatkert parkolóból a Park Blvd-ra térve behajtottunk a belvárosba. A Market Street-re fordulva elértük a város egyik büszkeségének számító Gázlámpás Negyedet (Gaslamp Quartier), ahol a régi stílusban épült egy- és kétemeletes házak földszintjén patinás vendéglők és mulatók érnek egymásba, s ahol napnyugta után kezd felfelé ívelni a hangulat, mikor is meggyújtják a környéknek nevet adó utcai gázlámpákat. Mivel ott jártunk idején még csak kora délutánra járt, legfeljebb a képzelőerőnkre hagyatkozhattunk, hogy mennyire fenséges érzés lehet valami igazán finomat rendelni az esti teraszok egyikén, s azt jóízűen elfogyasztani a kedves társaságában, miközben a szolid utcai fények alatt kart karba öltve korzózókat bámuljuk. S azok vissza ránk, hogy mit esztek?
Az 1st Ave-nél jobbra kanyarodva a Horton Plaza egyik oldalsó behajtójához értünk. A kocsi számára (megint) a második szinten akadt hely. Anikóm a hűs és félhomályos parkolóból azzal az eltökélt szándékkal robbant ki a Plaza természetes fényárban úszó körfolyosóinak egyikére, hogy most aztán nincs mese, vásárlás címén elverünk egy halom pénzt. Hehe. Hát mit tegyek, ha kínomban csak röhögcsélésre telik? 
Akárhova tért be, bármilyen ruhát akart felpróbálni, bármilyen válltáskát akart megvenni, bármilyen tetszetős kiegészítőt gusztált, mindenütt azzal a problémával szembesült, amelyikkel korábban összefutottunk Los Angeles vagy Las Vegas hasonló áruházaiban: a felvarrott címkék adatai alapján a termékek kilencven százaléka kínai gyártmány volt. Persze nem az Armani meg a Gucci egyedi és megfizethetetlen cuccaira célzok, hanem az áruház olyan üzleteinek árukínálatára, ahová a nők zöme valóban vásárlási, és nem nézelődési szándékkal tért be. Anikó végül nem vett semmit, merthogy lényegében nem tudott mit venni (kínai terméket itthon is kaphatott, ráadásul feleannyi pénzért), s ez láthatóan lehangolóan hatott a kedélyállapotára. S mintha fertőző lenne, az enyémre is. Ezt hívják egy húron pendülésnek. 
Búfelejtés céljából beugrottunk a Plaza egyik fél-önkiszolgáló ételbárjába, és 20 ropogós dollárért igyekeztünk jóllakni. A kaja pocsék volt. A sokszorosan felhasznált étolajban készült sült krumpli semmihez sem fogható ízétől megrészegülten támolyogtunk vissza a parkolóba, aztán verdánkkal úgy húztunk el San Diego-ból, hogy a lábunk sem érte a földet.
Ez nem a mi napunk volt.
Aznap mintha átok ült volna rajtunk: az autópálya vérfagyasztó reggeli csúcsforgalma még nem okozott kiheverhetetlen pánikot, csakhogy utána semmi sem jött össze, aminek (vagy legalább egy részének) illett volna összejönnie. 
Önkínzó összefoglaló gyanánt: San Ysidro-ban az elbontott gyalogoshíd miatt szóba sem jöhetett a félig-meddig komolyan gondolt határsértés; a San Diego-i állatkert megtekintése csalódás lett a köbön (mintha a Long Beach-i Aquarium esete ismétlődött volna); ennek következtében kihagytuk az El Prado-i sétát; ezek után itt volt a Horton Plaza-beli dupla (vásárlás és kaja) kudarc. 
De a java még csak most jött! Kifelé tartva a városból, már csak a hollywoodi motelunkba való megérkezésre összpontosítottunk. Pihenni akartunk, enni akartunk, ezen kívül semmi különösebbet nem akartunk. Csak lenni, lenni, lenni. A Hyundaiunkkal dacosan húztuk el amellett a La Jolla mellett, ahol a korábbi terv szerint a parton sütkérező fókák megtekintése céljából megálltunk volna. De az még reggel volt. 
Természetesen a visszaút sem úgy sikerült, ahogy kellett volna, de az előzmények tükrében nem lepődtünk meg, rezignáltan könyveltük el az újabb csapást. Valahol Long Beach környékén, tehát Nagy-Los Angeles déli részén jártunk, illetve álltunk a kétszer nyolcsávos sztrádán, akkor már a sokadik alkalommal, esetenként 5-8 percen át. Türelmem végére érve, egy merész ötlettől áthatva lehajtottam a 405-ös államköziről, remélve, valami szerencsés megoldást találva hamarabb eljutunk a motelhez, mint a kilátástalanul bedugult autópályán araszolva. Szinte újjá születtem, ahogy a gyérebb forgalmú mellékutcákon 35-40 mérföldes sebességgel hajtottam valamerre. Fogalmam sem volt, merre járunk. Egy idő után valamelyest lenyugodtam, és elővettem az itthoni térképboltban vásárolt, Los Angeles úthálózatát eléggé elnagyoltan feltüntető, de legalább kisebb vagyonba került térképet. Ahogy az ilyen felfokozott lelkiállapotban lenni szokott, mindig azt az utcát nem találtuk rajta, amelyiken épp robogtunk. Úgy húsz perccel a pályáról való letérést követően, vak tyúk is talál szemet alapon, belebotlottunk a térképen is szereplő Carson Street-be. Ennek annyira megörültem, hogy kis híján újból megkértem az asszony kezét. 
Anikóval úgy ítéltük meg, ez a legjobb dolog, ami aznap megesett velünk. 
A Carson Street-en haladva aztán Bixby Knolls-nál elértük a Long Beach Blvd-t, amely északra haladva átfutott Lynwood-on, South Gate-en, és Huntington Parknál (már Pacific Blvd néven) keresztezte a sokszorosan ismerős, ezerszer áldott Florence Ave-t. Most már hazai pályán voltunk. Inglewood-nál elértük a jó öreg La Brea Ave sarkát. Hollywood felé tartva, tekintettel a másnapra tervezett Santa Barbara-i kiruccanásra, egy benzinkútnál 40 dollárért telenyomtuk a tankot, aztán már tényleg csak a motelnél álltunk meg. 
Fárasztó, kudarcokkal megtűzdelt, de szó, ami szó, mégiscsak élményekkel teli nap állt mögöttünk. A negatív élmény is élmény, nem lehet mindig győzni. Okulni viszont lehet. Azóta sem jöttem rá, hogy a csütörtöki pechszériából miféle konklúziót lehet levonni, de még előttem az élet. Hátralévő része. 
Csütörtökön 198 dollártól szabadultunk meg, és 303 mérföldet kocsikáztunk.